×

Gyönyörű káosz
Lana Wachowski, Andy Wachowski, Tom Tykwer: Felhőatlasz
Szegheő Csaba
2012 // 12. 18

A Felhőatlasz című film hisz a jóság­ban. Abban az egye­temes, kor­talan jóság­ban, amely érté­kessé és széppé teszi a vilá­gunkat, dacolva az ember­telen­séggel, rossz­akarattal, kapzsi­sággal és gyűlö­lettel.
A film kedves alapgondolatát a jóságról barokkos díszítettséggel és epikus összetettséggel tárja a szemünk elé – igaz, a kísérlet olyannyira nagyszabásúra sikeredett, a mozaiküveg olyan sok darabkából áll össze, hogy egy pillantással talán nem is tudjuk befogadni minden részletét. De ha hagyjuk, hogy a film gondolatának fénye keresztülragyogjon az apró üvegkristályok tengerén, akkor még némi értetlenséggel az elménkben is felfedezhetjük benne azt a szépséget, amiből ez a film született.

A Felhőatlasz hat különböző történet szövevényes összefonódásaiból épül fel. Végigkísérhetjük egy 19. századi ügyvéd történetét a polgárháború előtti Amerika korszakából, aki viszontagságos körülmények között összebarátkozik egy szökött rabszolgával. A következő történet egy jó évszázaddal később játszódik, és egy fiatal zeneszerző sorsába enged bepillantást, aki (a film címét is adó) komolyzenei mű megalkotásán fáradozik. Emellett egy újságírónő munkájának is szemtanúi lehetünk, ahogy az 1970-es évek New Yorkjában egy atomerőmű kétes hátterét igyekszik felkutatni. A történetek sorában helyet kapott egy szerencsétlenül járt, idős könyvszerkesztő sztorija is, aki tévedésből jelentkezik be egy idősotthonba, ahonnan komikus erőfeszítések árán igyekszik szabadulni. A további két eseményszál a távoli jövőbe kalauzol el minket – bekapcsolódunk egy sci-fi környezetben játszódó forradalom eseményeibe, majd egy egyszerre futurisztikus és történelem előtti korokat idéző törzs küzdelmes élete tárul a szemünk elé.

A hat szálat a film nem kronologikus sorban mutatja be, hanem folyamatosan szövögeti őket egymásba, mégpedig keresztül-kasul – néhány percig a 19. század Amerikájában tart minket, majd hirtelen átugrik egy neonfénybe burkolózó ázsiai városképhez, hogy onnan a jelenkor Angliáján keresztül egy poszt-apokaliptikus vadonba vesse a nézőket. Mindezt pontosan dekódolni igen bonyolult feladatnak tűnik, és ne legyenek tévhiteink… az is. Mert amennyire nehéz megragadni az egyes történetek lényegét, annyira könnyű elveszni a részletek között, főleg, hogy a film sokáig mintha szándékosan célként is tűzte volna ki maga elé, hogy alaposan összezavarjon minket. Nem nyújt fogódzót, csapong a szálak között, a nézőnek pedig fogalma sincsen, hol keresse az összefüggéseket, vagy hogy egyáltalán mi fog kisülni ebből a végtelennek ígérkező kavalkádból.

A különböző történetekben (más névvel és más arccal) ugyanazok a színészek tűnnek fel, ezenfelül árulkodó mélységeket sejtető monológok is elhangzanak, így nem tűnik túlzónak a feltételezés, hogy valamilyen közös erő mozoghat a háttérben, de itt meg is áll a nézői tudomány. Amikor aztán már teljesen elveszve érezzük magunkat, az alkotóknak mintha csak megesne a szívük rajtunk, és egy kacér félmosoly mellett olykor-olykor segítő kezet nyújtanak felénk – két jelenet között egyértelmű tematikai összefüggéseket mutatnak meg, montázzsal súgnak, visszatérő elemekkel igyekszenek lehetséges jelentéseket hangsúlyozottan aláhúzni. Aztán a félmosolyból játékos kacajba váltanak, hogy visszavessenek minket ugyanabba a semmibe, ahol korábban is vakargattuk a fejünket. Mindemellett ugyanakkor (nagyon bölcsen) végig odafigyelnek arra, hogy műfaji változatosság, megindító érzelmek, pazar látvány, izgalmas akció, kedves humor, briliáns színészi játék és ezer más eszköz segítségével végig szórakoztató maradjon a film, így a zavarodottság nem frusztrációt eredményez a nézőben, inkább izgalmat és kíváncsiságot.

Végül pedig mégiscsak kitisztul a kép. No persze nem részleteiben, hiszen szinte kizárt, hogy egy vetítés után minden mozaikdarab a helyére kerüljön, de a lényeg szempontjából talán nem is ez a legfontosabb. Mintha egy nagyon színes, nagyon sokféle anyagból összevarrt, mosolyogtatóan érdekes formájú, a tavaszi mezők minden virágának illatával gomolygó takarót terítenének a hátunkra – a végig vállunkon csücsülő zavarodottság ellenére végül mégis átjár minket a megvilágosodás kellemes melegsége. Minden összefügg mindennel, a cselekedeteink egyetlen hatalmas és értékes egésszé olvadnak össze, emberek és sorsok kapcsolódnak egymáshoz téren és időn át, a jóság pedig örökké él és megdicsőül. A film hisz benne, hogy a cselekedeteink valós, mély jelentőséggel bírnak, hogy mindannyian ugyanannak a hatalmas, közös életnek vagyunk felelős résztvevői, és arra biztat minket, hogy döbbenjünk rá ennek jelentőségére.

Hány olyan filmmel találkozunk nap mint nap, amely mögött érezzük ugyan a palackba zárt gondolatiságot, de az egész alkotás mégsem varázsolt el minket annyira, hogy újranézésével törjük fel a viaszt, hogy kiengedjük a szellemet az említett palackból. A Felhőatlasz ezzel szemben nem fukarkodik a varázslattal: a ráhangolódásra kész nézőben azonnal felkelti az újranézés vágyát – hiszen szeretnénk teljesen megérteni azt, ami már elsőre is elrepített minket egy szebb világba. Mert ez a világ szép, szép, akár egy álom.

Felhőatlasz (Cloud Atlas)
rendezte: Lana Wachowski, Andy Wachowski, Tom Tykwer
színes, feliratos, amerikai–német film, 2012 (Budapest Film)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben