×

A súlytalanság súlya
Szent Johanna a Nemzeti Színházban
Karlócai Regina
2011 // 10. 14

Lehet ugyanis arról beszélni, hogy aki hangokat hall, az őrült-e avagy szent; meg lehet kérdezni, hogy a győzelem véletlen szerencse volt-e avagy alvilági erők játszottak közre; és meg szabad kérdezni azt is, hogy mennyiben politikai ügy egy tizenhét éves lány máglyahalála a 15. századi Franciaországban. Ha azonban rendezőként nem vagyunk hajlandóak állást foglalni a fenti kérdésekben, ha nem törekszünk válaszokra, akkor lemondunk a dráma dráma voltáról, a színház legmélyebb értelméről, s ami marad, kongó, üres burok: egy jelentéktelen eseménysor.
Nem tudhatom, kinek milyen elképzelése, érzése, vágya, előítélete keletkezik, amikor egy Alföldi Róbert nevével fémjelzett darabról hall, mint ahogy azt sem, ki milyen belső (külső?) indíttatásból vágja puccparádéba magát, mielőtt bevonul a Nemzeti Színház nagytermébe. (Ami egyébként a puccparádét illeti, szembetűnő, milyen sokan vetik el a „klasszikus” illendőséget, már ami a színházi öltözéket illeti, a nyakkendőt viselő férfiak csekély számáról nem is szólva.)

A Szent Johanna pénteki bemutatója után szívesen használnék olyan kifejezéseket, mint ’kultúrfricska’ esetleg ’posztmodern görbe tükör’, de legnagyobb sajnálatomra még a ’polgárpukkasztó’ jelzőt sem aggathatom rá (pedig milyen jó is az néha, a sok pukkanás.) Alföldi egy elsúlytalanított, kissé kitekert és kortárskodó, ám ugyanezzel a mozdulattal érdektelen történetté ürítette a Szent Johannát.

Lehet ugyanis arról beszélni – megkockáztatom, érdemes is –, hogy aki hangokat hall, az őrült-e avagy szent; meg lehet kérdezni, hogy a győzelem véletlen szerencse volt-e avagy alvilági erők játszottak közre; és meg szabad kérdezni azt is, hogy mennyiben politikai ügy egy tizenhét éves lány máglyahalála a 15. századi Franciaországban. Ha azonban rendezőként nem vagyunk hajlandóak állást foglalni a fenti kérdésekben, ha nem törekszünk válaszokra – legyenek bár csupán önmagunk számára érvényes válaszok –, akkor lemondunk a dráma dráma voltáról, a színház legmélyebb értelméről, s ami marad, kongó, üres burok: egy jelentéktelen eseménysor.

Úgy gondolom, nem vagyok egyedül azzal az elvárással, hogy egy művészi kontextusba helyezett akármilyen formától – legyen az darab, festmény, vers stb. – művészi élményre számítok, és abban is biztos vagyok – anélkül, hogy a művészi élmény mibenlétét boncolgatnánk –, hogy senkit sem érdekel, milyen beteges gondolatai voltak egy francia pásztorlánynak ötszáz évvel ezelőtt.

A rendezéssel egyébként más gond is akad. Úgy gondolom, sokfélét bevesz az egyszeri néző gyomra, de az összekacsintásnak is megvannak a maga szabályai. Mit értek ez alatt? Ha, teszem azt, tyúkokat teszünk a színpadra, akkor azok vagy legyenek tyúkok vagy ne legyenek, de olyat nem lehet csinálni, hogy a kétdimenziós papírtyúk mögül egyszerre előkerül egy valódi. Egész egyszerűen nem szabályos, nem ér. Hasonlóképpen a színészi játék. Vagy eljátsszuk a történetet annak rendje és módja szerint (a rend és mód kérdésének tárgyalását máskorra halasztva), vagy állást foglalunk, hogy színéről vagy visszájáról közelítjük, de nem lehet áhítatosan glóriázni, és ugyanazon glóriát harmadrangú ripacskodással semlegesíteni.

A színészi játék egyébként barátok közt szólva is gyenge volt – mély tisztelet a kivételeknek, például László Zsoltnak, Kulka Jánosnak, Bodrogi Gyulának. Talán fel kéne tenni azt a kérdést is, vajon miért kényszerült a címszerepet játszó és máskülönben ígéretes Bánfalvi Eszter egy elsúlytalanított, helyenként ripacskodásba hajló karakterszerepbe.

Nem is szólva a beszédtechnikáról. A színészember eszköztárának egyik legfontosabb szerszáma a hangja. Hanggal simogat, meg árnyal, meg kifejez, meg színez, meg teremt. Nem lehet egyfolytában üvölteni. Mintha valaki mindig csak ugrálna, hát abból nem lesz tánc… És a trágár kifejezések. A trágárság jóféle fűszer lehet, nyomatékosít vagy éppen súlytalanít, de mindenképpen kiegészítő szerepű, senki sem szereti, ha az összes fogásnak egyforma az íze.

Ám ha mélyebb rétegeket piszkálunk, akkor akad itt valami, ami lényegesebbnek tűnik a fentieknél. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy amikor a döntés hiányáról, a mélyebb kérdések elkerüléséről és jelentéktelenítéséről szólok, akkor elsősorban nem Alföldiről vagy a Nemzeti Színházunk gárdájáról beszélek, hanem egy korjelenségről. Mert itt van ez a szegény Szent Johanna és vele számos valódi kérdés – például, hogy mit jelent kiválasztottnak lenni, van-e egyenes út Istenhez, kitörhetünk-e a ránk szabott társadalmi szerepből stb. –, és itt van kinek-kinek a saját élete szintén valódi kérdésekkel, s mivel egyik területen sem tudjuk a válaszokat, sajátos struccpolitikával hétköznapivá butítjuk a kérdéseket, s ezzel a döntés súlyát és a gondolkodás lehetőségét egyaránt elvetjük magunktól. No meg sajnos a művészetet is, ami pedig valódi lehetőség volna a párbeszédre.

G. B. Shaw: Szent Johanna, rendezte Alföldi Róbert, Budapest, Nemzeti Színház, 2011. szeptember 30.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben