×

A rózsaszín árnyalatai
Nagypál István: Rózsaszín daloskönyv
Nagy Márta Júlia
2016 // 03. 04

Nagypál István má­sodik kötete, akár­csak az első, A fiúk­ról című, egy sze­rel­mi kap­cso­lat egyes stá­ciói­nak lírai lenyo­mata, ám míg az első kötet­ben egy­értel­műen disz­har­mo­nikus vi­szony volt a téma, a máso­dik­ban ez nem olyan egy­ér­telmű – a konflik­tusok nem feltét­lenül a két ember között, hanem a lírai alany érzés­vilá­gán belül zajlanak.

Nagypál István második kötete, akárcsak az első, A fiúkról című, egy szerelmi kapcsolat egyes stációinak lírai lenyomata, ám míg az első kötetben egyértelműen diszharmonikus viszony volt a téma, a másodikban ez nem olyan egyértelmű – a konfliktusok nem feltétlenül a két ember között, hanem a lírai alany érzésvilágán belül zajlanak.



Mint az utószóban Kántás Balázs megjegyzi, a versek vállaltan a férfiszerelmet helyezik középpontba. Úgy véli, a beszélő és/vagy a megszólított szexuális orientációja azonban nem számít, amennyiben tradicionális értelemben szerelmi líraként értelmezzük a szövegeket – ezt én is így látom. Viszont az első kötethez képest a Rózsaszín daloskönyv expliciten utal a homoszexualitásra: „férfiak, férfiak, kikben töltöttem perceket, néha / órákat. te kivétel vagy. nem vagy undorító, pének / hívlak. elmész. örökhétfő, ez marad nekem, vagy te” (P; örökhétfő vagy valaki más). A nőket, a nőkről alkotott elképzeléseket tematizáló sorok inkább nyersek, szókimondóak: „én nem tudom, miért, vannak lányok. / mert mindig itt vannak. körbecsavarnak. / még mindig. pedig nincs rájuk szükségem. / nem szeretem őket. mert nekik nincs / szakálluk, nem serceg arcukon a csók. / de mégis, itt vannak. meg kell őket baszni. / vágynak arra. anyaöl. félelem. // gyereket szeretnék tőlük. most éppen / egytől. jól esne. még ha fájna is. de kell / a gyerek” (Anyakép; whiskey és nikotinfelhő).

A túlnyomóan dialogikus versnyelvet át-átszövi egyfajta agresszív, önmarcangoló retorika: „gyerekdalokat hallgatok és mint a rossz gyerekek kirúzsozom / a szádat rózsaszínnel, de nem, már nem, ez már valami / felfújt test, amit a cipősarkad lyuggatott ki, már / lapos vagy, a számtól nyálas, önző mód gyűlöltelek meg, hogy / fájjon, de azt nem tudom, kinek, szóval kurva lettél, azt / pedig nem szeretem, nem tudom elfogadni” (Óda; maradék vagy siralom). Viszont a gyöngédség retorikai-stilisztikai alakzatai sem idegenek a beszélő nyelvhasználatától, még ha az idilltől messze is vagyunk.

Gyakori a gyerekmotívum felbukkanása is a kötetben. A gyerek utáni vágy – amely az egyik vissza-visszatérő passzusa a szövegeknek – később a beszélő gyermekké válásában manifesztálódik: gyakran ábrázolja magát gyerekként, gyerekhez hasonlítja magát, vagy gyerekkori emlékeket idéz fel.

A másik fontos motívum a címben is szereplő rózsaszín, amely a homoszexuálisok megkülönböztetésére, megbélyegzésére szolgáló rózsaszín háromszögre is utal, és egyben arra a közhelyes sztereotípiára is, hogy például „csak a melegek hordanak rózsaszín inget” (ami nem igaz egyébként). Ezt a koncepciót többé-kevésbé sikerül is következetesen végigvinni a köteten, ám szerencsésebb volna a motívum köré szövődött kultúrtörténeti-szociológiai asszociációk bővebb kifejtése, illetve az azokra való pontosabb utalás, mert a fel-felvillanó rózsaszínek inkább a sztereotípiát és az előítéleteket idézik meg, de különösebb kritikai attitűd nélkül.

A már említett dialogikus versnyelv a szerző első kötetében is meghatározó volt. Ez a drámai vonásokat erősíti, illetve a drámai műnemhez való vonzódást sejteti. Ezt fokozza a kötetindító Nagymonológ, illetve található két olyan vers is a kötetben, amelyek régi színházi műfajokat elevenítenek fel (Grand Guignol, Klucht). Mindenképpen jó kezdeményezés a műfajok és a forma révén is játszani a műnemek közti átjárhatósággal, ám a műfaji átiratokat illetően nem mindig szerves a kapcsolódás a kötet egy-egy szövege és a megidézett irodalmi hagyomány között – a kötet másik szembetűnő jellegzetessége ugyanis a sok vendégszöveg, illetve műfaji kísérletezés. Nem mindig ágyazódnak be szervesen az idézetek, illetve a műfaji átiratok egy része sem indokolt. Miért kell például A szerelemről című vers elé mottónak egy olyan idézet Puskintól, ami a világirodalom bármely más írójától is származhatna: „Ismét sóvárgás, szerelem”? A vers megállna önmagában is, nem kellett volna megtámogatni Puskinnal, elhisszük, hogy a beszélő tényleg nagyon magányos és szenved. Mi köze a bibliai történethez az Ének a fiatal Mária Magdolnához című versnek? Semmi baj, ha egy lírikus szimplán csak egy szomorú/epekedő/sóvárgó szerelmes verset ír, nem szégyen az, amennyiben el tud szakadni a műfaji kliséktől, így viszont a hanyagul odadobált intertextusok puszta műveltségfitogtatásnak tűnnek.

Az ilyen eseteket leszámítva vannak azért jól sikerült, eltalált műfaji átiratok is: az Ecloga például – mint két meleg „pásztor” évődése – kifejezetten frappáns, de a Zsoltár se legyen uramhoz is eredetien, megalapozottan gondolja újra a műfajban rejlő potenciált. Ez egyben a könyv legnagyobb erénye is: a figyelemre méltó műfaji átiratokkal való kísérletezés, amely remélhetőleg a következő kötetben már átgondoltabb formában jelenik meg. Ha pedig az első kötethez kellene hasonlítani, A fiúkról egységesebb színvonalú volt, a Rózsaszín daloskönyv világa viszont színesebb, izgalmasabb.

Nagypál István: Rózsaszín daloskönyv, Parnasszus, 2014.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben