Instant művészfilm

Kelet-Európában komoly hagyománya van annak, hogy a múlt jelentős eseményeiből erős szerzői attitűddel átitatott történelmi filmek készüljenek. Szergej Loznyica rendező e trendhez csatlakozása mellett egy, a Szovjetunióban egykor népszerű műfajt, a partizánfilmet is feleleveníti 2012-es, Ködben című depresszív alkotásával, amely azonban túlságosan a múltban ragadt, és a jelen nézőinek elfelejt érvényes tanulságokkal szolgálni.

1942-ben Fehéroroszországban különösen rossz lehetett élni. A nácik által megszállt terület lakói hol a szovjet partizánok akciói, hol a német megtorlás miatt retteghettek életükért. A két tűz közé szorult ártatlanokat ugyanis senki sem kímélte. Így jár Szusenya, az egyszeri vasúti munkás is, akit egy vonat kisiklatása után a németek néznek szabotőrnek, majd miután a sors szeszélye – egy náci tiszt hirtelen ötlete – folytán mégsem végzik ki, a szovjetek tartják kollaboránsnak.

A halálbüntetésből halálbüntetésbe csöppenő Szusenya története a film első negyven percében érdekesen bontakozik ki, tele van feszültséggel, melyet a drámai alapszituáció mellett a néző homályban – Ködben – tartása gerjeszt. Addig jó a film, amíg nem tudjuk eldönteni, bűnös-e vagy ártatlan Szusenya. Amikor azonban megoldódni látszik az alapkonfliktus, a film még másfél órán át folytatódik, ezzel ölve ki a maradék érdeklődést és jó szándékot, mellyel addig iránta viseltettünk.

Mert mivel telik ez a másfél óra? Egyrészt kapunk három darab, egyenként jó negyedórás flashbacket, mely a három főszereplő – Szusenya és az őt elkapó két partizán, az eszméiért meghalni kész Burov és a túlélésért megalkuvó Vojtyik – karakterét lenne hivatott ábrázolni. A legnagyobb baj a flashbackekkel, hogy feleslegesek. A három szereplőt alakító színész ugyanis egytől egyig remekül játszik, pár gesztussal képesek megragadni karakterük lényegét rögtön a film első perceiben, így a film második felében az őket exponáló jelenetfüzéreknek semmi valódi funkciója nem marad. Ráadásul a film formanyelve, a szinte kötelező lassú kameramozgásos hosszú beállítások, melyek korábban nem voltak zavaróak, elviselhetetlenné nyújtják ezeket a múltba tekintéseket.

Másrészt ott van a jelen szála is, melyben a cél nélkül maradt partizánok a nyakukba szakadt Szusenyával együtt kénytelenek kitalálni, hogyan tovább. Nem volna a Ködben vérbeli kelet-európai, modernista hagyományokat követő film, ha nem fulladna rövidesen moralizálásba a dolog. A II. világháború szörnyűségeit és a „Melyek azok a körülmények, amelyek között már nem érdemes élni?” kérdést sokan körüljárták már, de jobb választ – sőt, egyáltalán választ – a Ködben sem tud adni. És hiába idézi meg a rendező akarva-akaratlan Tarr Béla Torinói ló című filmjét (ó, azok az egyszerű főtt krumplik!) vagy egy olyan klasszikust, mint Tarkovszkij Sztalkere (három férfi egy komor erdőben sétálgatva merül filozófiai mélységekbe) – univerzalitásban nem nő fel hozzájuk.

Mi adhat mégis jelentőséget a filmnek? Mint minden, a félmúlt eseményeivel foglalkozó történelmi film, a Ködben is kielégít(het)i a társadalom igényét ezeknek az eseményeknek és traumáiknak a feldolgozására. Nem véletlen, hogy mindhárom érintett fél, a németek, oroszok és fehéroroszok is beszálltak a film gyártási költségeibe. A világ többi részének viszont – a népesség történelem iránt megszállott részét kivéve – olyan ez, mintha venezuelaiaknak vetítenénk le, mondjuk, a Hideg napokat. Azzal a különbséggel, hogy a Hideg napoknak nem csak az első negyven percét érdemes megnézni.

Ködben (V tumane)
Rendezte: Szergej Loznyica
Színes, feliratos fehérorosz–német–orosz filmdráma, 137 perc, 2013 (Cirko-Gejzír Kft.)