A fiatal felnőttkor legrosszabb részei – Kritika az Analog Balaton LENT című lemezéről

Kezdjük rögtön egy vallomással: eleinte egyáltalán nem jött át, mit is szeretne az Analog Balaton. Azokhoz hasonlóan, akik korábbról ismerik őket, én is az Elefánt előzenekaraként láttam őket először, 2017 környékén. Márpedig ha az ember egy viszonylag könnyedebb magyar alterre érkezik, nem feltétlen számít rá, hogy este hétkor egy DJ-szettről szóló monoton technóra valami gitárprüntyögés kíséretében ismételgetik, hogy „ha a díler átbasz kurva nagy a baj”, szóval inkább fel is mentem inni egy sört. Szerencsére még hónapokon belül sikerült őket elcsípni a Kikeltető döntőjében egy jóval kompatibilisebb idősávban, és bár a varázslat akkor sem történt meg, legalább már nem találkoztak teljes elutasítottsággal a részemről. Azóta eltelt négy év, és az együttes kihozta a debütálólemezét.

A Vörös Ákosból és Zsuffa Abából álló duó története kifejezetten érdekes – legalábbis ritkaságszámba megy, hogy valaki végigkoncertezze az országot úgy, hogy mindössze egy-két dala jelent meg, azok is csupán YouTube-on. Márpedig a srácok úgy húzták be az összes jelentős fesztivált 2018–2019 környékén, hogy pár hónappal ezelőttig Spotifyon például meg sem lehetett őket találni. Ezt lehet azzal magyarázni, hogy zenéjük – már amit koncerten érzékel az ember – kevésbé dalközpontú, jelentős mértékben képlékeny és improvizatív. De a helyes megfejtések közé tartozhat az is, hogy valószínűleg csak nem akartak ezzel vesződni: egy interjúban ugyanis említik, hogy ha külső kötelezettségek nem késztetik őket rá, valószínűleg a cikk tárgyát adó album sem készül el. Kérdés pedig, hogy hogy sikerül egy lemez, amit nem feltétlen akar – legalábbis nem igyekszik – kiadni egy többnyire struktúra nélküli, néhány sorra és rengeteg improvizációra épülő, elektronikus zenét játszó együttes.

A LENT címre keresztelt albumot nyitó Hibrid 95 bpmen lassan indul be egy pofonegyszerű dobtémával, amelyre egy ismétlődő sor kíséretében szállnak be a különböző rétegek. Szövege egy dalszerzésnél klasszikus motívumnak mondható autóbalesetet idéz – mást ne mondjak, az IDLES egy egész albumot adott ki a témában idén. A második szám, a Fent tökéletesen szemlélteti az album erősségeit: a magyar alter aranykorára hajazó szövegcentrikusság egyszerű gitárakkordokkal és dallamokkal, elektronikus alapokon. A dalszövegek hangulata szinte kivétel nélkül mélyen depresszív, ami kifejezi a harminc felé közeledő korosztály minden negatív aspektusát. A legtöbb szöveggel rendelkező Fentben a teljes bizonytalanság, illetve a materialisztikus, a morális és az érzelmi válság egyszerre jelenik meg anélkül, hogy önsajnálatba fordulna át.

A Medvelábnyom különös fontossággal rendelkezik, ugyanis hosszú ideig ezt az egy számot lehetett meghallgatni a srácoktól otthon is. Emiatt éppen meglepő, hogy az élő performanszokból kiindulva szinte ez a legkevésbé „Analog Balaton-os” dal, köszönhetően a dúros, de a szöveg miatt keserédes hangulatának és a popzenésebb szerkezetének. Az ezt követő Krokodil–Gyógyul–Acid mondhatni egy blokkot alkot az album közepén, egyrészt mert mindhárom dal szövegében a kábítószerhasználat dominál, másrészt mert ez a hármas talán valamivel kevésbé jellegzetes az album erősebb pontjaihoz viszonyítva – a Krokodilt hallgatva legalábbis kicsit olyan érzés fogott el, mintha egy közepesebb Esti Kornélt raktam volna be.

Miután a Medvelányomot megvádoltam azzal, hogy kevésbé „élő” Analog Balaton-os, érdemes utalni rá, hogy szerintem mi is az. A lemezen ugyanis a Dealer mutatja meg, hogyan kell elképzelni egy szokásos koncertet: gyors gitártéma, pörgős és monoton, de fokozatosan épülő kíséret és pár markáns sor, amit a végtelenségig lehet ismételgetni – a lírai szövegért persze, remélem, creditelték a Jurijt. A két ellentétes világot a 0112 építi tökéletesen egymásba, ahol kezdetben teljesen a gitár–ének viszi a hallgató figyelmét egy újabb melankóliával teli, helyenként öngyilkossággal flörtölő szöveggel. Ezt egy intenzív fokozás követi, amely során kezd egyértelművé válni, hogy az egész eddigi album az ezt követő rész felvezetése volt, majd az „analóg baszatom” bemondásra valóban elszabadul a pokol. Itt már meg sem próbálták az élőben előhúzott elektronikus darabokat popzenének álcázni. A lemezt levezető Könnyű gyorsan vissza is vesz a tempóból, hogy megvalósítsa a korábban említett „egyszer elutazom” sort. A dal szépen, szinte képszerűen ábrázolja a megszokott lakhelyről való elköltözés nehézségeit, majd a második felében már inkább a személyes fejlődésről, érésről, beletörődésről esik szó az album legkapósabb refrénjével, amit negyedjére sem lehet megunni.

Mindent összevetve a LENT egy kiváló debütlemez, amit mindenképpen az év egyik legerősebb magyar megjelenésének mondanék. A számok többségében remekül ültették át az élőben előadott hosszabb monoton tételeket négy-öt perces, könnyebben fogyasztható dalokká. A gitártémák, ha előtérbe kerülnek, tökéletesen vezetik a dalokat, ha csak aláfestenek, remekül illenek az összképbe. A kíséret ehhez mérten, ahol kell, nagyon szépen hangszerelt (Medvelábnyom, 0112 eleje), ahol arra van szükség, kellően kemény és groove-os (Dealer, 0112 második fele), a szöveg pedig tele van zseniális sorokkal, amelyek instant beírják magukat az ember agyába, miközben remekül ábrázolnak egy hangulatot. Persze érdemes megemlíteni néhány kisebb hibát is, elsősorban pontosan ezen a téren: valóban nagyon jók a szövegek az egyes sorok szintjén, de több dalnál is úgy éreztem, hogy nem áll össze egy koherens történetté, esetekben mintha a szám felénél egy teljesen különböző sztori kezdődne, amit csak a hangulatuk köt össze. Emellett a dalok sorrendje sem a legideálisabb: az említett középső blokkban a Krokodilt követő Gyógyul mintha arra utalna, hogy főhősünk kifelé jönne a pár szám óta tartó negatív spiráljából, de az optimizmust az ezt követő Acid rögtön megsemmisíti. Persze lehet, hogy én értelmezem félre a szövegeket, vagy hogy pont így tudatos, de talán az ilyen mikrokoncepciók könnyebben vezethetik a további albumokat – bár a srácok több interjúban is nyilatkozták, hogy a következő lemezre kevesebb szöveget terveznek, és több Dealer-típusú dalt. Nyilvánvalóan azt is nagyon szívesen fogom hallgatni, jól áll nekik ez az élő/lemez kettősségű hibrid recept, esetleg kicsit erősebben építkezve az amúgy kiváló hangulatleíró szövegekre. A cikk írásának pillanatában a legtöbb hallgatást a messze legsűrűbb szöveggel rendelkező Fent tudhatja magáénak Spotifyon úgy, hogy szerintem nem könnyű megvádolni azzal, hogy kommersz lenne.

Szerencsére sikerült részt vennem az Akvárium nagytermében tartott lemezbemutató koncerten is. Természetesen nem egy szokványos „A-tól Z-ig eltolják a lemezt” koncertet kell elképzelni – a szokásos, az albumon szereplő dalok közül volt, ami jelentősebben újra volt gondolva, és volt, ami csak ki volt egészítve. Bevallom, ez volt az első rendes Analog Balaton-koncertem a 2017-es élményeimet követően – néhány, fesztiválon elkapott számot leszámítva –, és rögtön feltűnt, hogy mintha két teljesen másik produkció lenne. Egyszerűen mérhetetlenül profibban hatott az egész mind az Aba színpadi jelenlétét, mind a hangszerelést és hangzást, mind az improvizációs részeket, mind a vizuált illetően.

Érezhető, hogy – az egyértelmű okok miatt kieső időszakot leszámítva – a srácok tényleg végigkoncertezték az országot az azóta eltelt években. Több interjúban is nyilatkozták, hogy ha kell, le tudják szedni az emberek arcát, és nem vicceltek: az albumot átható erős melankóliának szinte nyoma sem volt, de ez nagyon jól állt a koncertnek.

Abszolút kiemelhető a Gyógyul, aminek a stúdióverziója az album egy szürkébb tétele, élőben viszont úgy átformálták a srácok, hogy a koncert egyik leghangosabb csúcspontjává vált, egy igazi dicshimnusszá. Természetesen a 0112-vel zártak, ahol az „analóg baszatom”-ra valóban szinte leszakadt a mennyezet, és számomra megtörtént a varázslat.