• Vagányság másképp – Barkóczi Noémi új albumáról

    2022.01.06 — Szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

    Barkóczi Noémi Dolgom volt című új albuma nem abban az értelemben bevállalós, ahogyan egy női előadó akar az lenni egy férfiak uralta közegben, hanem abban, ahogyan egy dalszerző nem fél egyszerre megmutatni a kételyeit és az önfeledtségét.

  • Barkóczi Noémi  Kép forrása
    Barkóczi Noémi
    Kép forrása

    Barkóczi Noémi a Dolgom volt című új albuma kapcsán – többek között – az elektromos gitárhoz való viszonyáról nyilatkozott a HVG-nek: „Egy sokkal természetesebb nőkép van most az indie-zenében. Attól, hogy az ember elektromos gitárral játszik, még nem kell dögnek lennie. Korábban kicsit ez volt.” Egyrészt fontos magyarázat ez a Dolgom volt teljes egészét tekintve, másrészt viszont a lemez éppenhogy a szó legjobb értelmében véve végtelenül forró. Ennek okán muszáj egy kicsit elmerengeni azon, hogy mit is jelent a könnyűzenében ez a kétélű fegyver.

    Az idézetben említett jelző a leginkább mintha azt a – talán feminista – megközelítést sugallná, hogy mivel a gitáros könnyűzenét jelentős részben férfiak uralják, az ebben próbálkozó nők sokáig úgy érezték, hogy színpadi megjelenésükben és magatartásukban el kell sajátítaniuk ezt a fajta létezésmódot. Vagyis egy olyan műfaji rendszerre alapoztak, amely a nemi szerepekhez egyúttal sztereotip módon további minőségeket is rendel: kemény férfi, lágy nő. Ennek megfelelően alakultak ki azonnali kompenzálásként az érzékeny lelkű férfi szerzők és a vagány rocker csajok.

    És amíg az előre gyártott mainstream popkultúra tulajdonképpen mind a mai napig jól elvan ezzel a kettős felosztással és az ebből fakadó – viszonylag szűk kereteket jelentő – kombinálási lehetőségekkel, addig a kisebb szubkultúráknak több idejük van észrevenni, hogy ezek a címkék soha nem a dalokról, hanem az előadókról szólnak, és azok imidzséről.

    Barkóczi Noémi első albuma, a 2016-os Nem vagyok itt egy melankolikus akusztikus lemez volt, amelynek a szövegei a maguk melankóliájában is sokszor nagyon kedvesen molyoltak el apróbbnak ható gondolatokkal – világvége, magnószalag, bor, ilyesmik. Ha ezt az anyagot az előadói imidzs szempontjából vizsgáljuk, tulajdonképpen nem maradt teljesen magára a hazai mezőnyben: ott bujkált benne az ugyancsak egyszálgitáros női előadóként ismert Nyeső Mari játékossága, ahogyan a rövid életű Kisszínes duó kamarazenei fegyelmezettsége is. Ugyanakkor a vele együtt is csak három főt számláló lista érzékletesen igazolja, hogy imidzsalapon miért nem vált a mainstream részévé egyik említett produkció sem (talán nem véletlenül váltott addigra a Kisszínes duó fele, Kemény Zsófi is a slamre). Ezeknek a daloknak tehát születésüknél fogva sokkal nagyobb esélyük volt arra, hogy egy szubkultúra figyeljen fel rájuk, a hálás feladatot pedig a 2010-es évek budapesti lo-fi-közege el is végezte. És ahogyan az ezen a közegen belül létrejövő produkciók egyike-másika – például a Felső tízezer vagy a Mayberian Sanskülotts – az azóta eltelt idő alatt a maga szűk mezsgyéjén is országos ismertségű produkcióvá vált, úgy Barkóczi Noémi is egyre fogékonyabb lett az ezen belül folyamatosan alakuló műfaji sokszínűségre.

    Ennek a folyamatnak egy új állomása lett most a Dolgom volt, amelynek a bevállalósága nem abban keresendő, hogy egy akusztikus gitáros lány elektromosat ragadott, hanem abban, hogy ezt olyasvalaki tette, aki korábban kifejezetten tartott annak használatától. Az okok és a körülmények nem fontosak, sokkal inkább csak az a markáns különbség, hogy

    ami korábban nem volt ebben a produkcióban, az most benne van.

    Ettől az egész sokkal felszabadultabb is lett, ráadásul nemcsak az első album egyszerűségéhez, de a kettő között megjelent, öttagú zenekarral felvett EP, a 2017-es Linóleum feszes eklektikusságához képest is. Amíg utóbbi esetében Tóth Dóri hegedűjátéka volt a legjellegzetesebb hangzásalakító erő, addig a mostani háromtagú felállásban a Szőke Barna–Gulyás Kristóf ritmusszekció mellett eleve sokkal több figyelem is jut a hangszernek, ezzel helyenként már-már egészen posztrockos, posztpunkos hatást keltve. A címadó dal végén hallható halk mandolinsáv – feltehetőleg Dorozsmai Gergely produceri munkájának érdeme – például ritmikájában finoman beidézi az REM leghíresebb slágerét, a Losing my religiont, a lemezkezdő Annyi vér kiteljesedő második fele pedig erőteljes radioheades húzásokat mutat. És ha már Radiohead: nem mehetünk el a Nagyvillanyok mellett sem, amelynek kezdeti, egészen finom minimalista lebegése valami hasonlót mutat fel, mint a RH-dobos Philip Selway szólóanyagai. Még ha ezek a szerzők esetleg nem is jelentettek konkrét ihletforrást Barkóczi Noéminek és zenekarának, akkor is egy olyan zenei világ részei, amelyik a benne alkotó férfiakkal együtt sem a túltolt maszkulinitásáról híres. A nemi sztereotipikus elvárások figyelmen kívül hagyása tehát mindenképpen hasonlóságot mutat az említett produkciókkal.

    És amennyire ez a felszabadultság igaz a zenére, ugyanannyira igaz a dalszövegekre is: a Dolgom volt tételeiben pofátlan szabadszájúság uralkodik. Ez nem csak azokra a pillanatokra érvényes, amikor a Halott szobanövények refrénjében elhangzik, hogy „az ember nem más, mint szargyártó gép”, vagy a Belső udvarban az „eltakarodhat mindenki” (noha utóbbi határozottan a korong egyik csúcspontja), hanem arra is, hogy az egyes számok egyáltalán miről mesélnek.

    Egészen ritka és értékelendő tulajdonság a hazai mezőnyben, hogy ez az album úgy képes markánsan női tematikájú lenni, hogy egyrészt nem kizárólagosan az, másrészt ezt az erős nőiességet sem dörgöli patetikusan a hallgató orra alá.

    Egyszerűen nincs erre szüksége, mert sokkal meglepetésszerűbb módokon képes hatni.

    Mert vajon gondolná-e valaki, hogy az Öblögető cím mögött egy minden modorosságtól mentes dalt fog hallani a tinderezős társkeresés folyamatáról? A szerző kutyájáról szóló Miló álma hallatán biztosan lesz, aki megütközik azon a soron, hogy „anya vagyok, ó, nála szebbet úgyse szülhetnék” – tudniillik kétségkívül van valami arcba vágó abban az önfeledtségben, amelyikben egy női előadó képes arról énekelni, hogy nem szülhetne szebbet egy kutyánál. Ugyanakkor a feminin szemszögből a születést vizsgáló Annyi vér mintha az ezzel kapcsolatos zavarra egy még nagyobb zavarral reagálna. Mert valóban: honnan is tudhatná az ember lánya, hogy világra hozatalát követően hogyan nevelje, milyen tanácsokkal lássa el ezt a belőle megérkező új lényt? Ezekhez a létkérdésekhez képest valóban önfeledtséget jelent arra a Miló kutya szemében rejtőző régi korra gondolni, amelyikben még „tudtuk: mindenki rokon”.

    Talán az utóbbi példa világít rá a legérzékletesebben, miben is rejlik ennek az albumnak a dögössége: abban a bátorságban, amellyel képes egyformán komolyan venni az általa megfogalmazott kételyeket és saját pillanatnyi önfeledtségét, majd mindebből egyszerre megmutatni valamit.

    Ez nem külsőségekben telepszik rá a produkcióra, hanem belülről táplálja a számokat. Költői túlzással még úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a dögösség a jó írók anyateje. Barkóczi Noémi jó dalszerző.

    bb


  • További cikkek