×

Berlinale top 5
A 69. Berlinale legkiemelkedőbb filmjei
Bobák Zsombor
2019 // 03. 08

A berlini filmmustra egy szélsőségesen eklektikus válogatással búcsúztatta a 18 év után leköszönő Dieter Kosslick igazgatót. Idén az igazán izgalmas filmeket nem a versenyszekció tartogatta, a tavalyi évhez hasonlóan pedig ismét az elsőfilmesek és a női rendezők hozták a legkiemelkedőbb alkotásokat.

A vállaltan politikai Berlinale idén is hű maradt önmagához, és aktuális társadalmi-politikai témákat boncolgatott az egyébként nehezen behatárolható, de rendkívül sokszínű programjában. Ez egyszerre volt izgalmas és nyomasztó: sokkal nehezebb volt eligazodni a filmek sűrű és kiismerhetetlen rengetegében. Végül úgy döntöttem, csak egész estés filmeket listázok, és az összes szekcióban igyekeztem elmerülni, mivel gyorsan egyértelművé vált, hogy az igazi remekműveket nem a versenyszekcióban kell keresni. Így a két fantasztikus magyar animációs rövidfilm (a TEDDY-díjas Entropia Buda Flóra Annától és a Lidérc úr Tóth Lucától) nem került be az összeállításomba. Továbbá a toplistámra nem fért fel sem az Arany Medve-díjas Synonymes, amit erőtlennek és kuszának éreztem, sem az Ezüst Medve-díjas By the Grace of God, amit pedig egyszerűen csak csapnivalónak találtam. Helyettük öt olyan film lett az idei kedvencem, amelyek a díjazáskor perifériára szorultak, viszont olyasmit mutattak, ami egyedi, merész, vagy egyszerűen csak szeretnivaló.

5. Pia Hellenthal: Searching Eva

(nem nyert díjat)

A Searching Eva képes újat mondani a Tumblr- és Instagram-generációról, ami már önmagában is nagy szó, azonban teszi mindezt olyan vizuális orgiával, ami az idei filmfesztivál egyik legkiemelkedőbb darabjává emeli ezt a merész dokumentumfilmet. Az ihletet Eva Collé blogja adta, a mozi ezt a szabadszellemű, öntörvényű, és mindennemű definíciónak ellenálló huszonévest követi. Eva egész lényével kérdőjelezi meg a kategorizálás létjogosultságát és megdöbbentő természetességgel reprezentálja azt a digitális generációt, melynek tagjai posztról posztra újra megalkotják önmagukat. Eva csodája az, hogy nemcsak önmagát képes folyamatosan újragondolni, de a világot is maga körül. A közösségi oldalak esztétikája és logikája tökéletesen illeszkedik a film egészébe, a kitartott, túlstilizált, Tumblrt idéző beállítások, amikben farkasszemet nézünk Evával, a film legerősebb pontjai. A Searching Eva formabontó dokumentumfilm, ami lebontja a fix identitás mítoszát.

4. Aleksandr Gorchilin: Kislota (Acid)

(nem nyert díjat)

Aleksandr Gorchilin elsősorban színészként, főként Kirill Szerebrennyikov filmjeiből lehet ismerős. Most a kamera másik oldalán próbálta ki magát, hogy elmondjon egy kifejezetten erőteljes történetet egy generációról, ami útmutatás és öröklött értékek híján nem tud mit kezdeni a nyakába szakadt viszonylagos szabadsággal. A Kislota autentikus minden pillanatában, ami részben az ügyesen felépített forgatókönyvnek, részben pedig a kiváló színészi alakításoknak köszönhető. Kifejezetten ízlésesen von párhuzamot a maszkulinitás és a nemzeti tudat mechanizmusai között, miközben páratlan finomsággal festi meg egy elárvult generáció portréját. A kelet-európai, posztszovjet szellemtér végre hús-vér fiatalokkal, egy jó adag hallucinogénnel, lüktető technoetűdökkel telik meg és válik életszagúvá. Vigyázat, minden képkockája maró hatású!

3. Teona Strugar Mitevska: God Exists, Her Name is Petrunija

(díj: Az ökumenikus zsűri díja, Guild Film Prize)

A God Exists, Her Name is Petrunija elmés, humoros, és tűpontosan ábrázolja a kelet-európai nacionalizmus rothasztó mivoltát. Az első pillanatban berántja a nézőt, be a paplan alá, ahol a főhős mohón marcangolja reggeli rántott szeletét. Petrunija a film szíve, a nő, aki a patriarchális és mélyen vallásos Macedóniában minden szabályt és szokást (amely fogalmak között ebben a világban nincs egyértelmű határvonal) felrúgva maga ugrik a keresztért a vízbe, és a férfiakat lekörözve megkaparintja a vallási jelképet. A film kimondottan szellemes feminista tézis, imádnivaló pimaszsággal piszkálja meg a vallási ortodoxia fülcimpáját, és húzogatja a patriarchátus bajszát. A jellegzetes kelet-európai helyzetkomikumok szórakoztatóak, és egyben frappáns kifigurázásai is az értelmetlen tradícióknak. Minden valaha volt bölcsészkaros átérzi a kínos állásinterjú vagy a teljesen abszurd rendőrségi kihallgatás pillanatait. Miért tanulna bárki is történelmet? Talán azért, hogy a rendezőhöz hasonló könnyedséggel tudjon fityiszt mutatni egy a múlt mocsarába ragadt társadalomnak.

2. Kelly Copper & Pavol Liska: Die Kinder der Toten

(díj: FIPRESCI Forum)

Formailag és képi világát tekintve mindenképp ez volt a legizgalmasabb alkotás idén Berlinben. A film Elfriede Jelinek A holtak gyermekei című regényének adaptációja, és bravúrosan transzportálja a tipikusan vulgáris-nevetséges jelineki világot a vászonra. A történetben a halálból visszatért Karint követjük, aki egy náci özvegy által vezetett régi filmszínházban hozza vissza a holtakat az élők közé. Náci zombik, táncbetétek és mulatságos kompozíciók hada bontakozik ki ebből az amúgy sem mindennapi felállásból. A Die Kinder der Toten kiválóan játszik a horror, a némafilm és a német heimatfilm (a második világháborút követően kialakult szentimentális, népies filmes műfaj, ami főként a vidéki táj és élet idilljén keresztül igyekezett egy új, a háború borzalmaitól érintetlen német népi identitást és erkölcsöt propagálni) zsánerelemeivel, miközben tudatosan röhögi szembe saját magát is. A Super 8 textúrája házivideós érzetet kelt, ami egészen intim közelségbe hozza ezt a könnyfakasztóan őrült haláltáncot.

1. Marius Olteanu: Monstri

(díj: Tagesspiegel olvasói díj)

Marius Olteanu szűk keretek közé szorítja levegőért kapkodó szereplőit, hogy egy lassú folyású, háromperspektívás debütfilmben facsarja ki a szívünket. Dana és Arthur, egy pár mindkét tagja szenved a kapcsolatban, amit első blikkre érthetetlen, hogy mi tart még össze. Olteanu kiválóan strukturálja filmjét, mindhárom fejezet saját identitással bír, mégis, egyik sem működne igazán a másik kettő nélkül. Judith State és Cristian Popa remekelnek a főszerepekben, minden mozzanatukban ott van az elmúlás és a jövőtől való félelem összes fájdalma. Kiemelendő, milyen finom intelligenciával rajzolja meg a rendező ezen a párkapcsolati drámán keresztül a kortárs Románia portréját. A karakterek és a társadalmi morál közötti konfliktus szelíden itatja át a vásznat, nem akar túl direkt lenni, inkább csendben ivódik bele a film szövetébe. Az első két fejezet szűkített képaránya kiterjeszti a karakterek fullasztó helyzetét a nézőre is, hogy a végső etapban a képarány kiszélesítésével mind a szereplőket, mind a befogadót feloldozza a rendező. Érzékeny film a szerelem egy olyan arcáról, amiről ritkán beszélünk, és amit pláne ritkán látunk filmvásznon.

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs legfrissebb száma

Bővebben