×

„Nem csak jókislány tudok lenni”
Interjú Döbrösi Laurával
Soós Tamás
2016 // 02. 29

Mit szoktak impro­vizálni Grecsó Krisz­tián­nal? Miért sze­retne zombi­film­ben ját­szani? Hogyan lett belőle lesz­bikus, anar­chista díva? Az egyik leg­kere­set­tebb fiatal szí­nész­nővel, az Arany­életben és a Fél­világban is játszó Döb­rösi Lau­rával beszél­gettünk.
Mit szoktak improvizálni Grecsó Krisztiánnal? Miért szeretne zombifilmben játszani? Hogyan lett belőle leszbikus, anarchista díva? Az egyik legkeresettebb fiatal színésznővel, az Aranyéletben és a Félvilágban is játszó Döbrösi Laurával beszélgettünk.



Miért nem zenész lettél?

A színészetbe csöppentem bele, de mindig is zenéltem. Hétéves korom óta tanultam klasszikus zongorát, járok énektanárhoz is, és több zenés projektem fut. Énekelek Grecsó Zoltán Willany Leó nevű improvizációs táncműhelyében, illetve a Grecsó Krisztiánnal közös, Mellettünk című összművészeti estjükben is. Sok zenész barátom van, akik néha felkérnek, hogy énekeljek fel valamit, és gyakran szoktam velük jammelni is. De nem ezekből élek, hanem a színészetből.

Van zenekarod?

Nincs. A Willany Leó Társulatban lépek fel rendszeresen. A Mellettünkben Kertész Endre csellóssal játszunk, őt is a Willany Leóból hívta Zoli. Az előadás úgy néz ki, hogy Krisztián felolvas részleteket a műveiből, Zoli pedig erre improvizál kortárs táncot, és mi alázenélünk. Megegyeztünk, hogy Krisztiáné a szöveg, tehát én nem szöveges részeket éneklek, nem akarunk didaktikusak lenni. Sok az improvizáció, Zolival csak nagy vonalakban beszéljük meg, hogy a szöveg mely részére fog reagálni, a többit a helyszínen rögtönözzük.

Könnyen tudsz improvizálni?

Az improvizáció a mániám. Tizenegy évet jártam Földessy Margit stúdiójába, és ott, a drámaórákon is sokat improvizáltunk. Amit Margit gondolt és tudott erről, az meghatározó lett számomra is. Óriási flow-t jelent a zenében is, ha a többiekre reagálva be tudsz lépni. Nagy koncentrációt igényel, és jó kooperációs feladat – fontos gyakorolni, hogy bele tudd engedni magad a jelenbe. Sokan lenézik az improvizációt, mert bármikor meg lehet csinálni, de szerintem épp attól lesz értékesebb, hogy nem lehet megismételni.

Tizenhat évesen játszottál a Vígszínház Augusztus Oklahomában című darabjában. Az volt a fordulópont, ami után komolyabban vetted a színészetet?

Előtte úgy gondoltam rá, mint egy szakkörre. Jártam zongorázni, táncolni és színjátszani, néha gyerekfilmekben is szerepeltem, de otthon sosem rajongtak körbe, hogy én majd színésznő leszek – bennem nem volt meg ez az attitűd. Hobbiként tekintettem rá, de amikor becastingoltak a Vígszínházba, és Pap Vera és Hegedűs D. Géza között találtam magam a színpadon, rájöttem, hogy ez egy komolyabb szint. Utána már máshogy álltam a színészethez.

Ez milyen változást hozott a gyakorlatban?

Lényegében semmilyet, mert addig is szorgalmasan csináltam a dolgokat. Még utána is sokáig mondogattam, hogy én csak játszom, de nem vagyok színésznő. Többek között Szász Attila győzött meg tavaly, hogy hagyjam ezt abba.

Már elfogadtad, hogy színésznő vagy?

Igen. De én nem hallgattam ezt öt évig az egyetemen, és a hétköznapokban sem színésznőként gondolok magamra. Én a gyakorlati részét látom, tudom és szeretem. Átlagembernek tekintem magam, akinek van egy nagyon jó munkája.



Emiatt stresszmentesebben tudod kezelni a színészi karriert?

Nem aggódom túl, az biztos. Nyilván komolyan kell venni, mert ebben a szakmában nagyon szem előtt vagyunk, és több embernek van véleménye arról, amit csinálunk. De nincs bennem olyan görcs, hogy mindenáron szerepeljek. Nem szeretném abbahagyni a színészetet, de csak azért nem vállalnék el valamit, ami nem tetszik, hogy továbbíveljen a karrierem.

Előny vagy hátrány, hogy nem jártál a színműre?

Is-is. Vannak napok, amikor érzem a hátrányát, főleg a színházban. Egyrészt nem vagyok benne a színházi rendezők fejében, másrészt vannak olyan technikai dolgok, amiket egyszerűen meg kell tanulni – például hogy hogyan kell bebeszélni egy ezerkétszáz fős nézőteret. Más szempontból viszont óriási előny, mert huszonhárom éves vagyok, és – ez lehet rosszul hangzik, de – tizenhárom éve folyamatosan dolgozom. Tízéves korom óta minden évben részt vettem egy-két forgatáson. Voltak köztük hobbifilmek is, de vezettem például élő gyerekműsort az MTV-n, és ezek elég tapasztalattal ruháznak fel. Nem csinálnék semmit se másképp.

Milyen gyerekműsort vezettél?

Képben vagyunk volt a címe, és a Kölyökidőhöz hasonlított. Később Pipitér néven futott. Hétfőtől péntekig suli volt, szombaton pedig 7-re mentünk az MTV-be, felkészültünk, majd 9-től délután 1-ig tartott az élő adás. Utána felvettük még a vasárnapit is. Én interjúkat készítettem, felkonferáltam a meséket, levezettem a közönségjátékokat, és vicces szituációkat is eljátszottunk a mesék között. Nagyon élveztem.

Említetted, hogy a színházban érzed hiányát annak, hogy nem jártál a színműre. Ha nem tudsz valamit, azt megtanítják neked ott?

Azt mondják, ezek áthidalható problémák. Tizenhat éves voltam, amikor elkezdtük a Vígszínházban az Augusztus Oklahomábant, és az első két évben mikroporttal játszottam a biztonság kedvéért. Utána jött egy egyéves leállás, és mire visszamentünk, érett annyit a hangom, hogy be tudtam beszélni a teret. Eddig minden akadályt sikerült megugrani, de ez attól is függ, mennyi bizalmat kapok a rendezőtől. Hogy elhiszi-e, hogy meg fogom tudni tanulni, amit még nem tudok, vagy inkább hív egy olyan színésznőt, aki már tudja.

Ha Eszenyi Enikővel, Hegyi Barbarával vagy épp Ónodi Eszterrel, Thuróczy Szabolccsal játszol, figyelsz közben arra is, hogy mit tudsz tanulni tőlük?

Állandóan. Van egy belső jegyzetfüzetem, oda írogatom a dolgokat. Nem tudom elképzelni, hogyan lehetne jobban megtanulni a színészetet, mint ha a legjobbakat figyeled munka közben. Nekem ráadásul szerencsém volt, mert ha nehézségem támadt, mindenki segítőkész volt velem.



Volt, aki a szárnyai alá vett?

A Vígszínházban Börcsök Enikő, aki az anyukámat játszotta, észrevette, hogy néha szenvedek a hangerőproblémával. A próbafolyamat amúgy is mély víz volt nekem, mert korábban nem vettem részt ilyenen. Ő sok praktikát mutatott, hogyan kell beszélni, és tartotta bennem a lelket, amikor elfáradtam.

A Társas játékból, az Aranyéletből, a Félvilágból mit tanultál?

