×

A szürke fejezet
Slipknot, .5: The Gray Chapter
Fejes János
2015 // 01. 28

Ha egy zenekar kreatív alakja éle­tét veszti, az könnye­dén a banda végét is jelent­heti. Paul Gray 2010-es halá­lából erőt me­rítve az iowai Slipknot igyekszik leróni kegye­letét régi zenész­társuk előtt, új albu­mukat neki ajánlva. A kérdés csupán az, képe­sek-e régi fekete fényük­ben újra fel­emel­kedni.
A hatalmas hírverés mindig kétséget kell hogy ébresszen bennünk. Mire a hatalmas reklámkampány, a rengeteg félinformáció és rejtély, ha (például) a zene később magáért beszél? Az iowai Slipknot esetében mindig is alapvető kérdés volt a rejtélyes atmoszféra fenntartása és ennek a néha már egészségtelen túlripacskodása, ami talán most érte el tetőfokát. A zenekari posztok miatti folyamatos huzavona mintha csak a sajtót szolgálná ki, ez pedig a rajongókat is arra sarkallja, hogy ne azzal foglalkozzanak, mit tett le a Des Moines-i kilences (vagy hetes?) az asztalra, sokkal inkább azzal, ami a bulvárban megjelenik róluk. Ehhez társul még egy sor ígéret: egyrészt a címből is kiindulva nyilván a 2010-ben elhunyt basszusgitáros, Paul Gray emlékének szentelik az albumot, másrészt az Iowa és a Vol. 3: The Subliminal Verses lemezek kereszteződéseként vezették fel a felvételt.

Annyi bizonyos, hogy már a lemez külleme is teljesen elüt attól, amit anno Paul Grayjel együtt alkottak, hiszen eddigi pályájuk legérdektelenebb borítóját készítették el. Egyértelmű a halálra való utalás, de az egész mintha gyászos viccelődésbe fulladna, s már a kezdéstől komolytalanná teszi „az emlékező” lemezt. Sajnos azt kell mondanom, hogy ez a tendencia folytatódik a hangsávok lejátszása után is.



Vastag, bár igen steril hangzással készült a lemez, ami miatt sajnos bár minden tökéletesen hangzik, mégis élettelenné teszi a végeredményt. A basszusgitárt szinte nem is hallani, pedig biztos, hogy ott van: lehetséges, hogy a basszus elrejtésében mutatkozik meg leginkább a gyász? Reméljük, hogy igen, mert másban nem igazán találkozni a sokszor hangoztatott tiszteletadással. Az Intro és a Sarcastrophe kezdése egyfajta fennköltebb hangulatot alapoz meg a maga fájdalmasságával, azonban ami utána következik, az csupán középszerű vergődés, vastag hatásvadász sziruppal leöntve. Nagy kérdés, hogy a mára már azonosított két új tag, a Madball fiatal dobosa, Jay Weinberg és a basszusgitáros Alessandro Venturella (aki a Mastodon korábbi gitártechnikusaként vált ismertté) valóban játszik-e a lemezen, az mindenesetre tisztán hallatszik, hogy remek szakmunkát végeznek. Az egész albumon az egyetlen kiemelkedő szereplő a kvázi zenekarvezér és megmondó ember, Corey Taylor, aki az évek során profi énekessé vált.



Az album legfőbb jellemzője és legnagyobb hibája is egyben a dalok szétesése. Minden szám remek ötletekkel, kifejezetten izgalmas elemekkel indul, de a végére szétesnek, vagy túl lággyá válnak, megfojtva azt az image-t, aminek a megőrzésére lassan húsz éve törekszik a zenekar. Ennek tipikus példája az AOV, amely ipari hangulataival és hagyományos „slipknotos” sietségével a régi időket idézi, de a refrén totálisan kasztrálja a számot. A legrosszabbak közé az érthetetlenül érzelmesre vett tételek tartoznak, mint a Killpop vagy a Goodbye, amelyekhez hasonlóakat persze már hallottunk pl. a Vol. 3 esetében, de azok struktúrája, felépítése sokkal több mélységet mutatott. Jelen esetben inkább a kezdő zenekarok kötelező érzelgősségét idézik fel, nem pedig egy sokat megjárt veterán banda világát. Az AOV-hez hasonló ígéretes, de aztán teljesen földbe döngölt szám még a Nomadic is.

A rossz és a jó között félúton helyezkedik el a „fő” single, a Devil in I, amely refrénje megint csak rémes, de talán nem olyan rossz, mint a Nomadic vagy az AOV esetében. Persze ez lesz a lemez legfontosabb slágere, amelyet egy drága, a nyugalom megzavarására alkalmas klippel is megtámogattak.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=XEEasR7hVhA[/youtube]

Külön érdekesség, hogy a két kreatív agy elvesztése óta Corey Taylor ragadott minden hatalmat a kezébe, és mintha újrahasznosított Stone Sour-számokat is ráerőltetett volna a lemezre (pl. Goodbye vagy The One That Kills the Least). Szerencsére van néhány kiemelkedően jó szám is a korongon, amelyek közül a Skeptic az első, amely igazi múltidézést indít be. A sebesség, az agresszió, az ipari neszek mind-mind a helyükön vannak. Ehhez társul az album utolsó három teljes értékű száma, a Custer, a The Negative One és a záró If Rain is What You Want. A Custer szintén a sebes és romboló Slipknotot idézi fel, amit azonban talán az indokolatlan mennyiségű trágárság ront némileg el, pedig rapes rohanása és az elrejtett elektronika végre mutatnak némi kreativitást. Az album legjobbja viszont a The Negative One, ami a lassabb őrületet hozza végre vissza, mondhatjuk, hogy ez a lemez definitív Slipknot-száma.



A zenekar Hannibal Lecter és Francis Dolarhyde közös, kiszámított, hideg őrületét ígéri, de nem nyújt többet, mint egy átlagos slasher horror, amelyben előfordulnak erős pillanatok, de sajnos nem szól másról, mint a hatásvadászatról. A Paul Gray előtt tisztelgő lemez véleményem szerint inkább a földbe tapossa a Slipknot egykori dicsőségét, akármennyi is az eredetileg Graytől származó, kései ötlet. Csak elvakult fanatikusoknak ajánlott, akik bármi áron védik kedvencüket, vagy olyanoknak, akiknek régen túl durva volt a zenekar, mert már korántsem az. Sokkal inkább önmaga szürke paródiája.

Facebook-oldal itt.

A zenekar 2015. február 5-én (CS) 20 órától lép fel a Papp László Sportarénában.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben