×

Életigenlő vérfürdő
Martin McDonagh: A hét pszichopata és a Si-cu
Csiger Ádám
2013 // 01. 05

Martin McDonagh Erőszakik című sikeres debüt-filmje után ismét fekete (gengszter)komé­diával jelent­kezik: A hét pszicho­pata és a Si-cu az év egyik leg­viccesebb és leg­véresebb agy­menése.
„Hiába írnék  90 jó darabot, csak akkor lennék boldog, ha csinálnék egy igazán jó filmet” – nyilatkozott McDonagh, a legsikeresebb drámaírók egyike még 1998-ban. Ezek szerint boldog ember: a 2008-as Erőszakik számos cinefil favoritjai közt szerepel, a kritikusok imádták, több díjat söpört be (nem is hagyta ennyiben: executive producerként járult hozzá a testvére, John Michael McDonagh A guardista című, ismét Brendan Gleeson főszereplésével rendezett vígjátékához, mely az Erőszakik receptjére épül). Nagyjátékfilmes bemutatkozása a 2004-es, Oscart nyert rövidfilmje, a szintén Gleeson főszereplésével készült Six Shooter egész estés verziójaként is tekinthető. Mindkét film bogaras, érzelmi-egzisztenciális válságban lévő karaktereinek, továbbá azok vicces, morbid, feszült és végül véres konfrontációinak köszönhette sikerét. Opuszait eddig is válogatott pszichopaták dominálták, voltak köztük gyerek-, anya-, bér-, állat- és öngyilkosok.

A hét pszichopata és a Si-cu faék egyszerűségűnek ígérkezett: hét életművészt várunk, akik a címszereplő eb miatt egy nagy végső leszámolás felé sodródnak. A bonyodalom valóban egy si-cuval kapcsolatos: egy problémás, sikertelen színész, Billy (Sam Rockwell) és aggastyán haverja (Christopher Walken) abból élnek, hogy kutyákat rabolnak el, begyűjtve értük a megtalálói jutalmat. Egy nap rossz kutyát szemelnek ki: a si-cu ugyanis egy gengszterfőnök (Woody Harrelson) szeretett ölebe. „A hét pszichopata” viszont nem elsősorban a karaktereket jelöli (a hét fontosabb figura egyike sem annyira beteg, mint elvárnánk), hanem a főhős, a forgatókönyvíró Marty (rendezői szócsőként Colin Farrell) készülő szkriptjének a címe, melyen Billy-vel ötletelnek, és amelyet az időközben adódó, kutyarablással kapcsolatos bonyodalmak is inspirálnak.

McDonagh már a nyitó jelenettel kiteríti lapjait: két bérgyilkost látunk, akik A keresztapáról és a maffiatörténelemről folytatnak heves, bennfentes eszmecserét. Már az is poén, hogy kik játsszák őket: az egyikük a babaarcú Michael Pitt, aki maffiózót játszott a Scorsese nevével fémjelzett Gengszterkorzóban. De ismerős lehet a másik tag is: ő Michael Stuhlbarg, szintén gengszter ugyanezen szériában. Ahogy a jelenet csúnya véget ér, eszünkbe juthat még Tarantino, Rodriguez, Guy Ritchie, valamint a Coen testvérek munkássága is (később pedig Charlie Kaufman Adaptációja).

A hét pszichopata és a Si-cu iskolapéldája a posztmodern tömegfilmnek, mókás utalásaival az avatott filmrajongót jutalmazza. Fő erősségét posztmodern filmként viszont forgatókönyvírói brainstorming-jelenetei, valamint egy-egy casting jelentik (Billy hirdetést ad fel, mely szerint pszichopaták jelentkezését várja). Történeteket látunk a történeten belül, ezen szálak ráadásul tökéletesen kiszámíthatatlanok, hisz McDonagh itt mentesül a nagyjátékfilmes történetírás szabályai alól. Ha ez még nem lenne elég, valóság és filmírás össze is mosódik: az ötletelős szcénák esetében sosem tudhatjuk, hogy a karakterek csupán elengedik fantáziájukat, vagy sztorijuk igaz történeten alapul, esetleg éppen magukról beszélnek, továbbá hatnak-e majd konklúzióik cselekedeteikre. Erre még jön egy nagy adag önreflexió, önirónia: ahogyan a karakterek a készülő szkriptről értekeznek, nemegyszer filmünket kommentálják, játékba kezdve a nézővel, rákérdezve elvárásainkra.

Efféle posztmodern játékosságot már számos remek moziban láthattunk, elég például az Elemi ösztön, a Sikoly vagy A ház az erdő mélyén című filmekre gondolni, ezek esetében viszont legalább az erős műfajiság segítette a néző tájékozódását. Filmünk azonban teljesen kiszámíthatatlan: McDonagh őrülten váltogatja, keveri a hangnemet. Marty a film elején elárulja, hogy új szkriptjének egyelőre csak a címét tudja, de míg Marty alkotói válságban szenved, Martin a legkevésbé sem; karakterei, szituációi emlékezetesek, a dialógusokat hosszasan idézgethetném.

Mégis alteregó a főhős: Marty már a film elején kijelenti, hogy nem szokásos hollywoodi darabolós pszichót akar írni, hanem életigenlő filmet. Megvilágosodását McDonagh kiterjeszti a teljes filmre, agyatlan vígjátékát a végére súlyos témáktól sem ódzkodó dramedy-be, tragikomédiába (konkrétan: erőszakellenes erőszakfilmbe) fordítja, ahogy az Erőszakik alkalmával is tette. Nem pusztán önfeledt örömmozi tehát A hét pszichopata és a Si-cu, szerzői üzenettel is bír. Bármennyire is filmrajongó McDonagh, opusza színdarab, ahol a drámaíróé, a „grand guignol” effekteké és a színészeké a főszerep.

A hét pszichopata és a Si-cu (Seven Psychopaths)
rendezte: Martin McDonagh
színes, magyarul beszélő, amerikai–angol vígjáték, 109 perc, 2012 (Big Bang Media)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben