„Nincsen bennem szándék, hogy felkorbácsoljam lelketeket” – Kritika a Budaörsi Latinovits Színház Julius Caesar című előadásáról

Forgách András és Fekete Ádám fordításának, valamint Bíró Bence dramaturg munkájának eredményeként a dráma szövege megőrizte a klasszikus Vörösmarty-fordítás hangulatát és stílusát, sőt, sok képet, fordulatot, akár teljes sorokat is átvett az eredeti változatból. Ennek eredményeként a színészek lassan, tagoltan beszélnek, hogy megértsük a ma talán már bonyolultabbnak ható szöveg értelmét, viszont játékuk ezzel együtt is könnyed és hiteles marad. Itt-ott természetesen köznapiasabbá és frissebbé tették a szövegkönyvet, és egy-egy káromkodás is helyet kapott a színdarabban, ezek néhol teljesen természetesnek, máshol viszont igen erőltetettnek hatnak. Érdekes, néhány szó hogyan képes lerántani az emelkedett stílust, és milyen közvetlenül emlékeztet, hogy hús-vér emberek állnak a színpadon, olyanok, mint mi, és nem egy idegen, távoli világ tündérmeséjét látjuk.

Ötletes aktualizálás

Alföldi Róbert rendezése több ponton aktualizálja a drámát. Ez szöveg szintjén ugyan nem jelenik meg, és a helyszínek szintén megmaradnak, például Caesar (Stohl András) továbbra is a szenátus ülésére megy. De megjelenik Cassius (Fröhlich Kristóf) kezében egy vape, a szereplők az üzeneteket az okosórájukra kapják, a színen pedig kávégép, nyomtató, számítógépek és telefonok veszik körül őket.

Kálmán Eszter díszlettervező munkája egy szürke irodaházba repít minket. A mozgatható díszletelemek a kivitelezés miatt többször felborulnak vagy elakadnak, ezzel kizökkentik a játszókat, de ettől eltekintve jó ötlet, hiszen számos különböző teret biztosítanak a játékra, és erős szimbolikus jelentést is felmutathatnak egy-egy kialakítással. A hatalmon lévő embereket elszeparálja a néptől, szürke falak között játszanak a tömegek életével.

Ötletes megoldásokkal jelzi a rendező, hogy ezeket a harcokat úgy indítják el, úgy vívják, mintha nem valódi emberi életekről lenne szó.

Egyszer a háborút egy videójáték mögé rejti, míg egy másik alkalommal a csatát két nyomtató vívja meg, ahogy a két, egymásnak fordított gépből arcokat ábrázoló lapok zúdulnak egymásra, amelyeket a háborút vívó vezetők egyszerűen lerugdosnak a színpadról. A szemben álló felek könnyed nemtörődömsége visszataszító, és Alföldi megoldása remekül érzékelteti a tömegek halálát, ami számukra semmit sem jelent, hiszen nem az emberekért, hanem eszmékért vagy a hatalomért harcolnak.

A dráma középpontjában Brutus vívódása áll Böröndi Bence kiemelkedő alakításában. Emberi, hiszen tétovázik, fél, hibázik, és naivan hisz egy eszmében, a köztársaságban. Brutus véres tette ellenére szerethetővé válik (vakok között félszemű a király), mert valóban hisz tettének nemességében. Izgalmas párbeszéd zajlik le Caesar szelleme és Brutus között, amely az eredeti drámában csupán egy jövendölést tartalmaz, itt viszont hosszabb elmélkedést kapunk az egyeduralomról, a köztársaságról és a hatalomról. Mivel Julius Caesar sem egy teljesen negatív karakter, nem érezzük, hogy Alföldi döntést hozna a párbeszéd során, hogy melyik is a jó út, hanem gondolkodásra hív.

Remek párosok

Stohl András játéka – ugyanúgy, mint Julius Caesar alakja – kettős, mert egyrészről jól eltalálja ennek a nagyravágyó karakternek az arroganciáját, másrészről indokolatlanul harsány, mikor hangos nevetésben tör ki Casca álomfejtésére. Magyarázhatnánk ezt azzal, hogy így próbálja leplezni félelmét a jósolt naptól, de inkább csak kellemetlennek és hamisnak hat, amire ráerősít Bohoczki Sára játéka Caesar feleségeként. Ő csupán ebben a jelenetben kap valóban teret a játékra, ahogy férjét kérleli, ne menjen el a szenátusba aznap, mert szörnyű álmot látott. Játékában azonban nincs fokozás, kezdettől könnyes szemmel rikácsol Caesarnak.

Ezzel szemben igazán bensőséges összhangot tapasztalunk meg a Caesarék ellentétét képező párosnál, Brutusnál és Portiánál. Szőts Orsi Portiaként nyújtott alakítása hiteles, valódi szeretetet és féltést mutat férje iránt. Ezért lesz valóságos és hihető Brutus frusztrációja és fájdalma, mikor a háborúskodás alatt Portia elhagyja őt.

Böröndi Bence Brutusa és Fröhlich Kristóf Cassiusa szintén remek párost alkot a színpadon. Érezni köztük azt a barátságot, amelynek eltűnéséről Cassius az első mondataiban beszél. Egymást támogatva haladnak előre, a tettre kész és néha vakmerő Cassiust Brutus fogja vissza, a túlzottan visszafogott Brutust pedig Cassius mozdítja előre. Fröhlich Kristóf remek jelenléttel van színpadon, elkülönül a többi összeesküvőtől testtartásában, jellemében és reakcióiban is. Cassiusa forrófejű, de jólelkű (ha nem vesszük figyelembe, hogy embert ölt).

Alföldi feltűnő szimmetriába rendezi szereplőit, akik nem csak fel-le sétálgatnak, hanem magassági sorrendbe állva, csendben várakoznak egy-egy jelenetben, ahol így lehetőséget kapunk jobban megvizsgálni őket és észrevenni az apró különbségeket vagy a karakterek lelkiállapotát. Megjelennek visszatérő képek, például az összeesküvőket is körbe zárja a mozgatható falakkal, ahogy Antonius (Sas Zoltán) és Octavius (Juhász Vince) párosát, ám míg az egyik csapat zavarodottan beleütközik a falakba, a másik páros lendületesen kitolja azokat.

A rendezés felemelkedik a dráma szövegének stílusához, de nem távolodik el tőlünk.

Meglepő, hogy mennyit mulattat Alföldi egy ilyen véres királydrámában. Szereplőinek tétovázásán, gyávaságán és apró mozdulatain hagyja nevetni a nézőt, miközben a történet maga egy brutális, előre kitervelt gyilkosságról, háborúról, nagy eszmék harcáról szól. A rendező nem engedi elfeledtetni a véres tettet, a gyilkosságkor az összeesküvők arcukat, ruhájukat Caesar vérével kenik be, ami az egész előadáson rajtuk marad, mint egy erőteljes jelkép. Antonius szintén bekeni magát Caesar vérével, ezzel mutatva, hogy az árulókkal tart, bár ezt később Octavius letörli róla Caesar sírja fölött mondott beszéde során, mivel Antonius nyíltan elítéli a véres tettet. Octaviuson azonban egészen a zárójelenetig rajta marad a véres jel, ezzel ő nem köteleződik el Antonius mellett, mert ha elveszítené a harcot, lenne egy út a másik oldal felé. Valódi jellemét ezért csak akkor ismerjük meg, mikor megmosakszik a színdarab végén.

Sas Zoltán Antonius szerepében igazán magával ragadó. A történet elején egy felelőtlen embert látunk, akit könnyű kicsábítani a szenátusi ülésről egy cigire. Elhisszük neki beszéde elején Caesar halálán érzett fájdalmát, majd ahogy halad előre a beszédében, megjelenik egy magával ragadó őrület a szemében, ahogy a nézők közé rohan. Ezek után ügyesen vált vissza ebből az őrületből egy hideg józanságba, és megmutatja valódi jellemét, miközben nem távolodik el a földtől, és megőrzi emberségét.

Az Octaviust alakító Juhász Vince szépen megtéveszt és hitelesen vezet végig minket a karakteríven. A darab elején egy melegítőnadrágos kisfiút látunk, akinek semmi keresnivalója ebben a világban. Őszintének látszik, ahogy szereti Caesart és megsiratja halálát. Ahogy haladunk előre, már egyre nagyobb bátorságot gyűjt magának, és amikor a nagy csata előtt találkozik a két oldal, a „baráti” találkozást Octavius erőszakos robbanása akadályozza meg, pedig addig lehetőséget is láthatunk a békés megoldásra.

Tihanyi Ildi jelmeztervező munkája különböző asszociációkba ránt be minket, és a business casual letisztult viseletét rikító színek alkalmazásával változtatja szimbolikussá.

Caesar győzelmének ünneplésekor például egyetlen narancssárga kosztüm világít ki a tömegből, Brutus feleségének, Portiának a jelmeze.

Rendkívül izgalmas volt a nézők reagálása az előadásra a bemutató során. A darabválasztás, a premier időpontja, illetve a rendező személyisége mind megadták annak lehetőségét, hogy a nézők határozott elvárásokkal érkezzenek. Érezhető volt a feszült kíváncsiság a nézőtéren, amikor felgördült a függöny. A nézőtér nevet és együtt örül Caesarral, de ahogy halad előre a történet, mintha elszégyelné magát, és elkezd átpártolni Brutushoz. Az első felvonás a köztársaság nevében elkövetett véres tettel zárul, a második felvonás pedig Caesar temetésével nyit. Alföldi felkapcsolva hagyja a nézőtéri fényeket, így a nézők válnak Róma népévé. A nyílt aktualitásra éhes közönségnek elég a „honfitársaim” szócska, és máris nevetni kezd, akár Brutus, akár Antonius mondja ki. Már nem tudunk dönteni, hogy ki szimbolizál kit, hiszen Antoniusban és Brutusban is van valami szerethető, ugyanakkor valami visszataszító szintén, hiszen látszatra jó szándék vezérli mindkettőjüket szörnyű tetteikben.

A történet végén Octavius válik egyeduralkodóvá, aki mindeddig egy gyenge kisfiúnak látszott, akit gyámolítani kellett, és egyáltalán nem illett ezeknek a férfiaknak a világába. Ezt jelmeze is mutatta, hiszen ő az egyetlen, aki vérpiros melegítőszettben van, míg a többiek öltönyben. A győzelem után azonban átváltozik, felvesz egy fekete öltönyt, és hidegvérrel maga mögé parancsolja Antoniust. Már nem érdekli a nemes cél, hiszen Caesar a végrendeletében őrá hagyta az uralkodást, így megragadja a hatalmat. Felcsendül a Happy together vidám dallama, és Octavius táncra perdül. A frissen kijelölt egészségügyi miniszter táncmozdulatai fedezhetőek fel ezekben a mozdulatokban, és a nézőtér nevet, tapsol, ünnepli Octaviust, az új diktátort…