Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Ismeretlen ismerős történetek

    Interjú az Apró mesék alkotóival

    2019.03.13 — Szerző: Jakab-Aponyi Noémi

    Március 14-től látható a mozikban az Apró mesék, a történelmi thrillerek koronázatlan királyainak számító Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró szerzőpáros első mozifilmje. Az alkotókkal beszélgettünk.

  • Ismeretlen ismerős történetek

    Mindenki nagyon várta már az első mozifilmeteket, de volt különbség az Apró mesék előkészítésben, gyártásában az eddigi filmekéhez képest?

    Szász Attila: Nem, mert mi már a korábbi filmjeinket is úgy csináltuk, mintha mozivászonra készülnének, ugyanazzal a látásmóddal, ugyanazzal az igényességgel. Most annyiban volt más, hogy megnyugtató volt a tudat: ez biztos, hogy moziban fog debütálni, ami kétségtelenül nagyon jó érzéssel töltött el bennünket már a forgatás és a gyártás közben is.

    Hogyan találtatok rá azokra az apróhirdetésekre, amelyek a film alapötletét adták?

    Köbli Norbert: Gáti István Hozott szalonnával című könyvében összegyűjtötte a 20. század tipikus apróhirdetéseit. Kimazsolázta minden évből az adott időszakra jellemzőket. A két világháború után, 1918-ban és 1945-ben a legtöbb felhívás arról szólt, hogy keresnek valakit: a férjüket, a fiukat, az apjukat. Kérték, ha valaki tud róluk, jelentkezzen, jutalom fejében. Amikor ezeket olvastam, megteremtődött bennem egy szélhámos alakja, aki válaszol ezekre a hirdetésekre, még akkor is, ha nem ismerte azt, akit keresnek.

    Miért vonzódtok ennyire a történelmi témákhoz?

    K. N.: Mert mi magunk vagyunk a történelem. A történelem nem egy lezárt dolog, és nem a múltban van, hanem mi hordozzuk magunkban. A testünkben, a génjeinkben, a lelkünkben cipeljük tovább az őseinket, a betegségeiket, a tehetségüket. Magunkban hurcoljuk azt is, ami apáink és anyáink nemzedékével történt, az összes 20. századi bánatot és örömöt – ezt szeretem visszafejteni, leszűrni a saját életemre: hogy ki vagyok, hogy honnan jöttem.

    Sz. A.: Az a legfontosabb, hogy olyan emberközpontú történetek legyenek ezek, amelyekkel a mai néző könnyen azonosul. Ennek két útja van: egyrészt közel hozni az adott történelmi korszakot hús-vér karakterekkel, akiknek olyan problémái vannak, mint amilyenek ma nekünk is. Ennek mindig van egy olyan üzenete, hogy nem változik az ember. Teljesen mindegy, hogy 1914-ben, ’45-ben vagy ’58-ban játszódik a cselekmény, a főhős ugyanúgy viselkedik, mint mi ma. Ugyanazokat a hibákat követi el az egész társadalom, az egész rendszer napjainkban is, mint annak idején. Ami meg még izgat ezen felül, hogy mennyire elképzelhetetlen jelenségei és hozadékai voltak ezeknek a korszakoknak mai szemmel. Hogy például 1914-ben milyen szűk mozgástere volt a nőknek, amit a Félvilágban dolgoztunk fel. Vagy hogy ’58-ban tényleg valaki az életét adta a szabadság eszméjéért, ami a mai néző számára már elképzelhetetlen. Ahogy az is, hogy ’45-ben ilyen állapotok uralkodtak az országban, mint amit látsz az Apró mesékben: káosz, tehetetlenség, zűrzavar, ahol nincsenek szabályok, ahol teljesen kifordult a világ a sarkából, és ez rettentő szélsőséges viselkedéseknek lett a táptalaja. A történetek, amiket keresünk, és amik számunkra működnek, mindig a történelemnek ezt a két arcát mutatják meg. Az egyik ismerős, a másik pedig elképzelhetetlenül ismeretlen és más lett azóta.

    K. N.: A 20. században nem tudtál elképzelni olyan borzalmat, ami nem történt volna meg. Ma ha valaki szörnyűséget emleget vagy fél a jövőtől, akkor azt mondjuk, ne legyél ennyire negatív. De a 20. században nem lehetett elég negatívnak lenni, mert rémes dolgok történtek meg emberekkel. Elszakították őket a családjuktól, elrabolták, eladták rabszolgának, elvitték katonának, kiirtották őket, mindenüket elvették, államosították. Fel nem tudjuk fogni, hogy mennyire kemény volt a 20. század. És mindez nemrég történt. Amikor belehelyezkedem ezekbe az élethelyzetekbe gondolatban, mindig azzal játszom el, hogy én mit tettem volna. Tulajdonképpen ezért érdekel a történelem. Mit tettem volna akkor, és ha még egyszer előfordul ez, akkor mit fogok tenni. Ezek számomra nagyon élő dolgok.

    Az Apró mesék plakátja vagy az expozíciója is nagyon hajaz a múlt század közepének noir műfajára. Vannak olyan alkotók a magyar vagy az egyetemes filmtörténetben, akik ihletet adnak a történelmi filmkészítésben számotokra?

    Sz. A.: Szándékosan stilizáltunk a képi világon és a hangulaton. Nekem magától értődőnek tűnt, hogy egy 1945-ben játszódó történetet miért ne mesélhetnénk el egy ’40-es évekbeli műfaj elemeivel. Úgyhogy ahol a történet lehetővé tette, ott megidéztük a korszak film noirjait, akár Hitchcockot, de például ennek az időszaknak a magyar filmjei is inspiráltak minket: Szőts István Ének a búzamezőkről vagy az Emberek a havason. Egy olyan hibridet próbáltunk összegyúrni, ami a történetet szolgálja, felidézi a korabeli filmgyártást, annak a stílusjegyeit, ugyanakkor egy mai modern köntösbe csomagolt igazi, hamisíthatatlan moziélményt nyújt.

    K. N.: Számomra nagyon sok olyan filmrendező van, akik ihletet adnak ezen a téren. Szabó István olyan történelmi filmeket csinált, amelyek pontosan azokat a túlélési stratégiákat, erkölcsi dilemmákat mutatják be, amelyek engem is sokszor érdekelnek: az egyént a túl erős állammal szemben, a művészt a hatalommal szemben. Vagy Jancsó, ahogy a Szegénylegények gyönyörű koreográfiájában feldolgozta egyszerre az 1848-49 utáni és az 1956 utáni megtorlást. Külföldi példaként Anthony Minghellát hozhatnám fel, akit Attilával éppen az Apró mesék kapcsán emlegettünk. Ő készítetteAz angol beteget, A tehetséges Mr. Ripley-t, a Hideghegyet. Az Apró mesékben az ő filmjeit is látjuk.

    Mennyi kutatómunka előzi meg az írást?

    K. N.: Nem akarok nagyképűnek tűnni, de általában mire elkezdek egy forgatókönyvet írni, addigra ledoktorálhatnék az adott témából. A felkészülés tényleg olyan, mintha az ember egy vizsgára készülne. A titok nyitja az, hogy egyszer csak abba kell hagyni ezt a kutatómunkát, az anyaggyűjtést, és neki kell állni az írásnak. Nem szabad túlhordani. Amikor már túl sok részletet tud az ember, akkor egyszerűen megálljt kell parancsolni, akármilyen szórakoztató is a kutatás.

    Azt mondod, hogy szereted beleélni magad az adott szereplőd helyébe. Mennyire megterhelő ez lelkileg?

    K. N.: Onnantól, hogy elkezdem írni a forgatókönyvet, addig, amíg az el nem készül, tehát pár hónapig nekem egy bizonyos lelkiállapotban kell lennem. Ez ugyanolyan, mint amikor egy színész szerepet játszik egy filmben, és ha az a film két hónapig forog, neki addig mindennap őriznie kell azt az állapotot. Este úgy lefeküdnie, hogy reggel fel tudjon kelni benne. Ez egy maratonfutás, nem olyan, mint a novella vagy vers, hogy egy nap alatt kiírjuk magunkból azt a hangulatot vagy érzést, hanem fenn kell tartani azt hónapokig. És akkor még csak egy karakterről beszéltem, mert – ahogy Flaubert is mondta: „Bovaryné én vagyok” – tulajdonképpen minden forgatókönyv minden karaktere én vagyok, és azoknak mind más a lelki állapota, más a célja, mások egymáshoz képest is, úgyhogy egyfajta skizofrenitást is fenn kell tartanom.

    És közben az is jellemző a karaktereitekre, akár a Félvilágot, az Örök télt vagy most az Apró mesék et nézzük, hogy nem annyira egyértelmű, ki a jó, ki a rossz. Nem lehet első látásra ítélni.

