Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

Sztárfestők képei budapesti gyűjtőknél

Világhírű gyűjtemény épült

2019.03.15 — Szerző: Takács Erzsébet

Cézanne, Van Gogh, Gauguin – a nagy mesterek művei hazánkat is megjárták, sőt, a világ egyik legnagyobb műtárgygyűjteményét állította össze egy magyar a 20. század elején, alig három év alatt.

Sztárfestők képei budapesti gyűjtőknél

Próbáljunk elképzelni csaknem negyven festményt, amelyek mind-mind a legismertebb festőóriások keze alól kerültek ki. Már ez is nehezen megy, nemhogy azt felfogni, hogy mindez 240 milliárd forintot érne ma. És elhisszük, hogy egyszer egy ilyen gyűjteményt Budapesten csodálhatott meg a közönség? Olyan neves munkákhoz jutottak a magyar elit tagjai, hogy kíváncsisága még Thomas Mannt is hazánkba csábította.

 

A magyar műgyűjtés aranykorában ugyanis remekművek sora reprezentálta a francia modernizmus mestereit: Cézanne nyolc, Gauguin öt, Manet legalább kilenc, Van Gogh öt és Renoir tíz festménye lógott hosszabb-rövidebb ideig budapesti otthonok, múzeumok és galériák falain. Persze nem akárki juthatott a kegyhez, hogy hasonlókat birtokoljon, csak egy szűk elit, négy zsidó származású nagypolgár, Nemes Marcell, Kohner Adolf, Hatvany Ferenc és Herzog Mór Lipót osztozott a sikeren.

A 20. század elején azonban nemcsak létrehozták ezeket a gyűjteményeket – sajnos el is búcsúzhattunk tőlük, azok darabjait ugyanis néhány év vagy évtized alatt messze fújta a nemzetközi politika és a kereskedők hadának szele. „A felsorolt harminchat festményből egyetlenegy, Cézanne A tálaló című alkotása kerülte el jellegzetes közép-európai végzetét és maradt csekély vigaszt nyújtó hírmondónak a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében. A végső leltár sajnos akkor sem kedvezőbb, ha a többi nemzetközi nagyság, például Picasso műveit vesszük sorra: 1945-re ezek döntő többsége is megállíthatatlanul »szétgurult« a nagyvilágba” – írja Molnos Péter történész az Elveszett örökség című, 2017-ben megjelent kötetben.

A történet legfájóbb pontja pedig az, hogy amikor például 1913-ban Nemes Marcell az adósságok súlya alatt úgy döntött, hogy túlad káprázatos képein, Magyarországnak esélye lett volna a páratlan nemzetközi anyag megvásárlására. A döntnökök tanácsadói azonban nem bíztak a kereskedőben, és túl drágának is tartották a képeket, így Magyarországot elhagyták a közgyűjteményeiből a mai napig fájóan hiányzó francia modern festészet darabjai. Most, sok évtized távlatából is csak azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy ugyanezt a baklövést aztán München és Düsseldorf is elkövette.

Így jutunk el a híres párizsi árveréshez. A finnyás magyar, Nemes Marcelltől megrettenő műértőknek nem lett igazuk, szinte valamennyi festmény az elváráson felül teljesített, Courbet és Cézanne több képe pedig egyenesen aukciós csúcsot döntött. A kitűnő műalkotás megszerzése mellett a sikeresen licitálók jó üzletet is kötöttek: Nemes Marcell hat Cézanne-ja egyenként 8800 és 12300 dollár közötti összegért talált új gazdára. A New Yorki-i The Museum of Modern Art, vagyis a MoMA gyűjteményében őrzött Csendélet gyümölcstállal című kompozícióért 48 ezer frankot, vagyis 10560 dollárt adtak, amely vásárlóértékben 254500 mai dollárnak felel meg. Ha pedig valamiféle csoda folytán ismét árverésre kerülne a remekmű, a licit végeredménye biztosan meghaladná az 50 millió dollárt, ezzel kétszázszoros áremelkedést produkálva.

Hasonló eredményre jutunk Van Gogh, Gauguin és Renoir képeinél, de még a tízes években kissé „túlértékelt” Corot remekműve, az Álmodozó Marietta és a legtöbb Courbet-festmény is tisztes haszonnal kecsegtetne a mai nap is. Ha pedig összeadnánk az 1913-as árverés licitharcon keresztülment csaknem negyven remekműért kapott összegeket, és a kapott 5,8 millió dollárt a mai vásárlóértékére számolnánk át, az árverés harmincnyolc festményének aktuális ára még óvatos becsléssel is biztosan felülmúlná az 500 millió dollárt, ami meghaladja a 240 milliárd forintot.

Nem minden került azonban ki az 1913-as párizsi aukcióra – Hatvany Lajos és Herzog Mór Lipót mentette meg a legtöbb képet akkor Magyarországnak. Egy hatalmas Renoir-képet, az Henriot család címűt Herzog vette meg 75 ezer frankért, ma viszont már legalább a százszorosát éri a munka. Persze sok minden a francia fővárosban talált új gazdára: rekordáron kelt el Degas Balerinák című festménye, a gyűjtő csaknem 30 ezet frankot kapott érte, ami szinte elhanyagolható ahhoz képest, hogy a Christie’s New York-i 1993-as árverésén több mint 7 millió, vagyis mai áron 3,2 milliárd forintért került új tulajdonosához.

Sajnos egyébként maga Nemes Marcell – a szénkereskedő, aki alig fél évtized alatt világhírű gyűjtővé avanzsált, ráadásul mecénásként és műkereskedőként is párját ritkító szakértőnek számított – sem csodálhatta nap mint nap gyűjteménye legnagyszerűbb darajait. A legnépszerűbb festmények kiállításról kiállításra jártak, vagy a hitelesek fedezetéül a Szépművészeti Múzeum pincéjében tengődtek.

Ízlés dolgában kezdetben szorult csak tanácsra Nemes Marcell, és ki máshoz fordulhatott volna, mint a Párizsból Kaposvárra költöző, a modern francia festészet szellemét Magyarországra importáló művészhez, mesterhez, Rippl-Rónai Józsefhez. Koruk akkor figyelt fel először a francia művészek munkáira, amikor azokat a Nemzeti Szalon 1907-ben Budapestre hozta, ahol Paul Gauguin hatvannégy alkotása (festmények, grafikák) mellett Cézanne és Matisse művészetét is megcsodálhatta a magyar közönség. Néhány munka már ekkor Magyarországon maradt, hiszen Gauguin Téli táj című képét a Szépművészeti Múzeum vette meg, A hívás című kép Kohner Adolfhoz került, és Cézanne A tálaló című alkotását is itt nézhette ki magának Nemes Marcell – bár azt később vásárolta meg. Ugyanakkor az öt Cézanne-mű közül legalább négy, ha rövid időre is, de magyar magántulajdonba került.

Fénykorában, az 1910-es években Európa egyik legismertebb műgyűjtőjeként Nemes kapcsolatban állt a kontinens szinte valamennyi jelentős műkereskedőjével, és nem akármilyen szeánsz keretében tekinthette meg az eladásra szánt fő műveket az őt körülvevő szűk elit. A párizsi Vollard Galéria, ahogy több más párizsi műkereskedő is, rendszeresen küldött nagy értékű csomagokat Nemes Marcell Deák Ferenc utcai címére, aminek a kibontása és megtekintése érdekes mustrát eredményezett. A Japán Kávéház művészasztalának törzsgárdáját érte ekkortájt a szerencse, hogy segítsen – akár egy órán belül – eldönteni, hogy a gyűjtő mit vásárol meg, és mit küld vissza.

Nemes Marcell számára a vásárolt festmény hírneve sem volt mindegy. Kollekciója büszkeségének, Cézanne talán legismertebb csendéletének, a Nature morte au compotier-nek korábbi tulajdonosa az 1880-as évek folyamán az aix-i mestert rajongva tisztelő Gauguin volt, aki a képhez az utolsó ingjéig ragaszkodott. A szintén festőóriás súlyosbodó betegségének emelkedő kórházi költségei teremtették meg aztán a lehetőséget, hogy magyar kézbe kerüljön a remekmű.

Ám nem volt egyszerű dolga annak, aki Nemes Marcellel akart üzletelni. Bár tisztelték őt a műkereskedők, féltek is tőle. Ráadásul az anyagi lehetőségei nem mindig engedték meg számára szenvedélyét, volt, hogy gyöngyöket és gyűrűket dobott a Cézanne első egyéni kiállítását is rendező Ambroise Vollard asztalára, és vonakodott összeszedni azokat a visszautasítás hallatán. Wilhelm Uhde német műgyűjtő például így emlékezett meg róla: „Egy napon megjelent Nemes Marcell, ez a nagy magyar műértő és gyűjtő, aki bár úgy nézett ki, mint egy lókupec, de a képekhez csodálatos érzéke volt. Beleszeretett Picasso egyik nagy női portréjába, amit néhány nappal korábban vettem, és az őt kísérő ügynökök egyike által négyszeres árat kínált érte. Nagyon barátságtalan volt, mivel látta, hogy én semmilyen körülmények között nem akarok megválni a képtől. Ezt a szenvedélyes gyűjtőt, aki egyben nagystílű kalandor is volt, s aki úgy vásárolta a bajor kastélyokat, a velencei palotákat és a párizsi lakásokat, mint más a kalapot vagy az esernyőt, még gyakran láttam az életem során, és folyvást csodálattal szemléltem merész művészetét.”

Amikor először mutatta be a magyar közönség előtt műveit, már ott sorjáztak Cézanne, Gauguin, Van Gogh elsőrangú festményei, a legújabb törekvéseket pedig Matisse és Picasso testesítette meg. Volt, hogy Nemes Marcell négy Picassója egyszerre volt látható, a művek megjelenése pedig azt jelentette, a gyűjtő függetlenedett tanácsadóitól – Rippl-Rónai maga nem tartotta ugyanis nagyra a spanyol mestert.

Ahogy Molnos Péter is írja, nehéz megmondani, ki valójában Nemes Marcell: díszmagyarban jár, nemesi címekre vágyik, de közben Oskar Kokoschkával festeti meg magát, keresi Munkácsyt, és Picasso festményeiért harcol Párizsban. Ügyes műkereskedő vagy modern ízlésű műértő? Az biztos, hogy három esztendő alatt lesöpri Európát, a kontinens egyik legjelentősebb modern francia festményanyagát gyűjti össze, ami aztán darabjaira hullva hagyta el az országot – tökéletes lenyomata ez a 20. századi magyar történelemnek.

Nem Nemes Marcell az egyetlen azonban, aki szót érdemel a 20. század legnagyobb magyar műgyűjtői között. Méltatlanul keveset tudunk báró Hatvany Ferenc legendás gyűjteményéről is, amely a két világháború között olyan nagyságokat csábított a báró otthonába, mint például Thomas Mann, aki az utazásért cserébe El Greco, Tintoretto, Degas, Renoir és Manet remekműveit csodálhatta meg. Hatvany számára egyébként apjának szinte kimeríthetetlen vagyona teremtette meg az alapot arra, hogy költséges kedvtelésbe kezdjen, és felépítse világhírű műgyűjteményét. Már párizsi tanulóévei idején, 1905 körül elkezdett vásárolni, hatalmába kerítette a 19. századi francia művészet. Aztán a klasszikusok mellett idővel feltűntek kollekciójában a modern festészet olyan óriásai, mint Cézanne, Gauguin, Renoir és Manet művei. Habár a látogatókat elkápráztatta a francia alkotások káprázatos sora, magyar festményeire is büszke lehetett: Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál képviselték a 19. századi hazai klasszikusokat a falakon. A kortársakat sem felejtette el a báró: Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József és Csontváry sem maradhatott ki a Hatvany-villa szobáiból.

 

De nemcsak békés úton, árveréseken hagyták el a jelentős műtárgyak hazánk határait: a magyar történelem legnagyobb műtárgyrablásaként került be a köztudatba a szovjet csapatok hazai tevékenysége, akik 1944 és 1947 között zsidó tulajdonban lévő műtárgyakat zároltak és foglaltak le, majd hurcoltak el Nyugatra és a Szovjetunióba. Érdekes, hogy a zsidóság és a kastélyokban lakó, de a háború végére onnan menekülésre kényszerült nemesség – akik a legtöbbet próbálták tenni a náci akciókkal és hatalomátvétellel szemben –, tehát éppen a „legártatlanabbak” tulajdonát vették el. A szovjet katonaság által elrabolt műtárgyak száma körülbelül négyszázezer darabra tehető, miközben a Nyugatra vitt darabok mennyisége húsz- és harmincezer között mozog (de az is igaz, hogy utóbbiak nagy része visszakerült a tulajdonosokhoz). Így fordulhat elő, hogy Csontváry életművének több mint egytizede feltehetően valahol Oroszországban lappang.

A Vörös Hadsereg katonái nem bízták a véletlenre a műtárgyak kiválasztását. Felvonult velük együtt egy szakértői csapat is, akik kész listát tartva a kezükben érkeztek az országba, hogy a tervezett új Sztálin Múzeum remekeit kezdjék el begyűjteni. Nem volt nehéz dolguk, hiszen a műtárgyak nagy részét addigra már a kifosztástól félve trezorokban vagy éppen a Szépművészeti Múzeumban őrizve tartották. Az intézménynek először csak a pincéjét, később már a földszintjét is birtokba vették a zsidó műtárgyvagyon darabjai. És ha még a háború végéig jogilag az eredeti tulajdonosoknál maradtak is volna a tárgyak, 1945 és 1947 között mindenféle kontrollt elvesztettek műtárgyaik fellett a jogos tulajdonosok. Ekkor tűnt el a magyar műgyűjtéstörténet egyik legmodernebb karakterű kollekciója, Neményi Bertalan titokzatos válogatása is. Az amolyan csodagyerekként számon tartott, tizenöt évesen érettségizett, angolul, németül, olaszul és franciául is kiválóan beszélő fiatalember legendás rajongással gyűjtötte a képeket és a könyveket, amelyeket a háború viharaiban a Hitelbank széfjében helyezett el, ám az ostrom után ott hűlt helyüket találta. Ugyaninnen olyan jelentős művészek grafikáinak veszett nyoma, mint Munch, Manet, Schiele, Toulouse-Lautrec, Chagall, Kandinszkij, Modigliani, Kokoschka vagy Klimt. És nem ez volt az első eset a 20. században, hogy festményekre tették a kezüket az arra nem méltók. 1919-ben a tanácsköztársaság kikiáltásának már a másnapján határoztak a magánkézben lévő műtárgyak összeírásáról, köztulajdonba vételéről, alig egy hónappal később pedig meg is nyílt a Műcsarnokban a Köztulajdonba vett műkincsek első kiállítása című tárlat. Itt helyet kapott mintegy százötvenhét magánkollekció, köztük olyan nagy műgyűjtők képei, mint Hatvany Ferenc, Herzog Mór Lipót, Nemes Marcell és Andrássy Gyula. Azoké, akik a nagyságokkal feltöltötték a magyar fővárost.

Az egykori gyűjtemény darabjait ma már félte őrzik New Yorktól Szentpétervárig, Zürichtől Párizsig, és csak mutatóban maradt néhány kiválóság itthon. Alig hisszük el, hogy egykor Budapestet nevezhette otthonának Picasso Nő mandolinnal című képe Monet és Manet remekeivel együtt. Persze találhatunk hírmondóba még néhányat a nagy francia mesterektől Magyarországon is: az európai rajzművészet és sokszorosított grafika történetét a kezdetektől napjainkig felölelő, a Szépművészeti Múzeumban található Grafikai Gyűjteményben számos kiemelkedő remekmű található, többek között Leonardo, Raffaello, Dürer, Rembrandt, Van Gogh vagy Cézanne rajzai.

Felhasznált irodalom:
Molnos Péter: Elveszett örökség, Kieselbach Galéria, 2017.
Molnos Péter: Aranykorok romjain, Kieselbach Galéria, 2015.

Leadkép forrása: www.facebook.com/Christies


Következő cikk

További cikkek