×

„Élvezni, érteni és szeretni”
Interjú Patkós Imrével, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar szakmai ügyvezetőjével
Király-Szombathy Zita
2017 // 06. 06

Júniusban rendezik meg a Szolnoki Szimfonikus Zenekar első nemzetközi karmester és karnagy mesterkurzusát, amelyhez hét templomi és két koncerttermi hangverseny is kapcsolódik. A szolnoki gálakoncert bevételéből az év elején leégett Tiszavárkonyi Alkotóház újjáépítését támogatja az együttes. Az egyre gazdagodó múltról, együttműködésről és befogadásról, a vidéki szimfonikus zenekarok életének szépségeiről és nehézségeiről a zenekar szakmai ügyvezetőjével, Patkós Imrével beszélgettünk.

Hogyan kezdődött közös munkája a Szolnoki Szimfonikusokkal?

1982-ben, közvetlenül a főiskola elvégzését követően kerültem a szolnoki zenekarhoz. Ez egybeesett azzal, hogy volt zeneiskolai tanárom, Egyed József Veszprémbe települt, és maga helyett beajánlott a zenekari és tanári feladatokkal járó pozícióra. Eleinte a tanítás volt a fő tevékenységem, de huszonöt év elteltével már nem tudtam összehangolni a zenekari munkát és a zeneoktatási feladatokat. 1996-ban lettem a Szolnoki Szimfonikus Zenekar egyesületének elnöke. Amikor 2006-2007 táján az előadóművészeti törvény megfogalmazódott, egyértelművé vált, hogy ha a zenekarunk a regionális, félprofi együttesek közül a hazai kulturális élet élvonalába szeretne fölkerülni, akkor regisztrálni, minősülni kell, ahogyan arról a törvény és a zenekari szövetség szabályzata rendelkezik. Szükség volt egy fenntartóra is annak érdekében, hogy bekerülhessünk a normatív támogatási rendszerbe. Így szorosabbra fontuk a kapcsolatot a városi önkormányzattal, amely az akkori eredmények és értékek mentén tulajdonosként kapcsolódott be a munkánkba.

Szokott még oboistaként fellépni a zenekarral?

Az utóbbi öt-tíz évben már csak alkalmanként zenélek. Képzelje el azt a helyzetet, amikor egy produkcióban játszom, és közben látom, hogy mi történik a háttérben, és tudom, hogy minek kellene következnie. Ebben a szituációban nagyon nehéz a zenélésre koncentrálni. Emlékszem, 2000-ben például beültem oboázni a Zsoltárszimfóniába (Sztravinszkij), mert nem volt elég oboista. Annak ellenére, hogy nagyon jó csapatunk van, és a kollégáim nagyon sokat dolgoznak, ezerszer végiggondoltam magamban a teljes koncert forgatókönyvét. Közben pedig játszottam, és bentről néztem, hogy melyik stációban tart éppen a rendezvény – hát ezt nem kívánom senkinek. Úgy éreztem, nem ment jól. Ezek a krízisek figyelmeztetik az embert arra, hogy dönteni kell. Ennek ellenére azonban nagy ritkán, ha „pihenni szeretnék”, ma is visszaülök a zenekarba, de ilyenkor teljesen átadom a rendezvényt valamelyik kollégámnak. Persze ezt csak azért tehetem meg, mert olyan remek munkatársaim vannak, akik nem csak azt nézik, hogy reggel 8-tól délután 4-ig tart a munkaidejük.

Milyen volt muzsikusként, tanárként egy ekkora apparátus irányítását megszervezni?

Nem egyedül csináltam. A menedzsment együtt nőtt ki a zenekar felemelkedésével. Jó példa erre Dorottya, a személyi asszisztensem, akit hatéves korától a főiskolai diplomáig tanítottam. Dóri már a diploma előtt azt mondta, hogy ő rendezvényszervező szeretne lenni, és valóban, alkatilag erre a pozícióra termett, legtöbbször három ember munkáját elviszi. Rendkívül fontos volt a fejlődésünkben az a támogatói környezet is, amellyel az önkormányzat a zenekar mögé állt. Csak így válhattunk amatőrből regisztrált, első kategóriás, kiemelt, majd a nemzeti minősítésre aspiráló együttessé. Tíz év alatt három ekkora lépést megtenni szerintem hatalmas dolog. Mindehhez nagyon sok komponens együttállására volt és van szükség. Az első és a legfontosabb Izaki Maszahiro személye, aki már tíz éve a zenekar művészeti vezetője. Maszahiro szakmai imázsa és profizmusa – amivel óriási hatást gyakorol az együttesre – kiváló. Nagy terhelés alá helyezi a muzsikusainkat, de úgy, hogy közben összhangban tartja az egyéni és a közös teljesítményt. Nagyon könnyen tudunk együttműködni más magasan kvalifikált együttessel is, mint ahogy azt a június 18-ai Masterclass Gálakoncertünkön is tesszük majd – reményeim szerint – a debreceni Kodály Kórussal.

Mi teszi erre képessé az együttest?

Ehhez szükség volt arra, hogy a civil és a szakmai háttér is biztosítsa azokat a feltételeket, amelyektől Szolnokon olyan a zenei élet, s az iránta való társadalmi igény, mint amilyen. Gyönyörű helyeken játszunk, jók a lehetőségeink ahhoz, hogy idomuljunk a helyi adottságokhoz. Megbízható, kiváló művészeti partnereink vannak: a balett, a kórusok, a művésztelep. Tevékenységünk, identitásunk az elmúlt ötven évben gyökerezik, azóta, amióta a Szolnoki Szimfonikus Zenekar létezik. A félévszázados múlt visszanyúlik az 1927-es, Beethoven halálának századik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségsorozathoz. Ez az első olyan hivatalos emlék, amelyre visszatekinthetünk, hiszen már ekkor létezett a szolnoki zenei egylet zenekara. A testületnek – amellett, hogy értékes múltja van – országos tempót meghazudtoló módon a fővárosi zenekaroknál sokkal rövidebb idő alatt sokkal nagyobb lépéseket kellett megtennie, hogy a kitűzött célokat el tudja érni. Mindez természetesen ugyanígy vonatkozik a menedzsmentre is.

Milyen a zenekari tagok fluktuációja? Úgy tudom, elég sok a fiatal. Őket hogy tartják az együttesnél?

A zenekari művészek között valóban sok a fiatal, de amire ennél is büszkébbek vagyunk, hogy az előadóművészeti törvény szerinti átlagnál jóval magasabb, kilencvenkilenc százalékos a művészdiplomával rendelkező muzsikusaink aránya. Az igazi nehézség azonban nem a megfelelő végzettségű művészek odacsábítása, hanem a megtartásuk és az ehhez szükséges pénzügyi háttér megteremtése. A törvény ugyanis 2012-2013 óta a munkaviszonyban való foglalkoztatást preferálja, ami jelentősen megnövekedett járulék- és adókifizetéssel jár. Ez egy ilyen kis város költségvetésében bizony komoly tétel.

Hogyan kell elképzelni a napi munkájukat?

Ahhoz, hogy megfelelően tudjuk működtetni az együttest, nagyon komoly társadalmi szerepvállalásra van szükség. Mi például rengeteg ifjúsági koncertet adunk a Tisza-környéki településeken. A legkülönfélébb helyszíneken, ebédlőkben, kisebb közösségi, illetve művelődési házakban, templomokban is játszunk – néha olyan körülmények között, ahol más művészek nem szerepelnének szívesen. Mi mindannyian teljes szívvel és lélekkel vagyunk jelen ezeken a programokon is. Szerintem csak így tudjuk teljesíteni valódi küldetésünket.

Ahhoz, hogy a legkisebb, kulturálisan ellátatlan településeken is meg tudjuk szólítani az embereket, elengedhetetlen a megfelelő műsorválasztás. Nem „vizet hordunk a tengerbe”: az ott élő emberek is fogékonyak a kultúrára. Bár olykor kezdetben idegenkednek, de amikor megtapasztalják, hogy mindez alapvetően értük történik, akkor szívesen befogadnak minket. Egy ilyen szituációban a muzsikusokban is felébred a vágy arra, hogy művészetük hatásaként itt is kialakulhassanak a komolyzenét szerető és értő közösségek. Nagyon sok olyan darabja van a zeneirodalomnak, amit tudományos végzettség nélkül is lehet élvezni, érteni és szeretni. Ezeken a kis településeken már azt is eredménynek vélem, hogy azok az emberek, akik eljönnek a koncertre, nyitottak, hisznek abban, hogy jól fogják magukat érezni, és hogy – az eddig esetleg fenntartásokkal kezelt – komolyzene örömet fog nekik okozni. Persze ehhez sok esetben az kell, hogy legyen valaki, aki részvételre biztatja őket, és elmagyarázza, hogyan és miért is történik ez az egész. Így olyan embertől kapnak nagy segítséget – a pap, az iskolaigazgató, egy köztiszteletben álló személyiség –, akiben megvan a bizodalmuk, aki pontosan érti és beszéli a nyelvüket. Ilyenkor persze előre tájékozódunk, hogy ki az, akivel érdemes felvennünk a kapcsolatot, aki hitelesen el tudja mondani a polgármesternek, hogy mit is szeretnénk, és miért éppen náluk. Majd egyszer csak azt vesszük észre, hogy már sütik nekünk a pogácsát.

