×

Egy újabb évad a pokolban
Kötter Tamás: Dögkeselyűk
Pucher Bálint
2015 // 04. 21

Kötter második kötete vállaltan folytatásnak készült, és így hasonló igénnyel érdemes olvasni, mint egy sorozat új évadát megnézni. A Dögkeselyűk méltó, bizonyos szempontból érettebb folytatása a Rablóhalaknak, de mégiscsak folytatás, ami sokkal kevesebb meglepetést tartogat.
Minden oké, az istenek jól intézték ezt, hogy megöregszünk.
Csak az éjszakákra nincs hatásos gyógyteájuk.
Orbán Ottó



„A munkám lényegében abból áll, hogy álcázom megvetésemet a seggfej főnök iránt, és naponta legalább egyszer kivonulok a férfivécébe rejszolni, miközben olyan életről álmodom, ami kevésbé hasonlít a pokolra.” Ezt Lester Burnham, egy magazin munkatársa nyújtja be munkaterv címén az Amerikai szépségben, felmondás előtti slusszpoénként. A Dögkeselyűk szinte bármelyik főszereplője is beadhatna ilyesmit, és bizniszelhetne egy romantikus vidéki faluban. De nem teszik. Beállítanak háttérképnek egy fotót a vidékről, ahol panziót akarnak nyitni, de végül letörlik, és maradnak a multinál; elköltöznek otthonról egy fiatal lány kedvéért, de ha vége a viszonynak, hazatérnek; düh, félelmek és elfojtások határozzák meg őket, de az önkitárulkozás pillanata nem jön el, helyette a társalgási formulákat variálják vég nélkül.

Kötter második kötete vállaltan folytatásnak készült, és így hasonló igénnyel érdemes olvasni, mint egy sorozat új évadát megnézni: elvárni a megszokott élményanyagot, de azt is, hogy máshogyan mesélje el ugyanazt, ne lehessen előre tudni, hogy „ki a gyilkos”, fenntartsa a figyelmet, a feszültséget. A sorozatjelleget erősítik a korábbi könyvből visszatérő helyzetek, karakterek, valamint az, hogy mindkét könyvben egy-egy írást szentelt Kötter az értelmiségi vakerálás kiparodizálásának. Az előző kötetben a liberális eszmék élharcosainak mutatott fityiszt az Isten halottban, míg az új kötet Kagyló belga módra novellájában részint újra megjátszotta ezt, részint a művészértelmiség jelenlegi slágertémáit vette elő. Ebben néha már erőltetettnek, programszerűnek éreztem a humanista szereplők lejáratását, ugyanakkor reális jelenségnek azt, amikor olyanok formálnak véleményt szociális, etnikai kérdésekben, akik jómódúak és jó eséllyel nincsenek személyes tapasztalataik ezen a téren.

Az első kötet, a Rablóhalak tablóján nagyrészt a húszas–harmincas éveikben járó jómódú embereket, a VIP-szobák vendégeit vagy legalábbis oda igyekvő fiatalokat láthattunk. A Dögkeselyűk idősebbekről, egy ügyvédi iroda csoportjáról, magyar viszonyok közt jól kereső, középkorú alkalmazottakról szól. Nekik már részben mások a céljaik, mint a rablóhalaknak, ők inkább kiutat keresnek a megunt házasságukból (ha van) és az ügyvédi munkából, ami igazán már egyiküket sem érdekli. Hogy ez mennyire nehéz és milyen abszurd helyzeteket teremt, azt rögtön a kötet első, tükörszerű novellája is kifejezi. Ebben az egyik elvált alkalmazott azzal csajozik, hogy az iroda gazdag, művelt tulajának adja ki magát, aki regényt is ír. Ennek főszereplője – aki saját maga is lehetne – „a multinacionális világ tipikus csúcsvezetője”, aki egy nap felmond és elutazik Indiába, ahol megtalálja önmagát és a szerelmet. Az elbeszélő, az ügyvéd által kitalált könyv története a novella történetén belül nemcsak az elbeszélés síkjait emeli négyzetre, hanem az érzelmi nyomort is, hiszen a regényhős értékrendjének teljes megcáfolása az, ahogyan a kiötlője él.

A Rablóhalakhoz hasonlóan ezek a történetek is személyes nézőpontokból vannak elmesélve, szimpla, élőbeszédszerű módon, ugyanúgy leszámolva a hagyományos, mindentudó elbeszéléssel, mint az előző kötet. A kizárólagos igazság helyett pedig ugyanúgy csak az egyéni nézőpontokból eredő tapasztalatok olvashatók – mozaikkockák a képből. A történetek ugyanúgy keserű konklúziókra és csattanókra végződnek, árnyalatnyi változások érezhetők a Rablóhalakhoz mérve. Ez egyrészt eltávolodást jelent Bret Easton Ellistől, a parttalan felsorolásoktól és a márkafetisiszta, öltönyös ösztönlényektől, illetve kevesebb intertextuális és -mediális alakzat került be az új könyvbe. Ezekbe a novellákba a szerző (Tamás, az ügyvéd) sem lett behelyezve, a könyv világának és a valóságnak az összemosása pedig a jelenkori hazai viszonyokra tett utalásokon túl abban nyilvánul meg, hogy minden novella előtt egy, a tartalomjegyzékben fel nem tüntetett részlet található egy olyan jogi ügy szakvéleményéből, amely hol halkabb, hol hangosabb szólamként az egész művön végigvonul.

A Rablóhalakat könnyedén címkéztem posztmodernnek, de a Dögkeselyűket nem nevezném annak, mert stíluseszközei valamivel klasszikusabbá tették a debütáló kötethez képest. Ezt üdvözlendőnek gondolom abból a szempontból, hogy ezen a könyvön már szinte egyáltalán nem látható Ellis vízjele, azonban a szerző személyiségével folytatott játéknak az elhagyását és a médiumok átjárásának (például a Rablóhalakban minden novella képregénnyel kezdődött), valamint a tükörszerű megoldásoknak a lecsökkenését nem tartom annak, mert ezek olyan szellemes pillanatokat tudtak eredményezni, amiket itt hiányoltam.

A Rablóhalak szörnyszülöttjei között lehetett találni egy-egy olyan karaktert, akik pozitív tulajdonságokkal bírtak, és általában a ragadozók áldozataivá váltak. A szereplők terén annyiban történt elmozdulás, hogy a dögkeselyűk között ugyan ritkák az Ellis-könyveket vagy Mundruczó-filmeket idézően zsigeri karakterek, de pozitív alakokkal is még ritkábban lehet találkozni. Kötter itt még szenvtelenebb, még kevésbé ad teret az azonosulásnak vagy az együttérzésnek. A Dögkeselyűkben számomra csak az iroda két tulajdonosának gyerekei tudtak együttérzést kiváltani, de ők is inkább csak passzív elszenvedőik a szüleik szarkeverésének, igazán szimpatikusaknak őket sem nevezném. Ettől függetlenül a fiú, Zoli szemszögéből elmesélt novellát, amelyben a család férfitagjainak kudarca kidomborodik karácsonykor, Kötter prózája egyik csúcspontjának tartom.

Míg a Rablóhalak sokkoló módon szembesített az anyagi csillogás mögötti érzelmi-szellemi nyomorral, a Dögkeselyűk már a csendesebb, keserű állapotrajz könyve. Bizonyos értelemben még nyomorúságosabb, mint az előző, mert itt a főszereplők reális célokat kitűzve, kellően karakán módon változtathatnának az életükön, de ehelyett olyan kompromisszumokat kötnek, amik nem oldják meg hosszútávon a problémáikat. A Dögkeselyűk méltó, bizonyos szempontból érettebb folytatása a Rablóhalaknak, de mégiscsak folytatás, ami sokkal kevesebb meglepetést tartogat. Néha már túlságosan ismerősek a karakterek és a helyzetek benne, és az igazán kiugró novellákból, az igazán kreatív ötletekből is kevesebbet találtam. Mindent összesítve, ha nem is überelte a folytatás a debütáló könyvet, de tisztességes anyag lett a Rablóhalak új évada.

Kötter Tamás: Dögkeselyűk, Kalligram, 2014.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben