×

Szemünk fénye
Janáky Marianna
2016 // 03. 03

„Amikor a harmadik hajas­babát vesz­tette el egy év alatt, nem kapott többet, és a barát­nőit hama­rosan eltil­tották tőle. Addig­ra már hat, szem nélküli baba feküdt egy­más­hoz lapulva játék­bőrönd­jében a padláson.”

Szemeket gyűjtött. Babaszemeket. Kéket, zöldet, barnát, szürkét, feketét, minden árnyalatot üvegből, műanyagból, gumiból, porcelánból, mindenfélét. Még kislánykorában kezdődött. Meg akarta nézni, mi van a baba fejében, amit húsvétra kapott. Kivágta a szemét. Belenézett mindkét lyukba. Nem látott semmit. A babát elvesztette az iskolából hazajövet, mondta az apukájának, de már hiába mentek vissza, sehol nem találták. A baba szikrázó kék üvegszemei akkor még kabátkája zsebében lapultak, este füzetpapírba csomagolva mindkettőt szekrénye egyik fiókjába dugta. Amikor a harmadik hajasbabát vesztette el egy év alatt, nem kapott többet, és a barátnőit hamarosan eltiltották tőle. Addigra már hat, szem nélküli baba feküdt egymáshoz lapulva játékbőröndjében a padláson.

Akkoriban egy brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság történt a környékükön. Az áldozat feldarabolt testrészeit a mélyhűtőben találták meg, a halott nő belső szerveit pedig alaposan becsomagolva, sorszámozott hűtőtáskákban a pincében. A kislány egy éjszaka végighallgatta, hogy az esetet részletesen megbeszéli édesapja és nevelőanyja. Mindketten a rendőrségen dolgoztak. Másnap megpróbálta visszatenni a babák szemét, de nem járt sikerrel, mert ha hasra fordította őket, kiestek.

A babákat két nap alatt eltüntette a padlásról. Egyet egy utcai bokor alá tett, a zöldellő ágakat gondosan ráhajtva, egy másikat a bolt melletti ereszcsatornába dugott fel, a piros szoknyás nyakára követ kötött, és beledobta a folyóba, a negyediket a boltban, a lisztes zacskók mögé nyomogatta, az ötödiket, az egyszerű rongybabát pedig a vödörbe gyűrte, és kivitte a szemetet. Az utolsót egy ház kerítésén át a mindig csaholó kutya elé hajította, de csak akkor nyugodott meg, amikor megtalálták a gyilkost.

Sok év telt el. Első fizetéséből játékbabákat vett. Megkereste a vattával kibélelt régi szaloncukros dobozt, és gondosan beletett tíz babaszemet.

Soha nem ment férjhez, gyereke se született, viszont a betegei szerették, türelmesen beszélt velük, nem fogadott el hálapénzt. Amikor a klinikára került és műteni kezdett, a műtét súlyosságának megfelelően már két-három vagy négy-öt pár babaszemet akart, és feltétlen titoktartást. Kiemelkedően jó szemészként tartották számon, nagy munkabírással, és rengeteget dolgozott. Egy igen tehetős betegétől a komplikált műtét után bordó bársonydobozkában olyan zöld babaszemet kapott, amelyben valódi smaragd volt. Fényképeket készített róla, és a dobozt egy bank széfjében helyezte el. Otthon csak a fotókat nézegette. Hamarosan lakása fiókjaiban már nem fértek el a babaszemek, ezért zárhatóra cseréltette rendelőjében az íróasztalát, szekrényeit, és a legszebb szemeket odavitte. Néha pihenésképp elővett kettőt-hármat, és játszott velük, nem is játszott, csak golyóként forgatta őket a kezében. Megnyugtatta.

Pár hónap múlva nagy port vert fel a hír, hogy egy szeles késő őszi éjszakán kirabolták egy Balaton-parti város babamúzeumát. Valaha gyakran vitte el oda a nagymamája, de hiába voltak szépek, százfélék a babaruhák, neki a mind egyforma szemek tetszettek. „Nem is egyformák, de engem néz mind”, vitatkozott folyton a nagymamájával.

A nyugdíjas apartmanházba, ahova beköltözött, nem vitte be a szemeket. Bankokban bérelt széfeket. Még hetvenéves se volt, amikor a végrendeletét megíratta ügyvédjével. Lakását a babamúzeumra hagyta, és szerveit felajánlotta a tudomány számára. A koporsóba csak a szeme került és egy megsárgult, összegyűrődött papírdarab, amin nagybetűkkel az állt:MINDIG A SZEMEM FÉNYE VOLTÁL. ANYA (Hétévesen a párnája alatt talált rá.)

A több mint kétezer babaszemet tartalmazó, ismeretlen gyűjtőtől származó kollekciót egy év múlva állították ki a fővárosban az akkor nyíló Lehetetlenségek Múzeumában, és a legkülönlegesebb, legértékesebb smaragdzöld szem alatt az ő neve volt látható.



Janáky Marianna önmagáról: Pár éve kezdtem el írni. 1955-ben születettem. Makón élek. Magyar, orosz, német, könyvtár szakos tanár vagyok. Verseim, kisprózáim, interjúim többek között neves országos és határon túli folyóiratokban (2000, Ambroozia, Bárka, Élet és Irodalom, Félonline, Irodalmi Szemle, KULTer.hu, Műhely, Műút, Prae, Spanyolnátha, Szőrös Kő, Tiszatáj, tiszatajonline) jelentek meg az utóbbi három évben.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben