×

A hunok már a kapuban vannak
Verdi: Attila – ősbemutató
Péter Zoltán
2013 // 05. 18

Verdi születésének kétszá­zadik évfor­dulója alkal­mából a Művé­szetek Palo­tája és a Sanghaji Nagy­színház közös produk­ciójában egy ritkán játszott Verdi-operát hall­hatott a buda­pesti közön­ség: az Attilát. A rende­zés sajnos nem sikere­dett túl fan­tázia­dúsra, azonban a zenei kivite­lezés profiz­musa minde­nért kárpó­tolt.
Verdi Attila című operája nem tartozik a szerző népszerű művei közé. Kétségtelen, hogy még nem található meg benne a későbbi nagy Verdi-operákat jellemző szenvedélyes drámaiság és formabontó operastílus. Az áriák felépítése, a balettbetétek, a zenekari részek sok esetben valóban a korszak operastílusának közhelyeit idézik ugyan, mindennek ellenére Verdi nagy dallaminvencióval és kiváló színpadi érzékkel komponálta meg a darabot, hiszen hatásos és magával ragadó drámává alakította a sovány szövegkönyvet, a zene segítségével minden korábbi alkotásánál nagyobb érzékenységgel bontotta ki a benne rejlő lehetőségeket. Kiválóra sikeredett a címszereplő és Odobella lélekábrázolása: áriáik nagy drámai erővel szólaltak meg. Egyaránt erősségei még a szerzeménynek a természeti jelenségeket megjelenítő zenekari részletek, valamint a hol lendületes, izzó szenvedélyű, hol pedig patetikusan lírai kórusbetétek. Fontos lenne tehát nemcsak meghallgatni az operát, hanem repertoáron tartani is, hiszen most áprilisban a Verdi-év apropóján mindössze egyetlenegy alkalommal adták elő a darabot.

A Sanghajban tervezett és ott előállított díszleteket nem hozták el Budapestre (az opera ugyanis ott repertoáron marad): a színpadképet néhány díszletelem (egy diadalívszerű kapu, illetve az ehhez kapcsolódó falromok, talapzat) felhasználásával, vetítéssel állították elő. A jelmezek bár a hun király korát idézték, minden fantáziát mellőzve sablonosak és semmitmondóak maradtak. Ugyanez mondható el a rendezésről is, ami gyakorlatilag kimerült abban, hogy az énekesek kijöttek a színpadra, és elénekelték, amit el kellett énekelniük. Az áriák vigyázzállásban hangzottak el, az  énekesek javarészt a közönség felé fordulva adták elő azokat, a rendező, Káel Csaba egyáltalán nem követelt meg tőlük színészi játékot, legalábbis a budapesti bemutatóra. A kórus is csak felvonult, és énekelt: a tömegjelenetekbe nem szorult semmi életszerűség, mozgalmasság.

A zenei kivitelezés azonban mindenért kárpótolt, a nemzetközi szereplőgárda maximálisan kitett magáért. A címszerepet éneklő Giacomo Prestia biztos kézzel uralta szólamát, hatásos és meggyőző alakítást nyújtott: öblös, árnyalt basszusa jól érzékeltette Attila kegyetlen és ellentmondást nem tűrő, fölényes jellemét. Az Eziót megformáló Vlagyimir Sztojanov szintén igazolta nemzetközi hírnevét: baritonja tisztán és könnyedén szólt, illetve az Attilával való alkudozáskor lágyan és behízelgőbben, a hun király elutasítása után ridegebben és ércesebben csengett. Foresto szerepét megformáló José Bros ezzel szemben halványabb teljesítményt nyújtott, több esetben is küszködött a magas hangokkal, és olykor a mélyebb regiszterekben sem sikerült pontosan interpretálnia szólamát: tenorja fénytelen és erőtlen volt.

Az est fénypontja minden kétséget kizáróan Ana Lucrecia Garcia Odobellája volt. Hajlékony és erőteljes szopránjával figurája érzelmi állapotának változásait hatásosan és érzékenyen kibontva énekelte. A magasabb hangokat könnyedén és tisztán szólaltatta meg, de otthonosan mozgott a mélyebb regiszterekben is. Mindezek mellett pedig a jellemábrázolás magasiskoláját nyújtotta: teljes mértékben azonosult szerepével, énektechnikája kifogástalan volt.

A kisebb szerepekben Wang Xin kínai tenort és a magyar baritont, Cser Krisztiánt hallhattuk. Utóbbi mély, határozott baritonja jól illett Leó pápa szerepéhez: megfelelő súlyt és kellő patetikusságot tudott kölcsönözni az egyházfő alakjának.

A kórusra, mint általában minden Verdi-operában, ez esetben is nagy feladat hárult, a Kolozsvári Állami Magyar Opera énekkara pedig állva a sarat, hatásosan, kellő drámai erővel és feszültséggel adta elő jeleneteit: letisztult, pontos és kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, kiválóan érzékeltetve a kavargó, sodró lendületű szenvedélyeket.

Pier Giorgio Morandi karmester kezei alatt a zenekar megmutatta Verdi zenéjének sokszínűségét: a természeti képeket aláfestő zenekari részek és a líraian felvezetett előjáték nagyon hatásosra sikeredett. Morandi a főszereplők jelleménél a sajátos motívumok egyénített, árnyalt interpretálására is nagy hangsúlyt fektetett.

Az előadás hatalmas tapsot kapott, nem érdemtelenül. Ennek fényében jelen sorok írója reméli, hogy az operát előbb-utóbb a Magyar Állami Operaház is műsorra tűzi. Az agyonjátszott, népszerű Verdi-operák mellett érdemes lenne elővenni a mester jobban sikerült, ritkán játszott műveit is, az Operaház jelenlegi vezetősége által sokat hangoztatott repertoárújítás szellemében is. Kezdhetnénk a sort mindjárt az Attilával.

Giuseppe Verdi: Attila
A Művészetek Palotája és a Sanghaji Nagyszínház közös produkciója
Bemutató: MÜPA, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2013. április 28.

(fotók: Pető Zsuzsa, forrás: operavilag.net)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben