Lesz-e kedvünk keresni?

Bertolt Brecht darabját időnként Szecsuáni jólélek, időnként Jóembert keresünk címmel adják elő. A Vígszínház választása némileg eloldja a drámát a konkrét környezettől, egyfajta általánosabb érvényű moralizálás ígéretével harangozva be magát ezzel. Hiszen a darab „jóemberekről” és „rosszemberekről” szól. Ha csak egy rövid tartalomleírást olvas is a néző a műről, rögtön elgondolkozhat, hogy vajon van-e értelme ilyen felszínesen moralizálni, hogyan fogunk bevonódni a jók és a rosszak világába a 21. (vagy akár a 20.) század nézőteréről.

Az efféle sematikusság jogos célkitűzése éppen az lehet, hogy olyan helyzeteket, környezetet és forgatókönyvet teremtsen, amiben elemi egyszerűségű vagy épp gyermekien naiv dolgokra is revelatív erővel csodálkozhatunk rá. Ez a koncepció nem a kidolgozott jellemek összecsapását előlegzi meg, inkább sommás típusfigurák és hétköznapi események olyan madártávlatával kecsegtethet, amiben egész világunkra és magunkra is ráismerhetünk. Ráadásul a szerzőről köztudott, hogy nem válaszokkal és egyszerű igazságokkal, hanem kérdésekkel kívánja elárasztani a nézőt, hiányt akar teremteni, amit a nézőnek kell kitöltenie. A mű központi kérdésévé így éppen az eleinte oly egyértelműen megjelenő jóság emelkedik: a radikális altruizmus és méltóságteljes pedagógiai szigor (vagyis Sen Te és alteregója, Sui Ta) skáláján az erkölcsi nagyság puszta lehetősége is megkérdőjeleződik a túlélési logika vezette kegyetlen világban.

Brecht drámájában máig benne rejlenek a lehetőségek, de érezhetően egy olyan darabról van szó, amit könnyű elrontani. Sajnos az az érzésem, hogy Michal Dočekal rendezése bár következetes a brechti alapelvekkel, sok helyütt inkább felerősíti a dráma gyengeségeit.

A történet szerint három isten érkezik a földre, akik mit sem tudva az üzletről és az evilági boldogulásról, ki akarják deríteni, léteznek-e, létezhetnek-e még jó emberek a világon. Szecsuánba érkezve Vang (Mészáros Máté), a vízárus az egyetlen, aki hittel és alázattal fogadja őket, és szállást próbál keresni a „fény fiainak”. A faluból pedig egyedül Sen Te (Eszenyi Enikő), a prostituált hajlandó befogadni őket éjszakára, igaz, csak némi vonakodás után. Ez már elég is a tízparancsolat szellemében ítélkező isteneknek, hogy szinte feltétel nélkül hinni kezdjenek Sen Te jóságában, noha Vangot már azért kihúzták a jóemberek listájától, mert dupla fenekű bögrében árulja a vizet. A szállást végül egy komolyabb pénzösszeggel hálálják meg a fiatal nőnek, aki így felhagyhat régi életével, és egy dohányboltot nyithat a szecsuáni cementgyár közelében.

Ezt követően Sen Te jószívűségét élősködők egész serege igyekszik kihasználni, ezért kitalálja magának Sui Ta, a nagybácsi figuráját, hogy a szigorú és bölcs üzletember álarcában megvédhesse magát és bizonytalan jövőjét. Sui Ta nem Sen Te gonosz énje, inkább racionális és machiavellista oldala a naiv lánynak, aki önmagáért is képes kiállni, és segítő szándékát hosszú távú célokba rendezi, bár időnként nem válogat az eszközökben. A végső összeomlásba a pilóta (Lengyel Tamás) dönti hősünket, akibe a lány vakon beleszeret, és ezt követően teljesen átadja helyét Sui Ta-nak, hogy „lánykori” jóakaróit kihasználva gyárat hozzon létre.

Brecht gondolkodásmódokat mutat be a maguk végletességében, ránk bízva, hogy megleljük a középutat, hogyha létezik ilyen. Ennek fényében talán nem érdemes következetességet várnunk a karakterektől. A Vígszínházban a dionüszoszi és a távol-keleti színház hagyományait megidézve a legtöbb színészre több szerep jut, és a női mellékszerepeket is férfiak alakítják. Ebből igyekeztek humorforrást is fakasztani az alkotók, egészen az olyan öncélú és felszínes próbálkozásokig, amikor az egyik istent alakító Telekes Péter, átmenetileg prostituált szerepben, a színpad közepén indokolatlanul letolja a bugyiját, majd távozik.

A szerepkettőzések, a nemek felcserélése, a vakító fehérre maszkírozott arcok mind-mind a típusábrázolás színpadi hagyományait idézik meg, eloldozva a látványt az individuumtól, elidegenítve a színészeket a karakterektől. Ezt a célt szolgálják a gyakori kiszólások is a nézők felé, melyek néhol didaktikus összegző narrációként, néhol humoros megszakításokként hatnak. Mindemellett nem tartom szerencsésnek, hogy a mindenféle beavatkozástól ódzkodó isteneket alakító Molnár Áron, Telekes Péter és Fesztbaum Béla játssza egyben a legtöbb negatív figurát is, akik hátráltatják hősünket a jócselekedetek útján. Isteneink enélkül is épp eléggé következetlen figurák, de annak még a sugallata is, hogy egyfajta morális próbatételt állítva Sen Te számára maguk is a jóságot kizsákmányoló világ erőihez kapcsolódnak, távol áll a mű alapelgondolásaitól.

A díszlet azonban jól sikerült, visszafogott, letisztult, mégis látványos. A mozgatható alsó perspektívás fehér és szürke színpadi doboz, ami a darab nagyobb részében Sen Te dohányboltjaként funkcionál, jól kitölti a teret, de nem terpeszkedik el rajta. Az ablak helyén egy vetítőt láthatunk, amely jól kiegészíti a minimalista díszletet, rálátást kínálva a bolt környezetében lévő komor, szürke gyárépületre. A zárás apokaliptikus képi világa a hatalmas kürtökkel is kifejezetten hatásos lehetett volna, ha a darabnak sikerült volna megőrizni valami komolyságot, ami előkészíti ezt.

A különleges látvány- és hangzásvilág és az egyedi játékstílus hívószavaival csábít minket a Vígszínház ajánlója is, és valóban, már a Kovács–Térey páros jegyezte újrafordításban, a „zenésítésben”  érezhetjük az újragondolást, a befektetett energiát. Ennek ellenére az volt az érzésem, hogy a darab nemcsak a karakterektől való azonosulástól idegenít el minket, ahogy azt Brecht elgondolta, de félő, hogy a színpadon vagy épp a fejünkben cikázó kérdésektől is. A brechti elidegenítés és epikus távolságtartás megenged egy kis humort és iróniát is a rendezőnek, de Sui Ta rajzfilmfigurává maszkírozása, az együgyű istenek, a robottáncot lejtő macsórendőr karakter, a sok szájbarágós kiszólás, a mértéktelenül gomolygó szárazjég cseppet sem segítik, hogy végtére is komolyan tudjuk venni a darabot. Márpedig ha ez egy kicsit sem sikerül, a jóemberkeresés komédiává válik, amit nem továbbgondolunk, hanem nevetünk rajta. Így hiába buzdítanak minket a proszcéneumról a hosszas második felvonás után, hogy keressünk mi válaszokat a jóságra, nem biztos, hogy a megelőző három órában elég motivációt kapunk erre.

Bertolt Brecht: Jóembert keresünk
fordította Térey János és Kovács Krisztina
rendezte Michal Dočekal
Vígszínház, 2012. november 13.
Következő előadások: 2012. december 28., 2013. január 3., 7., 10.

Fotók: Almási J. Csaba; forrás: vigszinhaz.hu