A júniusban induló Tisza-tavi templomi koncertsorozatunk esetében például az adott települések vezetőinek meg kell fogalmazniuk egy olyan konkrét célt, aminek érdekében egy emberként összefoghat a helyi közösség. A helyi szervezők dolga, hogy világossá tegyék a lakosság számára, hogy olyan ügy megoldására fordítják a koncert bevételét, amire égető szüksége van a falunak. A koncertjeink plakátjain szerepelni fog, hogy minek az érdekében folyik az adománygyűjtés. Ezek a plakátok a környékbeli településeken is megjelennek a koncertet és az adott helyi közösség célját hirdetve. Ilyenkor mindenki a pénztárcájához mérten adakozik. Végül ez így mindenkinek jó. Jó Pista bácsinak is, mert lesz munkája, mert például meg kell javítania a templom kerítését, de jó nekünk is, mert szeretnénk a régióban integrálódni, ezért építjük ki szívós, következetes munkával ezeket a kapcsolatokat.

Kiket érnek el így a programjaikkal?

Megtiszteljük a közönségünket azzal, hogy – szolgáltató partnereink közreműködésével – kihangosítjuk és kivetítjük a koncertet. A tapasztalatunk ugyanis az, hogy – ha jól sáfárkodunk a lehetőségeinkkel – sokkal többen jönnek el a hangversenyeinkre, mint ahányan az adott helyszínen elférnek. Ha a műsor tetszik a falu népének, akkor a következő évben már nem a nulláról kezdjük az építkezést. Egyébként tudomásom szerint itthon nagyon kevés olyan zenekar és kórus van, melyek együtt koncerteznek ilyen kis településeken. Pedig a nagyobb apparátussal előadott művekkel sokkal könnyebb megnyitni az itt élő emberek szívét. Persze, ha nem fér be egy nagyzenekar az éppen számunkra kijelölt helyiségbe, akkor szívesen tartunk kamarazenei koncerteket vagy orgonakíséretes előadásokat is. Ezeknek a programoknak nagy a vonzerejük a fiatalok körében is. Külön „hangszersimogató” előadásokat szervezünk, hogy a legifjabb korosztályhoz is közel vigyük a zenét. Ráadásul ezekkel a sorozatainkkal nagyon sok helyre eljutunk az országban – nemcsak a közvetlen környezetünkbe, hanem jóval messzebb is. Amit még nagyon fontosnak tartok, az a műsorvezető, azaz a narrátor személye, aki felvezeti a műsorszámokat, és mesél róluk a hallgatóságnak, segítve a megértést, a jó kapcsolat gyors kiépülését. Nagyon nem mindegy, hogy kit bízunk meg a feladattal.

Mi a következő nagy dobás, mik a tervek, a további célok?

Hamarosan elkezdődik Martfűn a Szolnok Masterclass elnevezésű nemzetközi karmester és karnagy mesterkurzusunk, amely egyszerre tiszteleg a Kodály-emlékév, a reformáció ötszázadik évfordulója, valamint a világhírű karnagy, Claudio Abbado emléke előtt, aki a zenekari mesterkurzus művészeti vezetője, Alpaslan Ertüngealp mestere volt. A világ minden tájáról érkeznek hozzánk karmesterek és karnagyok, akik intenzív gyakorlati és elméleti képzésben részesülnek. Ezt a közös munkát Izaki Maszahiro – Szolnok város főzeneigazgatója – és Alpaslan Ertüngealp irányítja. Tanítványaik felkészülését a házigazda szimfonikusok és a Szolnoki Bartók Béla Kamarakórus mellett a debreceni Kodály Kórus is segíti. Rendkívül szoros lesz a program, hiszen a képzésen túl a gyakorlatban is megmutathatják a hallgatók, hogy mit tanultak a mesterkurzus időszakában. Számukra június 11–16. között egy templomi koncertsorozatot szerveztünk, amelynek befogadói elsősorban Tisza-tó környéki települések református templomai. A sorozatot követően még két nagyszabású koncertünk lesz, az egyik egy jótékonysági gálakoncert június 17-én a szolnoki Aba-Novák Agóra Kulturális Központban. E rendezvény bevételét a január elsején leégett Tiszavárkonyi Alkotóház újjáépítésére ajánlottuk fel. A projektet záró – június 18-ai – gálakoncert pedig a főváros zeneszerető közönségét örvendezteti meg a MomKult több éve sikeres Klassz.Bent ingyenes koncertsorozatának részeként. A kurzus hallgatóinak vezényletével elhangzik például BeethovenII. szimfóniája, Mendelssohn V. szimfóniája, CsajkovszkijIV. szimfóniája és Bartók egyik legismertebb műve, a Táncszvit is.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben