×

Hűvös acél
Zack Snyder: Az acélember
Kása Ferenc
2013 // 06. 29

Az acélember elképesz­tően agresszív propa­gandá­jának szele átcsa­pott az óce­ánon, és hozzánk is elért: az utolsó napok­ban egymást érték a bemu­tatók, plaká­tok és az „így készült” videók, melyek a nyár leglát­ványo­sabb mozi­filmjét ígérték. Csak azt felej­tették el közölni, hogy Zack Snyder rende­zőt to­vábbra sem izgatják kifeje­zetten a lélek rej­telmei.
Az egykoron virágzó Krypton bolygónak órái vannak csak hátra. Jor-El egyedüliként száll szembe a vaskalapos tanáccsal, hogy elkerülhesse népének teljes pusztulását. Amikor kudarcot vall, úgy dönt, hogy újszülött fiát, Kal-Elt egy olyan világba küldi, ahol hasznos életet élhet. A sok lakható planéta közül éppen a Földet választja. Kal-El csöppnyi űrhajója tehát megindul világunk felé. A kryptoniaknak pedig még arra is van ideje, hogy űrbörtönbe zárják a puccsot megkísérlő, veszedelmes Zodot, aki így éppen túléli a bolygó pusztulását. Ezzel meg is van alapozva Kal-El, földi nevén Clark Kent egyik legkeményebb ellenfelének története. Innentől végre lehet Supermanre koncentrálni. Beletelik némi időbe, míg letudjuk az olyan felesleges és régimódi hóbortokat, mint a karakterábrázolás, a jellemfejlődés és a motivációk, de mindenkit megnyugtathatok: Az acélember utolsó fél órája végre elhozza a Transformers 3. óta annyira áhított eszement zúzást. Nem is zúzást, kérem szépen, inkább nagybetűs Őrjöngést!

Valahol a játékidő második felében Superman három téglaépületen rántja keresztül Zod tábornokot, majd a házak melletti szántóföld intenzív „megmunkálásába” kezd, ásó helyett a kryptoni főgonosz testével. Míg bal kezével Zod páncélját fogja, gigantikus jobbegyeneseket visz be ellenfelének, és a miheztartás végett azt ordítja: „Ne bántsd az anyámat!” Ez volt az a pillanat, amikor a mozi közönsége összehúzott szájjal, egy emberként bólintott: Ez a gyerek nem viccel. Néhány hamuvá rombolt épülettel később Zod szövetségese, Faora-Ul legalább kettő felhőkarcolón pofozza át Supermant, amelyek rögtön le is omlanak mögöttük. Úgy húsz perccel ezután a címszereplő elképesztő sebességgel nekiröpül egy óriási űrhajónak, ami Metropolis központjára zuhan. A leomlott felhőkarcolók száma egyre csak hatványozódik, és valahogy már senkinek sincs kedve bólogatni.

Zack Snyder filmeposzának megalomán látványorgiája kellemetlen súlyként nehezedik a csípős nachostól már amúgy is gyöngyöző homlokú nézőre. És ez még a kisebbik baj. Az acélember ugyanis úgy okoz akut ízlésficamot a befogadónak, hogy David S. Goyer forgatókönyve képtelen bármilyen mélységet adni a karaktereknek, az eredettörténetek valamennyi kliséjét fölvonultatja, plusz adalékként pedig összevissza hadovál a kryptoni vérvonalakról és születésszabályozásról, meg természetesen arról, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár, habár ez egy másik képregénylegenda híres szentenciája. De érzésem szerint ennél a mozinál felesleges az alkotókat személyesen kiemelni. A Warner Bros. stúdió nyilvánvaló célja az volt Az acélemberrel, hogy a nem kevésbé megalomán, de mégis sokkal szórakoztatóbb Bosszúállók méltó (és hasonlóan jól jövedelmező) kihívója legyen. De amíg a földre lerángatott, sérülékeny és állandóan vívódó 21. századi szuperhősökért tudunk izgulni, addig mit kezdjünk egy sérthetetlen, már-már isteni karakterrel? Tudunk egyáltalán aggódni Supermanért?

Mindenesetre feltehetjük, hogy a filmet megelőző kétségbeesett brainstormingnak esett áldozatul a cselekmény. Egyrészt a Disney–Marvel kollaboráció filmjeinek oldottságával szemben a komor, „művészfilmes” hangulat mellett voksoltak a fejesek, másrészt Joss Whedon Bosszúállók-jának lélegzetelállító New York-i akciójeleneteit akarták überelni. Ám sajnos az a szomorú helyzet állt elő, hogy a cél szentesítette az eszközt: a film melankolikus múltba tekintései Terrence Malick kifinomult képi világának paródiájaként hatnak, ráadásul egytől-egyig túl hosszúak, rétestésztaként nyújtják az unásig ismert sztorit. A látvány pedig egyszerűen műanyag. Nem tudom megmondani, hogy a trükkök minősége lett ennyire gyenge, vagy csupán az zavar, hogy a grafikusok (természetesen szigorú, külső nyomásra) az irrealitás olyan szféráiba merészkedtek, amit már nem lehet egykönnyen lenyomni az ember torkán. A film költségei ugyanakkor a bemutató utáni néhány napban megtérültek, hódító útja pedig most is tart.

Steven Spielberg és George Lucas nemrég a Dél-Kaliforniai Egyetemen tartott előadásukban arról beszéltek, hogy az amerikai filmgyártás a közeljövőben össze fog omlani. A filmek ugyanis annyira agresszíven próbálnak megfelelni a nézők – vélt vagy valós – igényeinek, hogy ez ellenszenvet fog bennük kelteni a mozi iránt. A közönség megtizedelődik, a stúdiók pedig inkább támogatnak majd több kis költségvetésű, tehát kevesebb kockázatot magában rejtő filmet a jelenlegi monstrumok helyett. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg elérkezett a változás ideje…

Az acélember (Man of Steel)
Rendezte: Zack Snyder
Színes, magyarul beszélő, amerikai–kanadai fantasztikus akciófilm, 143 perc, 2013 (InterCom)

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben