×

„Az ultrafutás kikacsintás a halálra”
Interjú Simonyi Balázzsal
Soós Tamás
2017 // 06. 12

„Az ultra egy szenvedéstörténet, a modern ember lemmingszerű kiugrási kísérlete a mindennapokból" – vallja Simonyi Balázs, aki a világ egyik leghíresebb futóversenyéről és a Spartathlonon indulókról rendezett izgalmas dokumentumfilmet. Az Ultra egy fiát gyászoló német nő, egy buddhista nyugodtságával futó francia férfi, az ő fogyatékkal élő fia, valamint a több Spartathlonon induló, de mindegyikről kieső Szabó Béla történetét követi nyomon. A négy szálat a versenyen résztvevő rendező személye és szórakoztató kommentárjai fűzik össze.

Mi volt nehezebb: lefutni a Spartathlont, vagy megrendezni az Ultrát?

Az ember mindig másra vágyik, mint amit éppen csinál: ha ultratávon szenved, azt akarja, hogy vége legyen, ha négy évig készít egy filmet, azt kívánja, bárcsak letudná az egészet egy koncentrált, harminchat órás periódusban. Az Ultrát nem a verseny alatt rendeztem, hanem az elő- és utómunka szakaszában. Két és fél évig készültünk a filmre, teszteltük a stábot és a felszerelést, újraírtuk a történetet, terelgettük a szereplőket, valamint összeraktunk egy nagyon alapos technikai-dramaturgiai kisokost, hogy a stáb minden tagja tudja, mit kell csinálni a negyvenórás műszakban. Dokumentumfilmet csinálni olyan, mint csukott szemmel rajzolni. Valami vezeti a kezed, de bizonytalanságban csinálod.

Terelgettétek a szereplőket?

A korrektség és igazság keretein belül. A kreatív dokumentumfilm megengedi, hogy a tények tiszteletben tartása mellett dramaturgiai kihagyásokkal, vágásokkal kicsit elemeljük, és játékfilmessé tegyük a történetet. Egy klasszikus dokumentumfilmben nem avatkoznak be, csak összevágják, amit forgattak – mi helyzeteket teremtettünk, és impulzusokat adtunk a szereplőknek, hogy mit csináljanak. Én például sokáig rágtam Béla fülét, hogy ha öt év alatt nem sikerült teljesítenie a távot, induljon el egyedül, mert lehet, hogy túl szigorúak számára a verseny keretei. Azt nem mondtam, hogy a film kedvéért fussa le, csak elültettem benne a gondolatot.

A filmet végül úgy építettük fel, mint egy görög drámát. Van benne katarzis és részvét, tragikus hős és antagonista is, ami nem más, mint a táj, maga a verseny vagy a futók saját mentális állapota. Az én szerepem pedig olyan, mint a kórusé: összefoglalom, kommentálom, megelőlegezem a történéseket. Én ilyen primadonnatípus vagyok akkor is, ha nem vesz a kamera. Néha káromkodok, néha a szervezőket szidom, néha sajnáltatom magam, nevetek, filozofálok. Valakivel beszélnem kell, akár magammal is, hogy kiadjam a feszültséget. Amikor szorít az idő és a fájdalom, és rájössz, hogy ezt csak magadnak köszönheted, mert senki nem kényszerít rá, hogy itt legyél, feltolulnak a fejedben a kérdések, hogy mégis mi a jó ebben. Ezeket el kell elhárítani valahogy – én azzal szoktam, hogy beszélek, elemzek, korholok, összegzek.

Azon filóztál, mit vágj be magadból a filmbe? Az Ultrá ban nemcsak lelkileg, de fizikailag is lemeztelenedsz. Egyszer még azt is elkapja a kamera, ahogy az út szélén ürítesz.

Eredetileg úgy volt, hogy nem leszek benne a filmben, de a tesztforgatások anyagát látva – rajtam próbáltak ki sok technikai eszközt – megtetszett az HBO-nak a karakterem. A vágáskor az volt a szabály, hogy nem takargatunk semmit, vezérelvünk az autentikusság és hitelesség volt. Sosem akartam szépelegni, hőssé válni vagy előtérbe tolakodni. A vágónknak, Tom Ernstnek remek arányérzéke van, csak az került be a filmbe, ami a dramaturgiát szolgálta. Nem mellesleg ez mind a futás része. Ami nincs benne, az az én történetem, privát életem. Későn kerültem a filmbe, ezt már nem tudtuk leforgatni, kidolgozni.

Négyszer is teljesítetted az Athén–Spárta távot. Mi motivál arra, hogy újra meg újra rajtvonalhoz állj?

Szeretem a megmérettetést, a döntéshelyzeteket, a krízismenedzsmentet. Szeretek tisztába jönni magammal. Én azért tudom teljesíteni a versenyeket, mert ismerem magam. És azért ismerem magam, mert teljesítem a versenyeket. A futás egy zárt és ciklikus egészet alkot az életemben. De szeretem a versennyel járó kalandokat is. Azt, hogy olyan helyekre jutok és futok el, ahova magamtól nem mennék, és olyan természeti jelenségeket látok, olyan helyzetekbe keveredek, amikbe egyébként nem. Egyszer, amikor a futónadrág nagyon kidörzsölte a bőrt az ágyékomnál, odamentem egy emberhez, aki épp a kávéját iszogatta a checkpointnál. Alkonyat volt, naplemente, én meg csurom izzadtan elővettem a tégelyt a hátizsákomból, és megkérdeztem: „Ne haragudjon, bekenné a herémet lanolinnal?” Ott álltam letolt gatyával a városka főterén, az emberek körülöttünk nyugodtan kávézgattak, mert tudták, verseny van, és ilyenkor jönnek a hülyék, ez az ember pedig komótosan bekente a herémet lanolinnal.

Mi a túlélési taktikád a versenyeken?

A túlélés erős szó, bár tény, hogy az ultra egy szenvedéstörténet, a modern ember lemmingszerű kiugrási kísérlete a mindennapokból. Van pár praktikus dolog, ami segíthet. Alapvetés, mégis sokan elfelejtik leragasztani például a mellbimbót, hogy ha izzadsz, ne dörzsölje ki a műanyag póló, mert egy ilyen kis felület is nagy fájdalmat tud kisugározni, amivel nincs kedve a futónak harminc órát eltölteni. Néha bekenik a lábakat és a testhajlatokat az említett lanolinnal, ami jó vastag, mint a gépzsír (a vazelin nem jó, mert az leolvad a melegben). Ha nem viszel kísérőt – én nem szoktam, mert szerintem többet ér, ha egyedül csinálod végig a versenyt –, az is fontos, hogyan állítod össze az alapcsomagodat. Én két kis vizespalackot viszek (ha jön a 36 fok, nem elég, ha félóránként iszol az ellenőrző pontokon), egy vékony nejlon esőkabátot (ha kimerülsz, akár 16 fokban is fázhatsz, pláne éjszaka), pótzseléket, valami könnyű, szezámos kaját, és néhány eurót, hogy ha berontok egy benzinkútra sörért vagy tonikért, akkor tudjak fizetni. De nem szokták elfogadni a pénzt.

Nem tesz rosszat ilyenkor az alkohol?

Nem. Főleg a sör jó, mert abban sok kalória van. Vagy egy fröccs. Az ember egy idő után annyira unja azokat az édes frissítőket és morzsalékos kajákat, amiket a checkpointokon adnak, hogy bármit kíván, ami más. Én például a keserűt.

És ha mentálisan megzuhansz, hogyan lendíted tovább magad a holtponton?

Most már rutinnal. Meg kell győznöd magad, hogy van valami az úton vagy a végén, amiért érdemes továbbmenni. Nekem megvannak a mantráim, amiket hajtogatni szoktam. Például hogy egyszer úgyis vége lesz. Ez lehet, hogy kerti bölcsességnek hangzik, de ezeken a versenyeken az elmédnek kell meggyőzni az elmédet, hogy képes teljesíteni a távot. A test képes rá. Ritkán fordul elő, hogy valódi sérülés miatt kell kiállni valakinek. Az emberek általában elfáradnak, elfogy a kedvük, szakszóval a futókájuk, vagy felnagyítanak egy kis sérülést, és arra hivatkozva feladják. Amikor már két órája futsz, megtettél 15–20 kilómétert, és rájössz, hogy még 220 van előtted, és minimum huszonnégy óráig futnod kell, az akkora súlyként nehezedik rád, ami könnyen fel tud emészteni. Ezért szoktam ismételgetni magamban azt is, hogy mit szeretnék, ha beérek, hogy meg tudjam jutalmazni magam: egy tusolással, alvással vagy egy jó kajálással.

És hát a becsvágy is mozgatja az embert. Mostanra ez csökkent bennem, mert a sok ultrafutás rutint és összehasonlítási távlatot ad, de mindig is ambiciózus voltam. Szeretem elvégezni a dolgokat, és szeretem, ha nehézségek árán érek el valamit. Azt is élvezem a futásban, hogy olyan konkrét idő- és térélményt ad, amiben az idő elasztikussá nyúlik, és megszabadulok minden más gondtól, csak ezzel a feladattal kell foglalkoznom. A futásban átéled azt, ami az embernek ősidők óta sajátja: hogy szeret helyet változtatni, megélni a testtudatát, a szabadságát. Olyankor azt is érzed – és ígérem, ez az utolsó ezoterikus mondatom –, hogy lelked van. Amikor futsz, akkor érzed, hogy nemcsak a tested küzd, hanem főleg a lelked, és arra koncentrál, hogy megoldd ezt a feladatot. Ezt nagyon nagy élmény átélni.

Halálélmény is az ultrafutás?

A futásnak, még ha lassú is, megvannak a stációi: a fáradtság, a kimerültség, az agónia. Ezeket minden futó átéli. Aki először, annak biztosan rettenetesebb, sötétebb és titokzatosabb, mint annak, aki tudja, hogy most például a hosszú agónia következik. Aki sok ultrát fut, valószínűleg az emberi elmúlás agóniáját is könnyebben viseli, mert ismerős neki a fájdalom. Az ultrafutás ilyen szempontból kikacsintás a halálra. De ez a kikacsintás egy színpadon történik: odamegyünk egy versenyre, és eljátsszuk a halálunkat, ahogy végigmegyünk ezeken a stációkon. Majd persze a feltámadásunkat is. A szervezők keretet biztosítanak hozzá, hogy ellenőrzött körülmények között eljátsszunk egy drámát, és közben megtapasztaljunk dolgokat. Én hallucinálni nem szoktam, de törődött testi fájdalmat érezni, amit azok is átélhetnek, akik hosszan menetelnek a halálba, azt igen. Ilyenkor az ember teljesen lemeztelenedik, kiszolgáltatottá válik, és ez alázatra tanítja. Megmutatja, milyen kicsiny is az ember.

A filmben azt mondod: együtt vagyunk senkik.

Ez inkább arra vonatkozik, hogy eltörpülünk az egészben. A futás során olyan állapotba kerülünk, amikor megszűnünk gőgös individiuumok lenni, de mivel közösségben futunk, könnyebb elviselni azt a tudatot, hogy senkik vagyunk. Sokan bolondnak tartanak minket, de túl könnyű elintézni ezzel az ultrafutást. Családos emberek járnak ezekre a versenyekre, akik értelmesek, bármiről el lehet velük beszélgetni, csak történetesen a futás a hobbijuk, és nem a hajómodell-építés vagy a horgászat. Jó érzés, hogy ha egyedül is vagy az úton, tudod, hogy páran ugyanezt gyűrik, és ugyanazt gondolják, mint te. A film azért lett extra szélesvásznú, mert a görög táj nagyon westernes, másrészt a tájképtotálokkal azt akartuk megmutatni, milyen pici ponttá válik az ember. Azt pedig, hogy a futás egy önző, önmagáért való dolog, a szuperközelikkel akartuk kifejezni. Ez a kettősség ad vizuális feszültséget a filmnek, és teremt neki egy sajátos világot.

Függőség az ultrafutás?

Tudatmódosításra mindig lesz pénzük az embereknek – italra, drogra, futóversenyre. Ma már ugyanolyan regisztrált pszichológiai betegség a testedzésfüggőség, mint a játékszenvedély vagy a drogfogyasztás, de ez az amatőr sportolóknak csak egy-két százalékát érinti. Nálam a futás inkább életmód, gyakorlatilag családtaggá vált. Ugyanolyan alapvető szükséglet, mint az evés, az alvás vagy a szex. De nem akarok kiégni, úgyhogy évi 2-3 darab 200 kilométer körüli ultrafutásnal többet nem vállalok. Az ultrafutást nem kívánod úgy, mint a drogot, hogy ha ma futottál, akkor holnap is kell. A mélyizmoknak kell két-három hónap, hogy regenerálódjanak, de az agyadnak talán még több is, hogy összerendezze az élményeket, a testi fájdalmakat. Lelkileg éhesnek kell lenni egy új versenyre.

A hozzátartozóid hogyan tolerálják, hogy futsz?

A nyolcvannyolc éves nagymamám csóválja a fejét, a csajom meg elfogadja, hogy sokat vagyok távol, és gyakran foglalkozom a futással, mert ha nem tenném, akkor elviselhetetlen lennék. De cserébe például nem járok el szórakozni: nekem a futás a sörözés. A kisebbik fiammal rengeteget mozgunk a futóbabakocsival. Amúgy főleg pályán napi hatvan–nyolcvan percet edzek, ebben erősítés és nyújtás is van. Az ultrát memóriából futom, nem készülök rá három-négy órás futásokkal. Ez egy mentális próbatétel, lelki sport, erre fejben kell felkészülni, abban meg erős vagyok. Van, aki sokkal többet fut nálam, és a teste is edzettebb, mégis kiesik, mert nem tudja krízismenedzselni a versenyt.

Nem véletlen, hogy negyvenhét év az átlagéletkor a Spartathlonon. Az ultrafutás olyan sport, amiben az idősebb korosztály is fel tudja venni a kesztyűt. Spartathlont negyven-ötven éves emberek is szoktak nyerni, mert más a fájdalomtűrő képességük, a metabolizmusuk, az egész attitűdjük. Én nem tudnám abbahagyni a futást, mert csak a pozitívumait érzem egy évtizede. A két fiamnak meg a majdani unokáimnak spórolom az időt, amit most futással töltök. Talán tovább élek kicsit, ha egészséges vagyok.

Az ultrafutás sem veszélyes az egészségre?

Nem. Senki nem halt még meg a Spartathlonon. Az iram sokkal jobban nyírja az embert, mint a távolság. Az ember teste erre van dizájnolva. A vázrendszer, az izomzat, a zsírlebontási folyamatok olyanok, hogy egy felnőtt embernek alapvetően képesnek kell lennie 30 kilométert lefutni lassú tempóban. Csakhogy egy túlcivilizált, túlfogyasztó, inaktív korban élünk, mástól várjuk, hogy megoldja a dolgokat helyettünk. Azt gondoljuk, nekünk minden jár, és nem kell fáradságot vállalni azért, hogy megcsináljunk valamit. És ennek az a vége, hogy csodabogarak lesznek azok, akik használják az alapadottságainkat.

A mai társadalom mindent megtesz, hogy ne használjuk ki az erőforrásainkat. Ha testnevelés órán azt mondják a gyereknek, hogy büntetőkört kell futni, hogyan fogja szeretni a mozgást? A gyerekekből nem volna szabad kiölni a mozgás iránti vágyat, másrészt a felnőttkori tömegsportolást, amatőr vagy szabadidősportot kéne szerintem nagyon nyomni és dotálni. Nem kell ehhez sok pénz: a stadionok árának töredékéből fel lehetne építeni egy egészséges társadalmat. A futás kihat az ember testi-lelki közérzetére, energikusságára, munkaképességére, egészségére, kitartására, amiből az következik, hogy aki sportol, kevesebb betegszabadságot vesz ki, és nem terheli meg annyira a tb-kasszát. Céltudatosabb, toleránsabb és talán boldogabb lesz, megnő a várható élettartama, és ez hosszú távon a GDP-mutatókon is meglátszik. Egy futóverseny ráadásul olyan, mintha egy ideális minitársadalomba csöppennél. Egy ultraverseny arról szól, hogy találkozol, szembenézel és tisztába kerülsz önmagaddal, a környezeteddel. A futás alázatra tanít, rendszert ad, értékrendet, hitet. És olcsóbb, mint egy pszichológus. Nem fogja megmondani, mit csinálj, de segít felrakni a dolgokat bizonyos polcokra.

 

Az Ultrát szeptember 21-től vetítik a hazai mozikban. Premier előtt látható többek közt június 23-án Szombathelyen és Győrött, június 25-én az Urániában, június 23-án a szombathelyi Agoria és július 2-án a szentendrei Part moziban.

Pályázat

A Kortárs folyóirat pályázatot hirdet tudományos értékezés készítésére.

Bővebben

Pályázat

A Kortárs folyóirat esszépályázatot hirdet Európa, Európa… címmel.

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs júniusi számából ajánljuk

Ágh István: Elvált özvegység 

Térey János: Aspergere van?

Elek Tibor: „Amikor írok: szabad vagyok” Csoóri Sándor irodalomszemléletéről

Weiner Sennyei Tibor: A mémesben – avagy művészet és irodalom jelentősége a világhálón

Bővebben