×

Preparált füveskönyv
Németh Zoltán: Kunstkamera
Molnár Illés
2015 // 04. 15

Németh Zoltán legújabb kötetének rövid verseiben csonkolt, torz testek meredeznek. Kicsi, de nehéz könyv: nem lehet egyszerre végigolvasni, de abbahagyni sem.
Németh Zoltán legújabb kötetének rövid verseiben csonkolt, torz testek meredeznek. Kicsi, de nehéz könyv: nem lehet egyszerre végigolvasni, de abbahagyni sem.



Németh Zoltán írt már posztumusz kötetet (A haláljáték leküzdhetetlen vágya), szexuálpatológiai katalógust (A perverzió méltósága), és megírta Csáth szeretőjének szerelmes verseit is (Boldogságtelep, vetélőgépben). Hatodik verseskötete minden eddigin túllép, miközben lírájának lepárolt esszenciája, koncentrátuma is. A Kunstkamera eredetileg egy szentpétervári múzeum neve, ahol különböző rendellenességekkel bíró magzatok preparátumait állították ki. Innen tehát a cím és a könyvborító sziámi ikermagzatai, valamint a holland orvos-preparátornak, Frederik Ruyschnak szóló ajánlás is. A rövid versek előtt címek helyett sorjázó négyjegyű számok pedig úgy követik egymást, akár egy tárlat darabjainak jegyzékszámai – de nem számsorrendben. Hűen az ihletadó gyűjteményhez, a kötet rövid szövegei is traumatikus, sokkoló élményeket konzerválnak: az olvasó egyszerre viszolyog és érez önkéntelen késztetést a továbbolvasásra.

A koncentrált hatást erősíti, hogy a rövid versformák a referenciális olvasás ellen dolgoznak: a legkevesebbet tudjuk meg arról, hogy egy-egy miniatűr monológot ki, kinek, mikor, hol, miért mond vagy ír le. Így a kis születés-, szenvedés- és haláltörténetek megszabadulnak minden történetiségtől, és univerzálissá tágulnak. Például: „Meztelen, forró szívvel / dörzsölte az érdes szürke falat / átlátszó üveggé.” Egyetlen metafora, minden szituáltság nélkül: akár egy koan vagy példabeszéd.

Ez a parodisztikus, transzformált füveskönyvforma felveti a versek igazságigényének kérdését is. „Sánta kutya három nyoma a hóban” – hangzik a kötet első sora. A mű aztán egy kérdéssel zárul: „A negyedik nyom hová vezet?” A vers egyszerre idézi föl és formálja át a hazug emberről és a sánta kutyáról szóló közmondást: itt nem az a kérdés, hogy a három ép kutyaláb által hátrahagyott nyom mentén hova jutunk, hanem hova vezet a sérült, a földet nem érintő végtag által hagyott nyom: „Vértelen, szőrtelen menekülés. / Fantomfájdalmak, éles, kemény jég.” Mint a saját farkát a kutya, úgy kergeti minden egyes vers azt a közölhetetlen igazságot, ami csak megkörnyékezhető a kényszeres elhallgatás-túlbeszélés tengelyén mozogva: „Az egyik szám sosem pontosan / arra a számra utal, amelyet / jelent, hanem mindig egy kicsit kevesebb- / vagy többre.”

A kifejezhetőség, leírhatóság, akár egy szimfónia zenei témája, vissza-visszatér a kötetben. Kényszeresen, újra és újra nekirugaszkodik, hogy közölje azt, amiről tudja, hogy nem tudja közölni. Néha fájdalmasan egyszerű és ugyanakkor pontos mondatokkal teszi: „Te sem tudsz olyat mondani, / amit nem tudsz mondani. / Félelmetes.” „Egyszer tudom mondani, / amit nem tudok mondani, / máskor nem. / Félelmetes.”

Stilárisan idegennek hat, épp ezért hangsúlyossá válik a kötet elején mottóként álló Berzsenyi-idézet: „A szent poézis néma hattyú / s hallgat örökre hideg vizekben.” A néma, a fehér, a szent: nagyon távolinak tűnő asszociációk a brutalitásig nyers szövegek elé helyezve, a szimpla ellenpontozáson túl azonban mélyebb összefüggést találunk, ha a szent szó jelentésének mélyére nézünk. Varga Mátyás egy online is elérhető beszélgetésben hívja fel a figyelmet Giorgio Agamben egyik művére. Az olasz filozófus szerint a latin sacer szó eredetileg a secernere (elkülöníteni) igéből származik, és egyszerre jelent szentet és átkozottat. Ez a kettős jelentés az ókortól egészen a középkor végéig érvényben volt. A szent szó tehát nem valami steril tisztaságú, éteri jelentéssel bírt, épp ellenkezőleg. Valaki olyanra utalt, aki ismeretlen, feltérképezetlen, kockázattal bíró területen mozog. Maga Jézus is egyszerre volt szent és átkozott („Krisztus megváltott minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett értünk” – Galata 3:13), sőt eme két minősége elválaszthatatlan egymástól.
A poézis szentsége tehát éppen abban áll, hogy elhordozza a szenvedésnek azt a kifejezhetetlen mélységét, ami már túlmutat az érzelmeken, és a fájdalom elviselhetetlen, egzisztenciális sűrítményét hozza létre, a nyelv és az olvasó teherbírását is próbára téve, kitágítva a költészet szerepét, fogalmát, lényegét. Ez a legtöbb, amit a vers tehet, és a Kunstkamera meg is teszi.

Németh Zoltán: Kunstkamera, Kalligram, 2014.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben