• Bölénysimogató, avagy hogyan került a befőtt a fürdőkádba – Csendes Toll interjúja Jász Attilával

    2022.05.21 — Szerző: Csendes Toll

    A valódi és a fiktív félből álló szerzőpárosnak a Bölénytakaró című verslánc az első közös munkája. Kötetük a 21. század ipari rezervátumaiban élők élettapasztalatának megérzékítése, térkép egy magyar indián gyerekkorába. Az alábbi rendhagyó műhelyesszében Csendes Toll kérdezi Jász Attilát.

  • Jász Attila  Fotó: Kovács Péter
    Jász Attila
    Fotó: Nyirkos Zsófia/Műcsarnok

    Hogyan ébredt fel benned a vágy, hogy megírd indiánságod történetét?

    Azt figyeltem meg a kedvenc íróim, költőim életművében, hogy eljön a pillanat, amikor a saját életük lesz a téma, azon belül is legtöbbször a gyerekkor, és talán nemcsak azért, mert egyéb témákból kifogytak, hanem mert elérkezik az ideje annak, hogy a saját gyerekkorukkal is szembenézzenek, objektív módon viszonyuljanak életük legmeghatározóbb élményeihez, emlékeihez. Hasonlóan voltam vele én is, írhatnám, de az igazat megvallva, nem kifejezetten a saját gyerekkoromat akartam megírni, hanem azt az aspektusát, ami leginkább meghatározta a későbbiek alakulását, ami akkor még nem tűnt annyira evidens dolognak, mert egészen az volt.

    Anélkül, hogy tudtam volna, indiánná szeretnék válni, azzá lettem külső és belső körülményeimnek köszönhetően.

    Ezt a szinte láthatatlan folyamatot szerettem volna nyomon követni ennyi idő távlatából, születéstől bevonulásig nagyjából.

    Mikorra datálható a felismerés?

    A születés idejére, ami ha nem is a kezdeteket jelenti jelen földi életemben, de az első dokumentált jelenlétet (születési anyakönyvi kivonat), miközben mégsem dokumentálható pontosan az érkezésem, így asztrológus barátaim folyton találgatásba menekülnek, amennyiben ki akarják deríteni lényem láthatatlan titkát, többnyire sikertelenül. Szerencsére, teszem hozzá mindig, és örülök, hogy nem határozható meg pontosan a születésem órája. Valahol ez is az indiánság kezdete: egy névtelen lény, aki itt van már, eszik, iszik, alszik, sír, de még nincs indián neve. Csak egy Kis Senki. Sápadtarcú neve is csak később lesz, a névadó ünnepség után. Attika.

    Jász Attila–Csendes Toll: Bölénytakaró
    Jász Attila–Csendes Toll: Bölénytakaró

    Attika megérkezett, és itt találta magát a Föld nevű bolygó egy egészen konkrét helyén.

    Attika nehezen létezik civilizált környezetben, de azért növöget az ipari rezervátumban, ahol száraz meleg van, és szűk terek. Az igazi megnyugvás mindig a nagyszülői préri lesz, az időnkénti visszajutás a Paradicsomba. Erre hamar rájön, mivel nagyrészt még az ösztöneire támaszkodik.

    Kezdi felfedezni a világot is?

    Lassan múlnak az évek, de gyűjti a tapasztalatait a kis indián, egyre inkább vonzani kezdi a természet, figyel és rácsodálkozik, kísérletezik, feszegeti az önmaga és a környezete (tűrés)határait. Megszökik, eltéved, késik, összekoszolja a ruháit, állandóan harci sérüléseket szerez. És mindez tapasztalás lesz, amit majd felnőtt törzsfőnökként ért meg igazán. Hogy a számtalan halott és élő pillanatnyi és egymást váltogató mester után mindig csak egyetlen igazi tanítója marad: a természet.

    Hogyan találtál ki? Pontosabban hogyan találtál rám?

    Sosem éreztem magam magányosnak, hiába kérdezgette anyám, mit csináltam egész nap egyedül a nagyszülőknél, nem tudtam megmondani, elszámolni az idővel, és az a rövid, lerázó válasz, hogy semmit, nem fedte a valóságot. A sok egyedül töltött idő lehetővé tette, hogy nyugodtan szemlélődjek a kertben, alaposan megfigyeljem minden egyes rezdülését, így sok évtized távlatából nem okozott gondot leírni. Valójában akkor és ott voltam igazán költő, főleg azért, mert nem írtam verset, de költőien láttam, szemléltem a világot. És nem voltam egyedül sem, mert nem éreztem magam egyedül soha.

    Csendes Toll testvérem, velem voltál már akkor is, néha csak névtelen őrzőangyalként, néha Nyomkeresőként vagy Winnetouként.

    Veled passzolgattuk a labdát az üres sportpályán, te védtél, amikor kapura rúgtam, majd cseréltünk. Veled kóboroltunk a tiltott dunai holtág mellett, ha lehetett, ha alacsony volt a vízszint, a gátként szolgáló kőrakáson át be lehetett araszolni óvatosan a Szigetre, ahol a roncs hadihajó állt a homokba fúródva, amivel meg akartunk szökni. Mivel nem találtam az osztályban megfelelő, vállalkozó szellemű partnert a szökéshez, Huckleberry Finnt vittem volna magammal, akkori alteregódat. (Minderről gondosan írásos tervet is készítettem rajzos napló formájában, ami évekkel ezelőtt került elő „véletlenül” apám hagyatékából.) Esténként halkan olvastam neked mesét vagy kalandregényt, amiről anyám azt hitte, hogy gyakorolnom kell a hangos olvasást. És mivel felnőttként jöttem rá, hogy Csendes Toll is én vagyok, bennem, velem vagy mindig, úgy gondoltam a korábbi sikertelen próbálkozások után, hogy veled fogom megírni a gyerekkoromat, együtt kontrolláljuk a fontos és kevésbé fontos eseményeket, és közösen elmesélve a konkrét valóság talán fikciószerűen is elmesélhető.

    Jász Attila  Kép forrása: a szerző archívuma
    Jász Attila
    Kép forrása: a szerző archívuma

    Szóval lélektárs lennék?

    „Mi, sziúk úgy tartjuk, hogy valahol belül van bennünk valami, ami igazgat bennünket, valami vagy valaki, mert szinte olyan, mintha egy másik személy lenne. Nághínak hívjuk – mások talán léleknek, szellemnek vagy az ember lényegének nevezik” – meséli Sánta Őz, a sziú indián sámán. Más indián törzsek a „szívben lévő nagy ember”-nek nevezik, de ugyanarról van szó, akit én Csendes Tollnak hívok. Magamban. Nem játék, nem szerepvers tehát a jelenléted és alkotótársi részvételed a könyvben, hanem te vagy a lelki aspektusom, a lélekalteregóm.

    Miért ezt az időszakot választottad?

    A gyerekkor egy csoda, és mindig boldog. Akkor is, ha nehéz. Ezt nyugodtan állíthatom. A gyerek még egészben, egységben lát mindent, legfőképpen pedig önmagát a világgal. Legjobb lett volna hatéves korig megírni csak, de az egész addig történő időszak olyan volt számomra, mint egyetlen hosszúra nyújtott pillanat, születéstől az iskolába kerülésig. És nem lehetett elég érdekesen megírni, elég hosszan ahhoz, hogy könyvszerűséggé álljon össze. Így is hét éven át írtam, vagyis pihentettem inkább. Az utána jövő két nagy korszakot érettségiig, bevonulásig-leszerelésig könnyebb volt megírni, sztorisabb volt. És eredetileg egészen mostanáig akartam feldolgozni az életemet, így lett volna teljes a Cooper-korszakolás, vadölőségtől a prérin való öreg törzsfőnök bolyongásáig. Meg is próbáltam, de nem működött, vagyis

    a felnőtté válás már egyáltalán nem volt érdekes leírva.

    És miért párhuzamos idősíkokban játszódnak ezek a lírai események?

    Elégtelennek találtam a múltat jelenperspektívában megírni, ezért a reflexiók a tényleges jelenből vagy a nagyon is közeli múltból érkeznek. Így egyszerre lehetek az egykori gyerek, és saját gyerekeim elvált apjaként is reflektálhatok a múltbeli helyzetekre – megértve innen, ebből a pozícióból a saját szüleimet is. A párhuzamos idősíkok így érnek össze a végtelen előtt egy kicsivel.

    Csendes Toll  Fotó: Világi Orsolya
    Csendes Toll
    Fotó: Világi Orsolya

    A nemi identitásod felfedezéséről, az ébredező testiségről is írsz, arról, hogy óvodásként, kiskamaszként, majd kamasz fiúként hogyan élted meg mindezt egy zárt falusi vagy lakótelepi világban.

    Talán az estével, a sötétséggel kezdődött a dolog. Önmagam sötét oldalának szükségszerű felfedezésével. A kádban ülök, régi, öntöttvas kádban, fával fűtős bojleresben, olcsó habfürdővel óriási habot csinálok, és nagyanyai engedéllyel, mert nagyapám nem tudhat róla, befőttet kanalazgatok. Közben régi vicclapokat olvasok nyakig merülve a habos vízben. Nem nagyon értem az erotikus poénokat, de a karikatúraszerű rajzok tetszenek. Évekig úgy képzelek el egy nőt meztelenül. Egészen addig, míg véletlenül meg nem látom a kulcslyukon keresztül a nagynénémet vetkőzni. Véletlenül épp benéztem a sötét hálószoba világító kulcslyukán át a fürdőszobába, ahol egészen közelről láthattam egy igazi női testet. Elcsodálkoztam. A női testről alkotott elképzelésem aztán lassanként átalakult. Ugyanakkor semmi köze nem volt még a valósághoz, számos gyötrődés és kudarc várt rám kamaszkori tapasztalásként. Ahogy egy későn érő, idealista költő elképzeli a testi szerelmet. Életre szólóan fontos élmények. És elég nehéz mindent pontosan megírni – nem az őszinteség miatt, hanem a megismerési folyamat lassú alakulásának elmondhatatlansága miatt. Mégis, az óvodáskorú fiú–lány különbözőségek felfedezése után szép kis érzékiség-labirintust kellett bejárnom. Ami a mai napig is tart persze.

    A tartalom-forma egysége, koncepciója honnan jött?

    Eredetileg prózában akartam elmesélni a gyerekkori indiánná válásom történetét, és a szövegdarabok egymásutánisága adta az ötletet, hogy úgy fűzzem össze az időben nagyjából lineárisan haladó történeteket, hogy az adott szöveg vége egyben a következő rész kezdősora is legyen, amit később címsorrá is emeltem, így az időbeli szakadások, ugrások kevésbé feltűnőek. Viszont az egyes szám első személyben elhangzó történetek a Jász Attila szerzői névtől azonnal túlságosan (be)azonosíthatónak tűntek, és jó időre félre kellett tenni a nagyjából kész kötetet. Hét évvel később jött az ötlet, hogy téged, Csendes Tollat is be kellene vonni a szerzőségbe, hiszen rólad is szól az egész. És meg kéne próbálni újrahangolni, esetleg versszerűen tördelni, és egyes szám második személybe áttenni a mesélést. Ez a távolságteremtés és szerzőségmegosztás aztán megoldotta a korábbi problémát, működni látszott a dolog.

