Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • „A jazz soha ki nem apadó kút”

    Interjú Lantos Zoltánnal

    2019.03.12 — Szerző: Jónás Ágnes

    Tavaly decemberben jelent meg a Lantos Zoltán jazzhegedűművész nevével fémjelzett OpenSource zenekar Sonaris című lemeze, mely egyaránt merít a modern mainstream és a spirituális stílusokból. A formáció március 14-én este lép fel az Opus Jazz Clubban, hogy egy másik dimenzióba repítse közönségét.

  • „A jazz soha ki nem apadó kút”

    Amikor az interjú időpontját egyeztettük, említetted, hogy nagyon sűrű heteid vannak, többek között stúdióban is dolgoztál.

    Egy nyolcperces balettzenét vettünk fel. Még a kilencvenes évek elején Indiában sokat dolgoztunk együtt egy panamai kortárs táncosnővel. Az élet másfelé sodort bennünket: ő Amerikában ment férjhez, ahol az ikertestvérével megalapítottak egy táncszínházat, ami a mai napig működik, és egy-két évente megbíznak azzal, hogy szerezzek nekik zenét. Ez a mostani is nekik készült.

    Már azt hittem, újabb anyag van készülőben, de akkor beszéljünk a tavaly decemberben megjelent korongról: az OpenSource együttesed új, Sonaris című lemeze a Dürer Kertben debütált. Milyen művek kerültek az albumra?

    Új album is van készülőben, de ez hosszabb történet… Remélhetőleg idén fel is tudjuk venni. A legutóbbi megjelenésre leginkább a nu jazz, a post-rock, a modern mainstream és az indiai zenei hatások jellemzőek olyan formán, hogy ezek mint stílusjegyek ne lógjanak ki: inkább organikus egészet alkossanak, egy sajátos nyelvezetet vagy nyelvjárást, ami egyre inkább az enyém. A speciális hangzáshoz nagyban hozzátesz az is, hogy öthúros és egy egyedülálló 5+16 húros, úgynevezett tarangini hegedűn játszom (ezt a rezonánshúros-hegedűt még Delhiben álmodtuk meg egy katalán hangszerkészítő ismerősömmel, amit aztán ő Barcelonában épített meg; teljesen más a hangolása, mint az európai hegedűnek). Minden darab, vers és szöveg az én nevemhez fűződik.

    Nagy örömömre Harcsa Veronika vendégszerepel a lemezen – a Tensegrity, a Chronoglyph és a Monsoon Strangers című dalban énekel. Veronikával akkor is együtt dolgoztam, amikor 2012-ben a Müpában új felállásban mutatkozott be a zenekarom, az OpenSource: Tálas Áron zongorázik/keyboardozik, Fonay Tibor bőgőzik/basszusgitározik, Csízi László dobol, Andrew J pedig az elektronikáért felel. Az est fényét ekkor Tompos Kátya, Horváth Kornél, valamint a skandináv nu jazz legendái, Nils Petter Molvær trombitás és Eivind Aarset gitáros is emelte, a március 14-i koncertünkön az Opusban pedig a kitűnő trombitás, Koós-Hutás Áron lép fel az OpenSource vendégeként.

    Sonaris – mit jelent a cím?

    A Sonaris eredetileg latin gyökerű szó, azt jelenti: a hanghoz tartozó. Tehát nem egyszerűen hang az, amit hallunk, hanem sokkal több. A Sonaris egyébként az egyik kompozíciónak is a címe.

    Mi ez a bizonyos többlet, amiről beszélsz?

    Maga a hangzás, a „sound”, ami ugyanolyan fontos a zenémben, mint a harmóniák, a ritmus, a kompozíciók.

    A keletiesség – az Indiában eltöltött kilenc évnek köszönhetően – a zenéd szerves része.

    Igen, beépült a lelkembe, a zenémbe, tetten érhető a hangzásvilágban és a kompozíciókban. Kezdettől fogva vonzott az experimentális és a keleti zene. A korai Dresch-kvartettben eltöltött két év után, amint elvégeztem a Zeneművészeti Főiskolát, 1985-ben Indiába utaztam zenét tanulni egy híres szitárművészhez. Az indiai klasszikus zene alapvetően más, mint akár a jazz, akár a nyugati klasszikus zene, modális rendszerre épül. Nincsenek akkordok, csak egyetlen alaphang, a felhangrendszer alapján pedig különböző skálák. Az improvizáció fogalma is egészen más, mint a jazzben, jóval szigorúbb és kötöttebb.

    Majdnem kilenc évet éltem ott, tanultam, tanítottam és koncerteztem, majd 1994-ben visszatértem Európába. Innentől kezdődött valójában az utazgatós karrierem, előbb Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal – utóbbival most is együtt dolgozunk új triójában –, később Snétberger Ferenccel és több külföldi muzsikussal jártam a világot. De különböző World Music fesztiválok jóvoltából is sokfelé megfordultam. Eközben igyekeztem egyre inkább rátalálni a saját hegedűhangomra, zeneszerzői nyelvezetemre, motívumaimra, amelyek markánsan kialakultak a klasszikus alapok, a keleti tradíciók és kortárs európai jazz friss áramlatai hatására.

    Az, hogy folyamatosan törekszel az innovációra, és hogy minden alkalommal keversz új színt a korongok anyagába, arra enged következtetni, hogy nem szeretsz az előre kikövezett úton haladni.

    Alapvetően kíváncsi alkat vagyok, mindig is szerettem olyan zenei területeket felfedezni, ahol korábban még nem jártam. A világ számos országában felléptem már, és ma is nyitottan állok sok mindenhez, ami új. Fontos, hogy a tradíciókat és a zenei múltat tisztelve azért ne csak az orrunkig lássunk, hanem merjünk kalandozni is, illetve ami még fontosabb: időnként talán megújulni, ha eljön az ideje.

    Minden korszakban vannak bizonyos zenei dolgok a levegőben, valószínűleg nem véletlenül. Nem gondolom, hogy divathullámokat kéne meglovagolni, de minden kreatív emberre hatnak az adott jelen felhalmozódott irányzatai és zenei szókészlete. Engem érdekel ennek a sajátos folyamatnak a története.

     

    A mai fiatalok nap mint nap kapják ömlesztve a képek és a szimbólumok sokaságát, lételemük a pörgés. Hogy látod, mivel lehet a leginkább átlépni az ingerküszöbüket és bevonzani őket a klasszikus vagy a jazzkoncertekre?

    A mostani világban a fiatalokat speciális dolgokkal lehet talán elérni – úgy értem, hogy bármiféle hagyományos idiómában szükség lehet valamiféle pluszra ahhoz, hogy akár a klasszikus zene, akár a jazz elvontsága átlépje a fiatalabb generáció ingerküszöbét. A mai klasszikus zenei koncertekből egyébként gyakran csinálnak szinte fashion show-t a szervezők. Ezek tálalása az én időmben még más volt: bejött a színpadra David Ojsztrah, a 20. század egyik legkiemelkedőbb hegedűművésze. Ormótlan öltönyt viselt, és kopasz volt. A megjelenésében nem volt semmi különös, viszont olyan csodálatosan játszott többek között Mendelssohnt vagy Csajkovszkijt, hogy a közönség állva tapsolt. Indiában a mesterek nem foglalkoznak a körítéssel. Ők „csak” zenélnek.

    Az a fontos számukra, ami a színpadon megszületik az improvizációk és a kollaboráció során. Úgy látom, hogy manapság továbbra is lényeges a tehetség és a technikai tudás, de kell hogy legyen „image” és marketing is. Kell hogy rendelkezz valamiféle előadói sármmal, amivel a közönséget be tudod vonzani. Én inkább befelé forduló vagyok, nem kenyerem a csillogás, sem a pózok, ódzkodom az öncélú szerepléstől. Ez a legtöbb jazzmuzsikusra jellemző különben. Mindenkinek – nekem is – van persze egyfajta karakteres stílusa, kinézete és színpadi megjelenése, de előadóként egyáltalán nem akarok másnak tűnni, mint aki egyébként emberként vagyok. A jazz a pillanat művészete, ami egy kis szakrális térben, a színpadon valósul meg, és ez nem enged meg semmiféle hazugságot vagy álságosságot.

    Hogyan lehet az előadóművészi pályát úgy csinálni, hogy az ember ne égjen ki?

    A jazzre hatványozottan igaz, hogy folyamatosan szinte önmagát újítja meg, hiszen nagy része improvizáció, és már réges-rég kilépett a szigorúan vett tradíció medréből: sok hatást, zenei elemet és technológiát szívott magába világszerte. Ennek egyébként nem minden jazzmuzsikus örül, de az ortodoxabb felfogás is ugyanúgy legitim nézet egyesek részéről, mint másoknál a megújulás. Akárhogy is, a jazz soha ki nem apadó kút, amely sosem válik unalmassá, és mindig összeköt a természetfelettivel. Azért is van talán a folytonos kísérletezés az életemben, mert el akarom kerülni a megszokást és a kliséket a zenével való kapcsolatomban. A jazzhegedű mint hangszer egyébként is nehezen definiálható. Manapság legtöbben a régi swingkorszakkal azonosítják. Engem teljesen más érdekel, és főleg azért, mert egészen egyszerűen bizonyos zenei dolgok váratlanul tűnnek fel az ember horizontján, amiket valamiképp fogadni kell és feldolgozni. Legalábbis én így működöm.

    Leadkép forrása: www.zoltanlantos.com


  • További cikkek