×

Véres ujjgyakorlat
Nicolas Winding Refn: Csak Isten bocsáthat meg
Rédai Gergely
2013 // 08. 29

Meglehet, hogy Nicolas Winding Refn egyedi látás­móddal ren­del­kező ren­dező, még akkor is, ha a rá jel­lemző stílus­jegyek egyen­ként talán nem sok meg­lepe­tést szolgál­tatnak. Mégis képes valami­féle sajátos vegyü­letet létre­hozni fel­hasz­nált adalék­anya­gokból, de hogy ez elég-e, hogy valaki nagy rende­zővé váljon, az még kér­déses…
Nicolas Winding Refn dán rendező neve minden kétséget kizáróan a Drive-val került be a köztudatba, ami a Csak Isten bocsáthat meg főhősének, a már akkor egyértelműen tehetséges Ryan Goslingnak is nagyot lendített a karrierjén. Mostanra azonban kezd világossá válni, hogy egy hosszú távú kollaboráció Refnnel nem sok jóval kecsegtethet egy színész számára.

Refn ugyanis nem játszatja a színészeit, hanem használja őket. Szeret elidőzni a pillanatokban, a naturalisztikus erőszak ábrázolás iránti fetisizmusa már-már hatásvadászatba csap át, a lassított és kimerevített időszekvenciák burjánzása pedig időnként nevetségessé duzzad. Ahogy a Drive esetében, most is legtöbben a művésziség, illetve művészieskedés horizontján próbálják elhelyezni az új alkotást, de míg az előbbinél jó arányérzékkel sikerült egy sajátos midcult mozit kikevernie a mozgósított műfajok palettájáról, ez esetben a felszíni színorgia mögött a film kong az ürességtől.

Nem szaladnék most bele a definíciókényszer csapdájába, mert ahogy a művészetet nem tudjuk definiálni, úgy a művészieskedéssel sincs sokkal könnyebb dolgunk, de azt könnyen megérezzük, ha egy film kínosan komolyan veszi magát, miközben nem sok közölnivalója akad. Az értelmezés lehetőségeinek nyitottsága persze egyfajta művészi érték, ami épp abból fakad, hogy kevesebbet teszünk a befogadó elé, mint ami kényelmes lenne számára, maradnak kitöltetlen helyek, illetve olyan részletek, melyek más-más megvilágításban más színeket tükröznek vissza. Csakhogy itt minden vörös (és néha kék), és a lámpa a rendező kezében van. A képsorok szimbolikáját valamiféle fragmentált bibliai motívumrendszer adja, nem sok eredeti elgondolással. A középpontban a kéz áll mint a tettek elkövetője és a bűnök hordozója, a lemoshatatlan bűnöké ugyebár, hiszen itt a csapból is vér folyik Julian látomásaiban(?).

A történetre szinte nem is érdemes szót fecsérelni. Egy vázlatosan elnagyolt és egyszerű forgatókönyv adja a rendező stilisztikai ujjgyakorlatának háttérországát. Julian egy bokszklubot vezet Bankokban, amivel valójában drogüzletét leplezi. A bonyodalom Julian bátyjának halálával indul, aki megerőszakolt és megölt egy fiatalkorú prostituáltat, és a titokzatos rendőrfőnök jóváhagyásával a lány apja véres bosszút áll a gyilkos fivéren. Juiannek, miután megismeri az eset részleteit, nem áll rá a keze a bosszúra, egészen addig, amíg édesanyja, aki valamiféle maffiakeresztanyaként tűnik fel, rá nem veszi fiát a vendettára. A súlyos anyakomplexusos és váratlan dühkitöréseket produkáló Julian időről időre mégis tanúságot tesz „bárányszívűségéről”, például megakadályozza egy gyerek kivégzését a leszámolás során, végül azonban nem tudja kivonni magát a bosszú körforgásából.

A film során tulajdonképpen egyetlen karakterhez sem kerülhetünk közel, egy-egy hanyagul odavetett részinformáció árnyalja csak az egydimenziós figurák üres és visszataszító jellemét. Így az egész sablonos bosszútörténet tökéletesen súlytalanná válik. Gosling a film nagy részében ezúttal is a misztikus némaságba burkolózva, szobormerev arccal mered a kamerába, akárcsak a rendőrfőnököt játszó Vithaya Pansringarm, illetve majdnem mindenki más is. Mintha csak a rendező megparancsolta volna, hogy egy szikra érzelem sem villanhat fel senki arcán, majd ő tükrözi a hangulatokat és megteremti az atmoszférát egyedül. A sok viaszbábu között egyedül Kristin Scott Thomast látjuk valóban játszani, aki így szinte színészóriásnak tűnik a néma pókerarcok gyűrűjében. Többféle áttételes értelmezés is kínálja magát a figurákat illetően. A rendőrfőnök mintha valamiféle bosszúálló angyal vagy ószövetségi isten volna, és Julian az ördögi anyja kötelén rángatott nagybetűs ember vagy akár a megtestesült anyakomplexus, de lássuk be, ezzel együtt sem sokat állít vagy mond számunkra a film, azontúl, hogy szuggesztív atmoszférát teremt az elnagyolt és klisés történetelemek köré.

Az egész mozi csupán egy rendezői ujjgyakorlatnak tűnik, se többnek, se kevesebbnek. A történet gyenge, a karakterek kidolgozatlanok, és attól valóban nem tesz szert művészi értékre egy alkotás, hogy szándékosan távol tartja a nézőjét a történetbe való mélyebb bevonódás minden lehetőségtől, leszámítva a mesterségesen duzzasztott misztikus hangulatok átélését.

Még csak azt se mondhatjuk, hogy egy izgalmas madártávlatot kapunk az ismeretlen figurákról (legyenek akár szimbólumok vagy hús-vér jellemek) vagy az önműködő bosszúlánc-szerű cselekményről, hiszen éppen a részleteknél, az egyes mozzanatoknál időzik bosszantóan sokáig a kamera a néma szereplők között. Csak remélni tudom, hogy Refnt nem hagyják forgatókönyvet írni a közeljövőben, és Goslingnak is lehetősége lesz egynél több arcát elővenni legközelebbi mozijában.



Pontszám: 4/10

Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives)
Rendezte: Nicolas Winding Refn
Színes, feliratos, francia–thaiföldi–amerikai–svéd thriller, 90 perc, 2013 (Vertigo Média Kft.)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben