×

Nincs mit mondani
Paul Andrew Williams: Az Eichmann Show
Gera Márton
2015 // 08. 25

Jó filmnek kell lennie Az Eichmann Show-nak, gondolnánk, de rá kell jönnünk, hogy nem sokkal több, mint tisztességesen elmondott történelmi lecke.
Jó filmnek kell lennie Az Eichmann Show-nak, nyugtatom magam, aztán rá kell jönnöm, hogy nem sokkal több, mint tisztességesen elmondott történelmi lecke. Nem is volna ezzel gond, csak hát nem történelemóra helyett jár az ember moziba.



Pedig nagyszerűen indul a film – pontosan úgy, mint a Sherlock, A hobbit – Váratlan utazás és a Fargo-sorozat: Martin Freeman arcával. Furcsa módon az ezúttal tévéproducert alakító Freeman most is úgy néz, mint az említett alkotásokban, de ez még mindig működik. Van a játékában valami örök kétely: nagyon magabiztosnak kellene lennie, közben meg ő az igazi kisember. Minden mondatot megismétel néhányszor, így biztosan elhiszi, amit mond. Én viszont azt próbálom elhinni, hogy róla szól a film, hogy a karakterek lesznek a középpontban. De mintha a rendező se igazán tudná, miről szeretne beszélni.

Vagyis dehogynem, nagyon is tudja: a világ egyik leghíresebb tárgyalásának hátteréről, arról, amit a történelemórákon az első globális televíziós közvetítésként szoktak emlegetni. A deportálások fő szervezője, a náci párt vezető tagja, Adolf Eichmann a kamerák előtt szembesült az ítélettel, miután elfogták, Argentínából Izraelbe vitték, és bíróság elé állították. Amikor kivégezték, a harminchét országban közvetített tárgyalásnak köszönhetően már nemigen volt ember, aki ne tudta volna, mit tett. Sokan a pert nézve szembesültek a náci rémtettekkel.

A közvetítés önmagáért beszél, most is fenn van az interneten, és ezért vagyok gondban, amikor azon gondolkodom, miért is készült el a film. Sejtem, hogy van egy generáció, amelynek ez nincs meg, amelynek távoli történelem az egész, és ők lennének a fő célközönség, meg talán a minden részletre kíváncsiak, akik tudni szeretnék azt is, hogyan sikerült úgy elhelyezni a kamerákat a tárgyalóteremben, hogy ne zavarjanak senkit. Csak közben világos, hogy nem ez a fontos, nem a technikai körülmények volnának érdekesek, hanem a kérdések, amik óhatatlanul felmerülnek egy ilyen közvetítés szervezőiben. De ezek a kérdések nem kerülnek elő, mert Az Eichmann Show se nem dráma, se nem dokumentumfilm.



Eleinte az ember azt hiszi, a producer dilemmái körül forog majd minden: Martin Freeman azt ismételgeti, azért kell a közvetítés, hogy a világ megismerje a nácik bűneit. Magának mondja, és egy idő után sikerül is megyőznie magát. De itt megáll a karakter kibontása, túlságosan gépiessé válik a film, megyünk végig a történeten, az egyik tárgyalási napot követi a másik, közben a tévések nagyokat italoznak esténként. (Nehezen érthető, miért marad reflektálatlanul, hogy amíg zajlik a tárgyalás, könnyedén lehet mulatni esténként.)

Talán még működhetne is ez a jellemzést háttérbe szorító, cselekményközpontú felépítés, ha nem érződne a rendező és a forgatókönyvíró igyekezetének görcsössége. Nehezen találok magyarázatot arra, miért villan fel a Nosferatu egyik jelenete, amikor Eichmannról beszélnek. A forgatókönyvért felelős Simon Block talán maga is érezte, hogy elég csekély, ami a vásznon zajlik, erre aztán teljesen felesleges dialógusokat és jeleneteket írt bele a filmbe, mintha mindenképpen szükség volna valami akcióra. Megfenyegetik a producert, aki baseballütővel kezd járni, majd lépten-nyomon megijed, hol egy autósól, hol egy kopogtatástól. Csak mi nem ijedünk meg, mert az egészről süt, hogy üres ijesztgetés, az autósról nyilván kiderül, hogy rendőr, és persze hogy nem a gyilkos kopogtat.

Átszövi a filmet valami keserűség, de ennek nincs köze a témájához: itt van ez a történet, elmondják, amit eddig is lehetett tudni, miközben elszalasztjuk az alkalmat, hogy közelebb kerüljünk valaminek a megértéséhez. Az egyik szereplő megkérdezi a holokauszttúlélőt, hogyan érez, amikor Eichmannra néz, mire ő azt válaszolja, fúj a szél, be kellene menni. A kérdésre nincs válasz − lehet, hogy tényleg nincs mit mondani.



De ha így van, az sem menti a filmet, amelyben a rendezőt alakító Anthony LaPaglia láthatóan nagyon kellemetlenül érzi magát. Be van szorítva egy szerepbe, neki kellene játszani a mesteri direktort, Leo Hurwitzot, csak úgy tűnik, maga is érzi, mennyivel több van ebben a karakterben, de a forgatókönyv nem sok lehetőséget ad neki. Így marad a mélyértelműnek szánt nézegelődés Jeruzsálem utcáin.

Hogy nekünk mi marad? A tanulság, hogy ez volt, régen volt, de még mindig nem tudunk róla igazán mit mondani. Úgy tűnik, a filmesek sem.

Pont: 4/10

Az Eichmann Show

Színes, feliratos, angol filmdráma, 90 perc, 2015

Rendező: Paul Andrew Williams

Forgatókönyvíró: Simon Block

Operatőr: Carlos Catalán

Szereplők: Adolf Eichmann (Vaidotas Martinaitis), Milton Fruchtman (Martin Freeman), Leo Hurwitz (Anthony LaPaglia)

Bemutató: 2015. augusztus 27. (Forgalmazó: Pannonia Entertainment és Freeway Entertainment)

Megosztás:

Könyvbemutató

PROVENCE – CÔTE D’AZUR

Sárközi Mátyás soraival – Kaiser Ottó képeivel

Bővebben

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben