Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Egy igazi összművészeti alkotó múzsasorsról, bábszínházról, költészetről – interjú Tóth Réka Ágnes dramaturggal

    2019.12.10 — Szerző: Hekler Melinda

    Verset ír, bábelőadások dramaturgja, túl van élete első rendezésén, doktorizik, és még mindig nagyon fiatal. Tóth Réka Ágnes generációjának ígéretes színházi és irodalmi alkotója.

  • Tóth Réka Ágnes
    Fotó: Bokor Krisztián

    Nagy sikerrel fut monodráma-rendezésed, amiben Csinszka, azaz Boncza Berta szövegeit Sztarenki Dóra kelti életre. Honnan jött az ötlet, hogy Ady múzsájáról készíts előadást?

    Az ötletet az Óbudai Társaskör igazgatója adta, amikor megkeresett, hogy szeretné, ha létrehoznék egy Csinszka-estet az Ady-emlékév alkalmából. Először sima felolvasószínházi előadásnak indult, aztán ahogy egyre több anyagot olvastam hozzá, egészen meglepődtem: lassan kiadta magát egy történet, amit nem kell megváltoztatnunk ahhoz, hogy indirekt módon fogalmazzon meg egy csomó mindent a nőiségről, művészeti kérdésekről vagy éppen arról, hogyan tud együtt élni két ember, akik között ekkora kor- és művészi különbség van. Szerettem volna egy nem múltidézős előadást létrehozni, mert azt éreztem, ez a téma most is épp olyan aktuális, mint száz évvel ezelőtt volt. Nagyon felkeltette az érdeklődésem, hogy mi lehet az oka, hogy Csinszka az elején verseket is küldött a leveleivel, de amikor összeházasodtak, ezt elvágólag abbahagyta. Mi történhetett a házasság éveiben, ami miatt Csinszka így megtorpant? A muzeális tisztelettel való leszámolás mellett amúgy Sztarenki Dóri nagyon hasonlít külsőre a fiatal Csinszkára – ő meséli el nekünk a kettejük történetét a versekkel, levelekkel és dalokkal együtt, amiből összeszerkesztettem ezt a dokumentumdrámát.

    Milyenek Csinszka versei?

    Naivak, van valami furcsa rokokós hangulatuk – de alapvetően nem érzem azt, hogy nekem feltétlenül értékítéletet kellene megfogalmaznom róluk.

    Többször mondták nekem, hogy hát, ezek a versek azért nem annyira jók, de szerintem nem szabad elfelejtenünk, hogy egy soha ki nem forrott költő száz évvel ezelőtti szövegeiről van szó.

    Igyekeztem az előadásban ezeket a szövegeket kicsit kimozdítani és nemcsak versekként kezelni, hanem dalokként vagy belső monológokként. Csinszka költészete önvallomásos jellegű, saját magáról, illetve Adyról ír a verseiben, akit csak „a csodának” nevez. A kedvenc szövegem viszont az előadás vége: egy levélrészlet Bárczynak arról, hogy miért nem lett gyereke, hiába akart, és hogy még most is gyereknek tartja magát, remélve, hogy az is marad, és sosem öregszik meg. Illetve arról, hogy nem akar, és nem is tud író lenni. Nem hitt eléggé magában, soha nem aposztrofálta magát íróként. Ennek ellenére grafomán volt, imádott levelezni – csak ezeket a leveleket elolvasva is gazdag írói életmű tárul elénk.

    Sztarenki Dóra a Csinszka-előadásban
    Fotó: Tusor Bálint

    Ady szerette a verseit, lehet erről tudni valamit?

    Vannak olyan megjegyzések, amikkel véleményez, olyanok is, amikben dicsér. Nagyon tetszett, amikor ezt írta valamelyik első levélében Csinszkának: „A versei közül az első nekem nagyon kedves szenzáció volt: Maga ma még többet nem érezhet. És jobb lesz, ha nem kultiválja túlságosan az érzéseit, mert a nagyszerű versekért gyalázatosan sikertelen élettel fizetünk.” Ez sokat elmond arról, ahogy Ady saját magáról és egész költői életművéről gondolkodott... De voltak olyan pillanatok is, amikor megdicsérte Csinszka verseit, bátorította, és költőnek nevezte a nőt.

    Ez volt az első színházi munkád rendezőként. Milyen érzés volt a számtalan bábelőadás után, amiben korábban dolgoztál?

    Nagyon szerettem, hogy van egy előadás, amit csak én viszek a hátamon – ha elrontom, csak az én felelősségem, senki másé. Ez felszabadítóan hatott rám. Eddig mindig rendező mellett dolgoztam dramaturgként vagy rendezőasszisztensként, és az másfajta szerep a mostanihoz képest. De ez ugye sokkal nagyobb felelősséggel is jár. Furcsa ambivalencia, hogy a felszabadító érzés mellett – hogy egyedül dolgozhatok – rengeteget izgultam azon, hogy ez most vajon milyen lesz.

    Nem jártál a Színművészetire, viszont Szentesen voltál gimnazista. Ott szeretted meg a színházat?

    Igen, és nagyon sokat köszönhetek a drámatagozatnak. Zárkózott, tébláboló kamasz voltam, aki sokat olvasott, de nehezen kezelte az embereket. A szentesi évek alatt rengeteget változtam, de soha nem felvételiztem a Színműre színész szakra, mert nem gondoltam magam annyira tehetségesnek. Először Pécsre jártam esztétika–spanyol szakra, aztán amikor Pestre költöztem, egyik este a Tűzraktérben odaálltam Formanek Csaba elé azzal, hogy szeretnék színházzal foglalkozni, de nem tudom, hol kezdjek hozzá. Azt mondta, hogy menjek vissza másnap tréningre, és én végül két évig ott ragadtam a Radikális Szabadidő Színházban, ami nagyon meghatározó időszaka lett az életemnek. Eközben elkezdtem a Károlira járni színháztudomány szakra, ahol a szakmai gyakorlat során először rendezőasszisztens voltam a Stúdió K egyik gyerekelőadásában Fodor Tamás mellett. Ezzel párhuzamosan írtam egy felnőtt bábelőadást, az Akárki hivatását, és pályázati pénzekből sikerült is színpadra állítanunk a MU Színházban. Talán az volt kulcsfontosságú momentum még ezután, amikor Halasi Dániel bábrendező először elhívott egy kőszínházi előadásba dolgozni. Ezekben a produkciókban általában nemcsak annyi volt a munkám, hogy megírtam a darabot, hanem részt vettem a próbákon is.

    Tóth Réka Ágnes
    Fotó: Bokor Krisztián

    A bábos szcénában a dramaturg munkája felér egy íróéval.

    Igen, bár én még mindig dramaturgként aposztrofáltam magam, alapvetően szinte minden alkalommal adaptálnom kellett ezeket az előadásokat a bábszínpadokra. Ez hihetetlen jó lehetőség egy írónak, mert nemcsak annyit jelentett, hogy írtam egy szövegkönyvet, hanem dalszövegeket, verseket is rendszeresen kellett hozzá költenem, meg kellett tanulnom zeneszerzőkkel, színészekkel közreműködni és változtatni a szöveget a próbafolyamat alatt. A bábszínházi írói munka nagyon izgalmas, igazi kihívás. Éppen most készítettem el egy élőszereplős gyerekelőadás szövegkönyvét a kecskeméti színháznak, és ebben is megéreztem, hogy az mennyire más. Egy bábszínházi darabnál ki kell derülnie még mielőtt elkezdeném a munkát, hogy milyen fajta bábot fognak használni az előadásban: bunrakura vagy éppen marionettre más darabot kell írnom. Ez a műfaj nem bír el hosszú monológokat, kevesebb szöveg is elég, sokkal fontosabb, hogy pergő, jó ritmusú anyag legyen, amit könnyedén rá lehet illeszteni a bábos mozgásokra. A ritmus szerepe azért is óriási, mert a gyereknek ez tartja meg a figyelmét, és a bábfigura mozgását is arra kell felépíteni. A kicsik nagyon kritikusak, egyből visszajelzést adnak, hogy amit csináltunk, jó-e vagy sem. Mindig beülök a főpróbára, és sokszor vért izzadok, hogy vajon a gyerekeknek tetszeni fog-e, amit írtam. Ők többnyire a bábszínházban találkoznak először a színházzal, és ezek az élmények nagyban meghatározzák, hogy milyen felnőtt nézővé válnak.

    Nagyon szeretem, amikor a gyerekek beszélnek előadások közben, élvezetes kihallgatni, ahogy megvitatják egymással, amit látnak, és élénken reagálnak a történetre – ez nem azt jelenti, hogy ilyenkor nem figyelnek.

    Nagyon sokan a gyerekszínházhoz hasonlóan a bábot is másodrendű dologként kezelik a színházon belül, pedig iszonyatosan izgalmas terület. Hatalmas lehetőségként éltem meg, hogy ott dolgozhattam, és sokat tanultam belőle. Ezért is jelentkeztem a Színművészeti első PhD-képzésére bábos témával, ami miatt most politikai bábszínházi előadásokat kutatok.

    Költőként egyre több helyen publikálsz. Nemrég az Élet és Irodalom hasábjain olvashattunk. Mióta foglalkozol versekkel?

    Az írás valamilyen formában mindig jelen van az életemben. Voltak intenzívebb időszakok, hat- vagy hétéves koromban kezdtem naplót írni, utána verseket. Gimiben egyszer harmadik lettem egy verspályázaton, ahol Grecsó Krisztián és Varró Dani voltak a zsűriben, és ettől annyira boldog lettem, hogy abba is hagytam az írást egy időre... De az írás valahogy mindig visszaszivárgott az életembe. Tudatosabban azonban pár éve kezdtem el újra versekkel is foglalkozni. Amikor évadonként négy-öt bábelőadást csináltam, ráadásul sokszor az ország különböző helyein színészházból színészházba vándorolva, nem jutott időm a saját dolgaimra, és ez egy idő után elkezdett nagyon hiányozni.

    Tóth Réka Ágnes
    Fotó: Bokor Krisztián

    Nem nagyon használsz rímeket. Gondolom, ez nem véletlen.

    Általában az összes dalszövegemet rímben írom a szövegkönyveimben, és mindig nagy kihívásnak tartom, mert nem csak szótagszámokról van szó egy dalban. Ezek elég nagy megkötések. Alapvetően nagyon szeretem a jól eltalált rímeket, az összecsengő sorvégeket, de szeretem az okos, direkt rossz rímeket is. Imádom Tandorit, és például az ő szövegeiben nagyon sok ragrím van, ami engem egyáltalán nem zavar. A Kietlen vagy komor című verse tele van velük, és közben az egyik legcsodálatosabb Tandori-vers. Vagy Parti Nagy Lajos roncsolt nyelve, amiért kamasz korom óta rajongok. Én szabad verseket írok, amikben szintén van ritmusosság, tempó, a sorok tördelése, a szavak húzása egymás után játéklehetőséget ad, így ez nem prózai szöveg lesz. Nemrég egy előadás miatt sok kortárs amerikai szöveget olvastam, és nagyon felszabadító volt látni, hogy mennyi minden vers lehet, mennyivel szabadabb, játékosabb, jóval megengedőbb a kortárs amerikai líra. Richard Siken vagy Ocean Vuong szövegeiben ugyanúgy használ képeket és összecsengéseket, de nem annyira nagyon szikár vagy lecsupaszított, mint sokszor a kortárs magyar líra.

    Boldogságról kevesen írnak verset, és te is inkább a sötétebb pillanatokat ragadod meg. Pedig tele vagy élettel és vidámsággal.

    Ezek a versek hiányokat fogalmaznak meg – ez egy meghatározó része az életemnek, csakúgy mint sok másik embernek. Én is vesztettem el fontos személyeket, ahogyan mindenki más, ez nem tesz különlegessé. De ezen keresztül tudunk kapcsolódni egymáshoz, ami azonban nem mindig tesz jót. Amikor megpróbáltam átvergődni a nehezebb korszakaimon, és közben írtam, mindig ügyeltem, hogy ne tömény önsajnáltatás legyen, amit megfogalmazok. Amikor az lett, azt annyira öncélúnak tartottam, hogy inkább kidobtam.

    Nagyon fontos öngyógyító folyamatnak tartom az írást: nekem is van egy csomó olyan szövegem, amit magamnak megírtam, nekem segített, de nem szeretném, ha más is elolvasná őket.

    Előfordult, hogy ilyen módszerrel egy-egy olyan érzésere akadtam magamban, amit aztán más formában felhasználtam a szövegeimben, és kísérleteztem velük. Az a jó, amikor már inkább erre figyelek, és a formára, a ritmusra vagy egy képre, amit megpróbálok kibontani, nem arra, hogy most mennyire rossz nekem.

    Vannak új terveid rendezőként?

    Gondolkoztam a Csinszka-est kapcsán, hogy a hozzá hasonló nőalakokról érdemes lenne minél többet beszélni. Kacérkodom a gondolattal, hogy legközelebb Szendrei Júliáról készítsek egy előadást, mert ő is egy hihetetlenül izgalmas nő, aki Andersen meséket fordított, és verseket írt. Lehetne beszélni sok nőről, aki író vagy költő volt, de a nők mellőzöttsége miatt nem rúghatott labdába a nyugatos időkben. De az is lehet, hogy teljesen más irányt kellene keresnem, amiben nagyobb térben mozoghatok. Annyi érzékeny téma van még, ami érdekel. Most bekerültem a Nyílt Fórum drámafejlesztési folyamatába, és végre úgy fogok szöveget írni, hogy se rendezői, se tervezői, se színészi megkötéseim nincsenek. Előre rettegek tőle, de nagyon örülök, hogy ilyen kihívás elé állíthatom magam, mert ilyet még sosem csináltam.

    Csinszka, Szendrei Júlia mindketten múzsák voltak. Ma más értelemben beszélhetünk múzsákról mint száz éve?

    Egyértelműen, hiszen a szerelmi líra is megváltozott. Olyan, mintha ez a múzsadolog kicsit megmerevedett, megcsontosult volna valami vitrinben. Kicsit avítt, kicsit régi intézmény, ma már alapvetően ez nem is érdekli annyira az olvasókat. Korábban is sokkal inkább a költő volt fontos a külvilág számára, mint a múzsája. Csinszkát sokan le nézték akkoriban. Még azt is megkérdőjelezték, hogy adott versek róla szólnak-e egyáltalán. Negatív ítélkezés tárgya volt, hogy mit csinál egy nő egy híres ember mellett – ez annyira sokat nem változott mostanra sem. Sokan butának gondolták, aki csak arra hajt, hogy népszerű legyen. Közben azt mindig elfelejtjük, hogy egy ilyen nagy formátumú művész mellett egyáltalán nem egyszerű élni, és az utókor meg az irodalomtörténet nagyon sokat köszönhet ezeknek a nőknek: Csinszka vitathatatlanul sokat tett azért, hogy Ady még az utolsó éveiben is ennyit tudjon írni. Ő intézte a levelezéseit, az utazásait, ápolta, ha beteg volt, még autogramokat is írt helyette, hiszen kiválóan tudta utánozni Ady aláírását. Amikor a költőt besorozták katonának az első világháború idején, Csinszka intézte el, hogy ne vigyék el. De gondolhatunk másokra is, például Weöres Sándor feleségére, Károlyi Amyra, aki furfangosabbnál furfangosabb cseleket eszelt ki, hogy a férje ne tudja halálra inni magát. És folytathatnánk a sort tovább. Ezek a nők is kellettek hozzá, hogy ma ekkora költőóriásaink legyenek, ezért fontos lenne többet beszélni róluk.


  • További cikkek