    K. N.: Igen, mert ez az életben is így van, és szerintem nem lehet más a filmben sem. A valóságban is audiovizuálisan tapasztaljuk meg az embereket magunk körül, és viszonylag késői fejlemény, hogy megízleljük vagy megszagoljuk őket. Olyan távolságban vannak tőlünk, hogy alapvetően látjuk és halljuk őket. A filmben is, akárcsak az életben, nehéz eldönteni elsőre egy emberről, hogy milyen. Látunk egy imázst, látunk egy önképet, hogy mi az, amit sugall magáról, halljuk, amit mond magáról, és ehhez képest kell összeraknunk – rövid vagy hosszú idő alatt –, hogy a tettei alapján mégis ki ez az ember. Szerethetjük vagy nem szerethetjük, a bizalmunkba fogadhatjuk vagy nem. A valóságban sokszor évekig is eltart ez a folyamat, míg a filmben – és talán épp ezért is lehet jó a filmet nézni – két óra alatt megmutatjuk egy karakter jellegét, hogy ő kicsoda, és ennyi idő alatt eldöntjük, hogy szeretjük-e vagy nem. De csak a végére. Az elején még senkiről sem szeretem jelezni íróként, hogy ő a rossz fiú és ő a jó. Mint ahogy az életben sincs ráírva senkire.

    Sz. A.: Az Apró mesékben senki sem az, akinek mutatja magát, mindenki valamit hazudik, de nem lehet tudni, hogy ki és mit, ez pedig egy hullámvasútra ülteti a nézőt: izgatottan várja, ki éli túl, vagy hogy egyáltalán túléli-e ezt valaki.

    K. N.: Én sem tudom mindig az elején, hogy ki a jó és ki a rossz. Akkor tudom, hogy jó történeten dolgozom, ha végig kell mennem egy forgatókönyvön ahhoz, hogy rájöjjek, erkölcsileg kinek van igaza, hogy egy dilemmában én mit választanék. Olyan is volt, amikor én magam is meglepődtem, hogy valaki közelebb került hozzám, más meg távolabb, mint eredetileg gondoltam. Alapvetően mindig úgy állok neki az írásnak, hogy akiket választok, azokat a figurákat próbálom megérteni, feltárni olyan rétegeiket is, amiket előre nem látok. Akkor érzem azt, hogy most valami nagyon élőt és organikusat alkotok, ha például szembeszállnak velem a karakterek, mert ilyenkor nem az írói önkény jelöli ki, hogy merre menjenek, hanem van saját akaratuk, vannak saját tetteik.

    Milyen érzés aztán átadni a szereplőid sorsát a rendezőnek, ha készen vagy a könyvvel? Kell hozzá bizalom?

    K. N.: A legfontosabb döntés egy forgatókönyvíró életében, hogy kire bízza a forgatókönyvét. Ha ez a döntés rossz, az végtelen frusztrációt szül. Nagyon sok boldogtalan forgatókönyvíró van. Ha megkérdezed, tízből kilencen azt mondják, hogy a forgatókönyv jobb volt, de a rendező elrontotta. Én Attilában megtaláltam azt a társat, akinek – mivel maratonfutást emlegettem – mire én elfáradtam a maratonfutásban, odaadhatom a stafétát a kezébe, ő átveszi, és megcsinálja a filmet. Ez a legjobb fajta együttműködés. Nagyon sokáig kételkedtem abban, hogy lehet ilyen jól közösen dolgozni emberrel, mint ahogy mi Attilával tesszük és kiegészítjük egymást. Ez egy nagyon szerencsés találkozás volt.

    Milyen volt újra a korábbi csapattal dolgozni?

    Sz. A.: Négy filmet készítettünk most már közösen Norbival, Lajos Tamás producerrel, Nagy András operatőrrel, Major Csaba hangmérnökkel, Parádi Gergely zeneszerzővel és Hargittai László vágóval. Az Apró mesék olyan gyors egymásutánban forgott és készült az Örök téllel, hogy ez nem egy újra egymásra találás volt, hanem egy meghosszabbított munka. Épphogy véget ért az Örök tél forgatása, amikor elkezdtük előkészíteni az Apró meséket, és amikor az leforgott, akkor visszatértünk az Örök télhez, hogy befejezzük annak az utómunkáját. Pont azért tudtuk ezt megcsinálni, mert ugyanazok az alkotók készítették, és épp ez volt a nehéz is a dologban, mert sokszor tisztáznunk kellett a megbeszéléseink során, hogy melyik filmről van éppen szó. Ez persze egy nagyon édes teher volt, egy fantasztikusan kivételezett helyzet, amiben – én legalábbis azt feltételezem – soha többet nem leszünk.

    Nagy vita van folyamatosan a történelmi filmekről Magyarországon. Szerintetek készül elég?

    K. N.: Hőstörténetekből valóban hiány van. Vannak a 20. századot feldolgozó filmek, de az említett típusú sztorikból egyetlenegy film készült az elmúlt tíz évben: a Kincsem. Ami csak azért elszomorító, mert végső soron a teljes magyar történelemből egy lovat találtunk méltónak arra, hogy hősként ünnepeljük. Miközben tele van az 1100 éves történelmünk Marvel-szuperhősökkel. Nem kell kitalálnunk Pókembereket meg Supermaneket, mert van egy egész szuperhős-univerzumunk. Ott a Zrínyi család, a Hunyadiak, az Árpád-háziak. Annyi jó legenda, annyi jó történet Tolditól Kinizsiig, és az tényleg hiányzik, hogy ezeket valaki elmesélje filmen – nyilván nagy költségvetésből, korszerűen, fölvéve a versenyt akár a Marvel-filmekkel is. Amilyen ritkán készül el egy-egy ilyen film, az csak arra jó, hogy tovább erősítse az éhséget. Itt akár évente lehetne filmet csinálni olimpikonokról, sportolókról, egyértelmű sikertörténetekről. Én írtam a ’80-as években játszódó szuperhősfilmet is, aztán Pósta Sándorról, aki olimpikon magyar kardvívónk volt az 1920-as években, írtam Puskásról is. Ezek mind olyan tervek, amik vagy egyáltalán nem valósulnak meg, vagy csak nagyon keservesen haladnak előre, ha haladnak egyáltalán. Nagyon szeretnék ilyen filmeket írni, de minél nagyobb a költségvetés, annál nagyobb a tét, annál lassabban zajlik az egész, annál bátortalanabbak és bizonytalanabbak a döntéshozók, hogy miért pont ez a történet, miért pont ez a hős, ha erre adunk, az mit jelent a jobboldalnak, mit jelent a baloldalnak, ki fog belénk kötni, ki fog tapsolni... Azt érzem, hogy ez a legtöbb esetben egyfajta biztonsági játék a döntéshozók részéről, hogy akkor inkább minden ilyen filmtervet elutasítanak, legfeljebb csak egy lóról szóló filmet nem, mert azzal nem bántunk meg senkit. Remélem, ez változik, mert tényleg azt érzem, hogy ebbe bátran bele kell nyúlni, és el kell kezdeni csinálni.

    Dolgoztok már a következő filmterven?

    K. N.: Van egy Piros, fehér, zöld című filmtervünk Pósta Sándor kardvívóról, aki 1924-ben Párizsban olimpiai bajnok lett. Ezen dolgozunk most Attilával és Lajos Tamás producerrel. Egyszer a Filmalap már elutasított minket, de beadjuk megint, mert nagyon jó történetnek tartjuk.

    Sz. A.: Emellett én most egy réges-régi filmtervemen dolgozom, ami még A berni követ előtti időkből származik. Akkoriban Zoé volt a címe, de most már az is más, és alapvetően a története is, csak a műfaja maradt meg lélektani horrornak. Engem nem a darabolós, marcangolós horror érdekel, hanem az, amiben van valami természetfeletti egy olyan emberi vagy lelki folyamat szimbolizálására, amit nagyon nehéz más műfaj keretein belül megmutatni. Természetesen ezzel együtt jár egy nagyon kiadós, intenzív félelem, borzongás, ijesztgetés, de ez csak a primer hatás a nézőkre, közben nagyon bonyolult tabutémákról és lelki folyamatokról beszél.

    Van valamilyen elvárásotok az Apró mesék kel szemben, akár a nézőszámmal kapcsolatban, akár a fesztiváloztatásával?

    Sz. A.: Mindenképp szeretnénk, hogy egy rangos fesztiválon debütáljon, ami beindítja a film nemzetközi utóéletét. Ez valószínűleg csak nyáron vagy ősszel fog megtörténni, úgyhogy a magyarországi forgalmazására már valószínűleg nem lesz hatással. Nézőszámot nem merünk és nem is tudunk jósolni. Reméljük, hogy minél többek érdeklődését sikerül felkelteni, hogy beüljön a moziba megnézni a filmet, mert abban bízunk, hogy aki ezt megteszi, nem fogja megbánni, jól fog szórakozni, és egy maradandó filmélménnyel fog gazdagodni.

    Leadfotó: Skuta Vilmos


  • További cikkek