    Bivalykoponyák piramisban a Michigan Carbon Works gyárában 1892-ben  Kép forrása: Wikimedia Commons/Burton Historical Collection, Detroit Public Library
    Bivalykoponyák piramisban a Michigan Carbon Works gyárában 1892-ben
    Kép forrása: Wikimedia Commons/Burton Historical Collection, Detroit Public Library

    Mi mindent jelent számodra a bölénytakaró?

    Amikor először találkoztam az indián lényekkel, azonnal elbűvölt nemességük. Kultúrájuk magas színvonala, a természet magas szintű ismerete és szeretete. Rojtos bőrruházatuk, hosszú hajuk. Pedig csak többnyire Coopernél olvastam róluk, majd később jöttek az indiános filmek jugoszláv díszletekkel és legkevésbé sem indián színészekkel.

    De elbűvöltek, egy idealisztikus világba vittek el, amit aztán én is megteremtettem magamban, magam körül.

    A természet adva volt, a nagyszülők kertje vagy a lakótelepi őspark. Szertartásokat vettem át, és szertartásokat találtam ki. Fegyvereket készítettem, íjat, lándzsát, és képzelt ellenségekkel csatároztam. Utólag rá kell jönnöm, hogy nagyon hasonló volt az alapélményem Baktay Ervinék dunai vagy Cseh Tamásék bakonyi indiánozásához. A történelmi-társadalmi háttér valójában teljesen más, de egy kisfiú vagy egy kamasz fiú lelkülete nagyon nem más, amennyiben megérintik őt az indiánok és e létmód csodálatossága. Kell hozzá egy kis naivitás, egy kis romantika utáni vágy, de ugyanakkor példát mutatnak a keménységből, küzdelemből is. És van egy mindenki számára jól érthető metaforikus szellemiségük, amit képviselnek. Nagy Szellem, Örök Vadászmezők stb. És a borzasztóan esztétikus és változatos megjelenésük, az öltözködésük, környezetük roppant praktikus alakítása (kör alakú tipik, a falvak szerkezete stb.). Még a harci szokásaik is szimpatikusak, hogy az ellenség megölése alantas dolog, elég fogságba ejteni vagy ütést számlálni csupán. Leginkább mégis a síksági indiánok költői természetszeretete vonzott: ezt eredetileg a kötet elején is jelezni akartam egy mottóval, amit egy magyar sápadtarc írt, amikor még az volt a munkacíme, hogy A bölények kipusztulása. De ezt a címet túl negatív kicsengésűnek találtam, nem elsiratni akartam a gyerekkori indiánságot, hanem megmutatni egyediségét, ami mégis ismerős lehet legalább a nemzedéktársaimnak. Olyan címet szerettem volna, ami többértelmű, mégis lefedi a szándékaimat. Az indiánok a bölénytakarót egész életükön keresztül használják, születéskor abba burkolják az újszülöttet, és a távozó lélek testét is saját, egyedi díszítésű bölénytakarójával temetik el. Párválasztás közben is a bölénytakaró alatt ismerkedhetnek a fiatalok, miközben a család a takarón túl figyel és várakozik. Ha a közös tipiben összebújnak a szerelmesek, azt is a bölénytakaró alatt teszik. Nagyszüleim, szüleim is egyfajta bölények voltak számomra, és az első címváltozat is arra utalt, hogy a gyerekkor elvesztésével őket is elvesztettem. Ugyanakkor egy takaró óvó-védő funkcióját is ellátták. Éppen úgy, ahogy a nagyszülőknél egész évben használt dunyha is hasonló funkcióval bírt. Alatta lehetett folytatni a nappali álmodozást. Vagy olvasni. Mindenképpen védve, biztonságban lenni. A bölények bölcsességét gyönyörűen írja le Mészöly Miklós. Ez a kis idézet volt a munkamottóm:

    „Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek,
    mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett.
    Hóviharban, ha az ügy reménytelen,
    nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig.
    Megállnak, s megvárják, míg ellepi őket a hó.”

    bb


  • További cikkek