A Társas játékban egy karakteres mellékszerepet játszottam, és azt kellett megtanulnom, hogy akkor is hangsúlyosan valamilyen legyek, és betöltsem a funkciómat, ha nincs sok idő kibontani a karaktert. Az Aranyéletben azt tanultam meg, hogyan kell bármikor elbőgni magam. Az Aranyéleté nagyon hosszú forgatás volt, és másfajta koncentrációt kellett elsajátítani ahhoz, hogy túléljem azt a három és fél hónapot. A Félvilágban, ahol a cselédlány egy visszafogott karakter, a szöveg is kevés, a kommunikáció is fojtott, azt tanultam meg, hogyan kell nagy amplitúdókat egy szemöldökrezdülésbe összpontosítani. Az Aranyéleten utólag látom – mások, remélem, nem –, hogy hullámzó a teljesítményem, mert a három hónap alatt sok minden történt: volt szünet, elmentem nyaralni. A Félvilágé viszont egy nagyon kompakt, tizenkilenc napos forgatás volt, és egyben tudtam tartani a játékomat. Jó tapasztalatot jelentett az is, hogyan kell megközelíteni egy másik korban játszódó filmet. Kutatómunkát végeztem, átnéztem a tízes-húszas évek viselet- és illemszabályait, mert régen jártam viselet- és kultúratörténetre (a gimi mellett díszlet- és jelmeztervezést tanultam egy OKJ-képzésen). És megnéztem sok filmet, például az Édes Annát is ráhangolódásképpen.

Az Aranyéletben hogy érted el, hogy csettintésre tudj sírni?

A csettintés az túlzás, de tíz perc alatt bele tudom lovalni magam a szituációba. Azt mondják, saját élményből kell dolgozni, de nekem az nem megy, túl zárkózott vagyok hozzá. Ha a saját fájdalmamra gondolok, önvédelemből bezár a lelkem, és akkor nem tudok sírni. Ezért inkább a karakter helyzetébe lovalom bele magam, és kicsit fizikailag is spannolom magam, futok egy kört például, mert sírás közben felmegy az ember pulzusa.

Olvasol kritikákat magadról?

Nem keresek rá, de ha látok egyet, azt elolvasom. Kifejezetten rossz dolgot még nem olvastam magamról, úgyhogy nem tudom, az milyen élmény. A kommenteket viszont nem szoktam megnézni, mert azt felesleges önostorozásnak tartom.

Volt olyan kritika, amiről úgy érezted, hogy telibe talált?

Nem. De olyan sok szépet írtak rólam, hogy belepirultam.

Játszottál az angol The Last Kingdomban, és egy spanyol sorozatban is. Ezek statisztaszerepek voltak?

Mindkettőt Magyarországon forgatták, egy külföldi filmeket szervező ügynökségen keresztül hívtak. Az Alatriste című spanyol sorozatban kiemelt statisztaszerepem volt, a királynő egyik udvarhölgyét alakítottam. Tudok spanyolul, de ez nem volt kritérium, mert csak egy-két mondatot kellett elmondani, és azokat is utószinkronizálták. Egyébként csak álltunk és vonultunk óriási termekben és óriási ruhákban, amit nagyon élveztem. A Last Kingdom már érdekesebb volt, mert nem statisztának, hanem színésznek számítottam. Az utolsó pillanatban módosítottak a forgatókönyvön: egy kiemelt statiszta kapott szöveget és pár jelenetet, amire már nem tudtak Angliából színésznőt hozni. Az ügynökségen keresztül végül engem hívtak fel, és egyik napról a másikra a forgatáson találtam magam, mert szerencsére angolul is jól beszélek.

Jársz külföldi filmek magyar castingjára?

Néha hívnak. Regisztráltam pár ügynökségnél, és ha van szerep, aminél nem fontos, hogy akcentus nélkül beszéljen angolul, akkor szoktak hívni. Statisztálni viszont az Alatristén kívül sosem voltam.

Volt olyan, amibe nagyon szerettél volna bekerülni?

Egy spanyol zombis film. Az volt a feladat, hogy ülök a buszon, a buszt megtámadják a zombik, engem pedig széttépnek. Sajnos nem kaptam meg a szerepet – úgy látszik, egy üres szobában nem voltam elég hiteles. Nagyon szeretnék egyszer majd fantasy vagy horrorfilmben játszani.

Kedvencek?

Fantasyben a Gyűrűk ura, horrorban pedig a John Carpenter-féle Halloween. Gyerekkoromban láttam, és azóta is megnézem minden Halloweenkor. Még mindig megijedek, pedig már tudom, mi fog történni.

Attól nem tartasz, hogy beleragadsz a naivaszerepekbe?

Ettől mindenki tart, aki egynél több hasonló szerepet játszik el. Én tudom, mi volt ezek között a szerepek között a különbség, és ez, remélem, kívülről is látszik. Nagy feladat eljátszani a naivákat úgy, hogy ne legyen az összes ugyanolyan. Figyeltem is rá, az Aranyélet előtt újranéztem az Egynyári kalandot, mivel mindkettőben fiatal – tizenhat és tizennyolc éves – jókislányt játszottam. Miraként próbáltam változtatni azon, amit Fanniként csináltam. Alig várom, hogy kapjak másféle szerepeket, hogy megmutassam, nem csak jókislány tudok lenni. De játszottam már másféle karaktereket is, a Couch Surfben például egy perverz csajt, az Augusztus Oklahomában pedig flegma tinédzsert. A Budapesti Anarchista Színház előadásában, a Nácyban pedig egy leszbikus, anarchista és őrült dívát alakítok.

Hogyan lettél leszbikus, anarchista díva?

A premier előtt két héttel kellett beugranom az előadásba. Papp Réka Kingára írták a szerepet, aki teljesen más karakterű, mint én, de valamiért lemondta. Én éppen akkoriban kerültem kapcsolatba Sebő Ferenccel, a társulat vezetőjével egy másik projekt révén, aki szólt, hogy van egy szerep, ami ugyan teljesen más, mint amilyen én vagyok, de tök jó lenne, ha a saját képemre tudnám formálni, mert két hét múlva bemutató. Én pedig elvállaltam.

A független vagy a mainstream színház áll hozzád közelebb?

A független. A Vígszínház is szuper volt, de szívesebben játszom egy ötfős teremnek kortárs, mondanivalóval teli darabot. Szeretem a minél személyesebb és minél aktuálisabb underground színházakat. Fontosnak tartom, hogy a színház akár a közéletre is reflektáljon, és a darab üzenjen valamit a nézőnek, mert a szórakoztatás mellett ez a másik funkciója a szakmánknak. Annak is nagyon örültem, hogy az Aranyéletben az én karakterem kapta az egészségügy és a budapesti éjszakai élet világába vezető szocioszálat, és hogy Mira figurája köti össze a különböző társadalmi rétegeket.

Te is úgy érzed, hogy mind filmen, mind színházban most robban be az új színészgeneráció? Legutóbb ifj. Vidnyánszky Attila nyilatkozta, hogy „eljött a ti időtök”.

Sokat járok színházba, sok darabot megnézek az Ódry Színpadon [a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházában], így gyakran találkozom a többi fiatal színésszel. Vannak köztük zseniális karakterek, akiket elsőre megjegyez az ember. Bár közösségi összetartást nem érzek, mert ez főként a színműsök között lehet meg, de ha bemegyek oda, felismernek az emberek, gratulálnak, kérdeznek, meghívnak a darabjukra. Remélem, hogy kinőjük azt a színházi attitűdöt, hogy egymás versenytársai vagyunk, hogy fúrjuk egymást, és megtanulunk együttműködni.

A mostani huszonéves generáció lehet az, amelyik túllép a színházi élet politikai megosztottságán?

Én szeretném azt gondolni, hogy igen. Ha valaki oldalt választ, ötven százalékkal kevesebb ajtó fog kinyílni előtte. Ha viszont nem választ, hanem csak csinálja, amit szeretne, és az jó lesz, akkor a tapasztalat is abba az irányba fogja vinni az embereket, hogy semmi értelme a megosztottságnak. Inkább a közös pontokat kell megtalálni, és akkor tudunk együtt dolgozni.

Szeretnél többet játszani színházban?

Igen. Sajnos ma már nem olyan stabil a szakma, hogy a filmek önmagukban biztos megélhetést nyújtsanak. Van ötletem, mit csinálnék, ha nem lenne színészi munkám, de örülnék, ha egyre több szerepet kapnék filmekben és színházban is. Hívnak vizsgafilmekbe, és nemrég jött egy színházi felkérés is, de még képlékeny, nem beszélhetek róla. Az HBO pedig már dolgozik az Aranyélet második évadán, de még várjuk a végleges jóváhagyást a forgatást illetően.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben