×

Erőszak és erotika az Operában
Richard Strauss: Ariadné Naxosban, premier
Péter Zoltán
2013 // 05. 23

A Magyar Állami Operaház negy­ven év után újra műsorra tűzte Richard Strauss ritkán ját­szott operá­ját, az Ariadné Naxosban-t. Anger Ferenc ren­dező a halál és az ero­tika felől köze­lített az anyag­hoz: az elő­adás első fele az erő­szak­ban, a máso­dik a szexu­ális uta­lások soka­ságá­ban bővel­kedik, nagy mérték­ben meg­osz­tóvá téve a dara­bot, ami zenei telje­sít­mény­ben még így is igazi élményt nyújt.
Richard Strauss Ariadné Naxoszban című műve nem hagyományos értelemben vett opera, ugyanis a darab színház a színházban: a prológus a nagy mű, az Ariadné bemutatója előtti eseményeket tárja elénk, majd ezután következik a tulajdonképpeni „előadás”. Ennek az alapszituációnak köszönhető az Ariadné kettős jellege, ötvöződik benne a magasztos, mitológiai téma és a commedia dell’arte könnyed kedélyessége: Strauss a 18. századi opera seria és opera buffa hagyományait elevenítette fel és keresztezte egymással.

Habár a zeneszerző a kamara jellegű hangszereléssel lemondott a korábbi műveire jellemző nagyszabású zenekarról, az Ariadnéban mégis megmaradt a hangzásvilág változatossága: a 36 fős zenekar nem szólal meg sohasem tuttiban, de a sokszínű hangszer-összeállítás  következtében az előadás a zenekari kíséret igen változatos skáláját képes felvonultatni. A Magyar Állami Operaház idén májusban negyven év után tűzte ismét műsorra a darabot.

Az előadást eredetileg Vidnyánszky Attila rendezte volna, azonban a Nemzeti Színház igazgatói posztjának elnyerése után lemondta a felkérést, így végül Anger Ferenc lett a bemutató rendezője. Anger a prológus cselekményét egy 20. század eleji bécsi villa előcsarnokába helyezte, ahol a nagy jövés-menés és a cselekmény előrehaladtával kibontakozó erőszakhullám (Tenorista bárddal döfi hátba Fodrászt, Zenetanító megfojtja Táncmestert, Komponista kettészakad a szétnyíló függönybe kapaszkodva) a végletekig fokozza a feszültséget és a fellépésre készülő művészek gyötrelmeit.

Az erőszak alkalmazása elsősorban a fekete humor eszköze, amellyel a rendező görbe tükröt tart az önmagukat túl komolyan vevő művészek elé, de értelmezhető a sznob, a magas kultúrához a végsőkig ragaszkodó értelmiségi elit feletti ironizálásnak is. Az indulatokat az váltja ki a művészekből, hogy az eredetileg két előadást megrendelő gróf végül úgy dönt, hogy egy előadás keretében mutassák be a megrendelt darabokat: a könnyed komédiát és Ariadné tragikus történetét. Ezzel arra kényszeríti Komponistát és Táncmestert, hogy felülírják előzetes elképzeléseiket saját műveikkel kapcsolatban: a tragikust és a fennköltet (mely minőségek kifejezője Komponista) vegyítsék a komikussal és hétköznapival (megtestesítője Zerbinetta). Komponista operájának vitrinbe zárt partitúrája szimbolizálja, hogy a Mű megszületése után önálló életet él (vagy hal), s ebbe a szerzőnek muszáj beletörődnie. Aki ennek elfogadására nem képes, azt magasztos céljai felemésztik és megsemmisítik, mint Komponistát is, akit Anger rendezése a fentebb említett módon tesz el láb alól. Komponista hajthatatlanságával szemben a másik pólus a Zerbinetta és az Ariadné figurája által képviselt megalkuvás: ez az élet diadala, melyet a halál meghátrálása kísér.

Az opera második felében így a kopár sziget helyett (ahol a szövegkönyv eredeti koncepciója szerint a színház a színházban rész játszódna) egy tengerparti kikötőben találjuk magunkat: pucér férfiak sütkéreznek a napon, és szürke ruhás kalauz hölgyek irányítják a forgalmat. Ariadné Anger víziójában egy polippal lakik együtt, miután Tészeusz elhagyta, és esküvői ruhája megfeketedett. A polip a szeretett férfi simogató jelenlétét pótlandó van jelen a megkopott szépségű nő életében, miközben arctalan tömeg veszi körbe a színpadon, akikkel végső magányra ítélve nem képes kontaktust létesíteni.

Ez esetben nem az erőszakos jelenetek, hanem a szexuális utalások halmozása vonja el a néző figyelmét a zenéről és a cselekményről: a pucéran napozó férfiakból Zerbinetta, a populáris előadóművész erotikus játékszerei lesznek; a polip csápjai fallikus jelképek, ahogy fallosz alakú a vonat is, amellyel Bacchus majd a fekvő Ariadné lábai közé érkezik; a kalauznők pedig egészen lenge tunikára vetkőznek az előadás végére. Az értelmezést, az élvezetek, vágyak mibenlétét ilyen módon meglehetősen egy irányba tereli a rendezés, az érzéki elemek túlburjánzásával a vágyakozás motívumának pusztán a testi oldalát emelve ki.

A rendezés ezen némileg egyoldalú ötletességénél jóval sokszínűbb a zenei megvalósítás. Héja Domonkos jól átgondolt, letisztult és ihletett vezénylése szépen kibontotta a Strauss zenéjére jellemző lírai finomságokat, még ha a kamara jellegű hangszerelés miatt a zenekari hangzás nem is töltötte be a hatalmas teret.

A címszerepet alakító Szabóki Tünde az opera első felében Primadonna figuráját durvábbra és elnagyoltabbra vette, míg az elhagyatott szerelmes Ariadné alakját mély átéléssel alakította, sokféle színnel árnyalva. Ami vokális teljesítményét illeti, szopránja kiegyenlítetten, kellő hangerővel szólt, a felsőbb regiszterekben olykor talán túlzottan élesen is, de az énekesnő végig mesterien bánt hangjával, és könnyedén énekelte ki a magasabb koloratúrákat is.

Komponistát megformáló Vizin Viktória szintén remekelt szerepében. Karakteréhez jól illett indulatos és nagy érzelmi kitöréseket közvetítő éneke. Hangja nem elég erőteljes és nem is kellőképpen mély szerepéhez, de kifogástalan technikai tudása kárpótolta a közönséget az apróbb hiányosságokért: színpadi játékával mindemellett érzékletesen mutatta be Komponista gyötrődéseit, értelmetlen szélmalomharcát a magasztosabb művészetért.

Zerbinettát megformáló Rácz Rita szopránja csak akkor erősödött fel, mikor elérte a magasabb regisztereket, egyébként halkan szólt, a zenekart is csak éppen hogy sikerült áténekelnie. Az ő koloratúrái is néhol élesen szóltak, ugyanakkor karakterformálása remekbe szabott volt. A rendező talán kissé egysíkúra vette ennél ellentmondásosabb figuráját: az itteni Zerbinetta állandó magakelletésével csupán egy pajkos és könnyűvérű lány, pedig a Komponistával közös jelenetében megcsillant Rácz drámai játékra, az erő kifejezésére való képessége is.

A vendég tenor Thomas Piffka tisztességes teljesítményt nyújtott, de ennél nem többet. Színpadi teljesítménye alapján nem volt indokolt felkérése a szerepre: nem teljesített jobban, mint a Opera bármelyik más tenorja. A férfi énekesek közül Gurbán János viszont remekelt:  nagy beleéléssel alakította Zenetanár figuráját. Éneklése kiegyensúlyozott, kellőképpen árnyalt és kifejező volt, színészi játéka  pedig maníroktól mentes, eleven és életszerű.

Az Ariadné a kiváló zenei teljesítménnyel együtt megosztó produkció: az előadás körüli viták több fórumon, már a premiert megelőzően megindultak. Az előadás végén a közönség sorai közül hol éljenzések, hol pedig elmarasztaló búzások hangzottak fel, de sokan már az előadás végét sem várták meg. Pedig a kissé vérszegény és mesterkélt, ugyanakkor sokféleképpen érzelmezhető cselekmény szórakoztató történetet mesél el. Strauss zenéje igazán érzéki és hatásos, a zenei megvalósítás egyértelműen jól sikerült az aktuális produkcióban. A rendező javára szól, hogy sikerült életszerűvé tennie az énekesek produkcióját, és határozott koncepcióval rendelkezett, amit következetesen végig is vitt.  Ebben az évadban csupán négy alkalommal láthatja a közönség a darabot, és kérdés, hogy a következő évadban a darab megosztó jellege miatt meddig marad műsoron, úgyhogy ne késlekedjünk magunk is állást foglalni az Opera Ariadnéja kapcsán.

Richard Strauss: Ariadné Naxosban
Rendező: Anger Ferenc
Bemutató: 2013. május 17., Magyar Állami Operaház
Következő előadások: május 21., 23., 2014. június 3., 7.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben