×

Világnézetek (h)arcai
Miklauzic Bence: Parkoló
Soós Tamás
2015 // 01. 23

Élet-halál harc egy parkoló­helyért – ez a minden­napok­ból isme­rős helyzet kap meta­forikus színe­zetet Miklauzic Bence leg­újabb film­jében. Kávé­főző kotyo­gá­sából kiol­vasott morze­jelek, a wes­ternek köz­helyeit kike­rülő gitár­dalla­mok és a mai magyar világ­nézetek harcai keve­rednek a Parkolóban.
Habár több mint félszázad vize folyt le azóta a Szajnán, a francia filmteoretikusok szerzői elméletének mégis maradt gyakorlati, hétköznapi hozadéka: még a kevésbé szerzői filmeket is rendezőjük kapcsán emlegetjük. Így lehet például az Elcserélt életek Clint Eastwood, nem pedig Angelina Jolie filmje, vagy épp a Sils Maria felhői inkább Oliver Assayas-é, semmint Juliette Binoche-é. Hogy ennek mentén haladva miért nem emlegetik többet Miklauzic Bence nevét, az rejtély: hiszen a lassan a „legendás” − vagy egyéb piedesztálra lökő − jelzőt kiérdemlő Simó-osztály tagjaként többnyire nagyon jó (Hőskeresők, A zöld sárkány gyermekei) és jó (Ébrenjárók) filmeket jegyez.



Annyiból érthető csak, hogy Miklauzic nem került be a köztudatba, hogy neve mellől hiányzik az az ikonikus mű, ami Török Ferencnek a Moszkva tér vagy Pálfi Györgynek a Taxidermia volt. Egyszóval amivel az idők finiséig összeforrna a neve. A közérdeklődés talán azért is kerülte el, mert filmjeivel mindig azon a vékony határmezsgyén igyekezett közlekedni, amely a magyar filmes hagyományból táplálkozó gondolkodtató film és a széles közönségnek szánt szórakoztató film között húzódik. A két tábor közti határok persze mesterségesek és könnyen átjárhatók, pont ezt példázzák Miklauzic mozijai, amelyek komolyabb társadalmi kérdéseket – a múlttal (rendszerváltással, II. világháborúval) való szembenézés a Hőskeresőkben, a törtető kapitalizmusban való boldogulás az Ébrenjárókban – feszegetnek kesernyés humorral és közérthető történetekkel.



Miklauzic Parkolója is ebben az irányban terül el: habár első blikkre némileg elvontnak tűnik a sztorija, az alkotók feszes, klasszikus dramaturgiára fűzték fel filmjüket. A Légiós (Lengyel Ferenc) parkolóőr Budapest belvárosában: egy málló vakolatú háztömbök közötti poros kis telek tulaja, amely az ő menedéke a nagyvárosi forgatag elől. Kényelmes rítusokkal, berögzült szokásokkal tölti a napjait: reggelente a napfényben megcsillanó ablak alatt kávézgat, napközben a falon fészkelő galambpárt óvja a macskáktól, esténként pedig a kotyogós kávéfőző hangjait morzejelekként értelmező Edgarral turistaképeket vetít a házfalra és basszusgitározik alá. Idilljét Imre (Szervét Tibor) borítja fel, amikor begördül a parkolóba Ford Mustangjával, és kinézi az egyetlen parkolóhelyet, ahova nem állhat. Előbb csak egymásnak feszülnek, majd fogadnak és háborúba mennek a keményfejű, macsó lelkű férfiak – összetűzésük során viszont nem is annyira westernpárbaj, mint inkább világnézetek harca zajlik.



A Parkoló, ha nem is olyan parabolisztikus mű, mint például Jancsó Miklós hatvanas-hetvenes évekbeli filmjei voltak a Szegénylegényektől a Csillagosok, katonákig, de metaforikus. Jobb pillanataiban az Ébrenjárók társfilmje, amely a kilencvenes évek hazai hibridkapitalizmusában vizsgálta a boldogulás lehetőségeit, arrogáns, akarnok kisfőnökök és kiszolgáltatott kisemberek prizmáján keresztül. A Parkoló mélyén is hasonló kérdés munkál: a különböző életstratégiákkal, világnézetekkel hogyan lehet boldogulni a mai Magyarországon, ahol még a legjószándékúbb ember is eladna embert, barátságot azért, hogy megvalósíthassa évek óta kuporgatott álmait. Rosszabb pillanataiban túl direkten vagy épp elhasznált szimbólumokon (galamb) keresztül tárgyalja ezt a film. Mivel alakjait alapvetően egy letisztult, klasszikus dramaturgia szerint működteti, a margóra szorult karakterek egyike-másika (például a rendőr figurája) pusztán világnézetek szócsöve marad.

Az alkotók viszont láthatólag megpiszkálták a hős-antihős ellentétpárra építő hatásmechanizmust, és a negatív alakokat is (részben) áldozattá árnyalták. Szervét Tibor a jéghideg, pragmatikus nagyvállalkozónak ad dimenziót pedáns, mértéktartó játékával, míg Lengyel Ferenc a cementszilárdságú Légióst adja a szemjátékában is tükröződő érzékenységgel. A mellékalakok közül a különc, extravagáns Edgár a legjobban megrajzolt figura; a szomszéd házban zajló dráma a családfenntartásba beleroppanó rendőrrel, az iskolában terrorizált gyerekkel nem tud tartalmassá mélyülni.



A Parkoló ezzel együtt is felsorakoztatja a Miklauzic-filmek erényeit: humora kesernyésen drámai, míg drámája fanyarul humoros, a történetvezetés letisztult, a színészi játék kimagasló, a poros parkolóból otthonos teret teremtő fényképezés (elkövette: Miklauzic Márton) pedig pályájának talán legjobbja. Félő ugyan, hogy a film a két szék meg a padló esetét példázza – közönségfilmnek elvont, artmozinak túl direkt, drámának túl humoros, vígjátéknak túl drámai –, de hibái ellenére is kedvelhető mozi.

Pont: 7/10



Parkoló
Színes, magyar játékfilm, 92 perc, 2014
Rendező: Miklauzic Bence
Forgatókönyvíró: Miklauzic Bence, Lengyel Ferenc, Hegedűs Bálint
Vágó: Czakó Judit
Zene: Hammer Zsolt, Jávorka Ádám
Producer: Angelusz Iván, Reich Péter
Szereplők: Lengyel Ferenc (Légiós), Szervét Tibor (Imre), Somody Kálmán (Edgár), Pokorny Lia (Ildikó)
Bemutató: 20 15. január 22.
(Forgalmazó: A Company Hungary Kft.)

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben