×

Anekdotákká nemesedett emlékek
Jolsvai András: A napok színe
Bornemissza Ádám
2018 // 03. 01

Jolsvai András új kötete könnyed, lendületes sztorifolyam a rendszerváltás idejéből, amelyet a szerző szolíd, szinte csak a háttérben aknamunkát folytató humora tesz teljessé. Hogy mindent megszépít az emlékezet? Talán pont ez a dolga.

A rendszerváltáskor középiskolások voltunk (mármint én és a korosztályom), éppen az érettségi évében ért bennünket a nagy fordulat. Bár inkább a friss Judas Priest- vagy Run DMC-lemez kötötte le a figyelmünket, mintsem a rengeteg vadiúj párt, a gazdasági törvény vagy a ravaszdi privatizációs fogások, azt mindannyian éreztük, hogy valami jelentős dolog van kialakulóban. És az emberek végtelen reménnyel hitték, hogy ki is alakul, hogy valóra válik az álmok világa, ahol akkora jólétben élünk majd, hogy a fal adja a másikat.

Ma már tudjuk, nem teljesen így alakult. Néhány évnyi szédült, mámoros reménykedés után talajt fogtak a fellegekben járkáló lábaink, a fülig érő mosolyok kezdtek lekonyulni, és a vágyott nyugati kánaán legtöbbünknél visszaballagott korábbi lakhelyére, az álmainkba. Meg a nyugati műholdas televíziók képernyőjére. De ha elmékezni akarunk, miért a kudarc jutna eszünkbe? Hiszen volt pár eszméletlenül optimista év, amikor senkit sem aggasztott, ha aznap nem csengetett be a szép, új világ, hiszen másnap is eljöhet, ennyi türelemmel igazán lehetünk iránta.

Jolsvai András ezekre az időkre emlékezik, nem kis (és nem is igazán titkolt) nosztalgiával – amit nem kizárólagosan a hely és az idő szelleme táplál, hanem az is, hogy mindez egybeesik a fiatalságával. Ami, valljuk be, igencsak mennyei állapot. Egy hetilap mindennapjai kelnek életre a könyv oldalain: szerkesztők, újságírók, fotósok, tördelők apró és nagyobb, olykor drámai pillanatai, röpke bagatellek, futólagos és igaz szerelmek. Anekdotákká nemesedett emlékek. Anekdoták, amelyeket nyilván kiszíneznek az eltelt évek, a féktelen nosztalgia és az a tapintható szeretet, ami a szerzőt a szereplőihez fűzi. Ettől minden alak szimpatikus lesz, még az esetleges negatív tulajdonságok ellenére is – olyannyira, hogy felmerülhet a gyanú: a szerző leginkább egy könyv formájú emléktáblát emelt a saját fiatalságának. És ha így van, nekem nincs kifogásom ellene: „[T]öbbé-kevésbé mindannyian szerelmesek voltunk, szerelmesek voltunk a szakmánkba, melynek hirtelen sosem remélt mélységie nyíltak, szerelmesek voltunk a világba, mely hihetetlen mód kitágult előttünk, és azt ígérte, szebb és igazságosabb lesz, mint korábban volt, szerelmesek voltunk a történetekbe, amelyek besétáltak az ajtónkon, és szerelmesek voltunk egymásba is, keresztül-kasul, összevissza, megállás nélkül. Valami különös, felfokozott érzelmi világban, valami édes álomban éltük át ezeket az éveket, folyamatos tavaszként, melyről azt hittük, sosem ér véget.”

Könnyed, lendületes sztorifolyamot olvasunk, amelyet a szerző szolíd, szinte csak a háttérben aknamunkát folytató humora tesz teljessé. Nincsenek dörgő poénok, sem falrengető helyzetkomikumok, pláne semmi trágár altestiség, helyette valamiféle vélt vagy talán sosem volt ékesszólás finoman polírozott karikatúráiból kapunk terjedelmes csokrot: „A Gyuri úr öltözetileg nem alkalmazkodott különösebben az időjáráshoz”; „Te katolikus vagy? […] – Nem különösebben”; „Zádor és Cili esküvője szélesvásznú társasági eseménnyé könyökölte ki magát”; „ [E]gyszer még jutalmat is kilátásba helyezett: persze ott is maradt az a jutalom, a kilátásban” – és a többi. Nem nevetünk könnyezve, de végigmosolyogjuk ezt a vibráló nyelvezetű, bő háromszáz oldalt. És az én ízlésemmel ez patent módon klappol.

Különös figurák, nagyvárosi bohém újságírók, jópofa történetek, apró skiccek a korról, riportok, kocsmázások, lapzárták és egy igazán szép szerelmi szál, ami bár elmerészkedik az érzelmesség végső határáig, mégsem érzelgős, mégsem giccses, mégsem csöpög. Egyszerűen csak megindítóan szép. És sztorik mérhetetlen mennyiségben fejből megírt interjúkról, pálinkába-nótázásásba fordult oknyomozásról („Na, elvtársak, ma is elégett a kezünk alatt a munka!”), az aktuális lapszám nyomdába adása előtt eltűnt komplett képanyag pótlásáról, szakmai, irodalmi, szívügyi sikerek el- és el nem éréséről – jóízűen elmesélve, akár egy békebeli kisvendéglőben. Hogy mindent megszépít az emlékezet? Talán pont ez a dolga.

Ugyan kimerítő képet nem kapunk a rendszerváltásról, csak némi ízelítőt, de nyilván nem is ez volt a szerzői szándék. Aki nem élt akkoriban, nem ebből a kötetből ismeri meg a kilencvenes évek elejét, de azt mindenképpen illusztrálja, hogy bár a vágyak és az álmok könnyen nagyra nőttek, a hétfőre kedd jött akkoriban is, az élet a maga nagy- és kisbetűs mivoltában ugyanúgy ment a megszokott útján, persze el-eltévedt olykor, és ugyanúgy dolgoztak az érzelmek meg a hormonok a jelentős politikai fejlemények árnyékában is, mint bármely más érában. „Fiatalok voltunk, és szabadok. Egyik se fordult velünk elő soha többé.” És ezzel bizony nehéz vitába szállni.

Jolsvai András: A napok színe, Scolar, 2017.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben