×

Születésnap
Lipták Ildikó
2015 // 12. 31

Ma lenne a tizennegyedik születés­napom. Epres tortát kapnék, mert eper­szezon van. Már három éve nem mondták ki a család­ban ezt a szót: epertorta.

Ma lenne a tizennegyedik születésnapom. Epres tortát kapnék, mert eperszezon van. Három éve nem mondták ki a családban ezt a szót: epertorta.

Nem én lennék az osztály szépe, de legalább két fiú lenne belém szerelmes, és az egyikbe titokban én is. Nem merném megmondani neki, de nagyon kívánnám, hogy csókoljon meg, mert már tudnám, hogy kell. Könnyű lemásolni, láttam olyan filmet. A szerelmem nem csókolna meg, mert nem tudná, hogy én is akarom, és ő bosszúból valaki másnak udvarolna. Én meg lefeküdnék a fűbe, halkan sírnék, a könnyeim belefolynának a fülembe.

A szülinapomra új biciklit kapnék. Örülnék neki, bár titokban egy robogóra vágynék. És bulit szerveznék, amire mindenkit elhívnék, aki számít. A fiút, aki szeret, meg azt is, akit én szeretek, a legjobb barátnőimet és azokat a fiúkat, akikért rajonganak. Este, ha mindenki hazament, a szerelmem poharából innék. Megkeresném a peremén a szája nyomát, és hozzányomnám az enyémet. Onnantól azt mondanám a barátnőimnek, hogy már csókolóztam.

Már tudnám, hogy mi akarok lenni. A szüleimtől kapnék néhány könyvet, ami azzal kapcsolatos, és én nem mondanám meg, hogy egy csomó más dolog is érdekel. A szüleim meg örülnének, mert jól kitalálták, hogy milyen szakirodalom kell. És amikor ezt látnám, buzgón forgatni kezdeném, és ügyelnék rá, hogy innentől minden nap egy kicsit arrébb rakjam a könyvjelzőt azokban a könyvekben.

Nyolcéves voltam. Másodikos. Korán ébredtem, mert dolgozatot írtunk szorzásból, és anyának megígértem, hogy reggel majd elmondom magamban az egészet. Odakint még sötét volt. Felkapcsoltam az olvasólámpámat, az egészet elmondtam elölről, és aztán vissza is tízszer tíztől.

Már majdnem a végén voltam, amikor anya bejött ébreszteni. Ágyba hozta a kakaót, és akkor jutott eszembe, hogy születésnapom van. Amikor rám nézett, elnyúlt az arca, és közelebb hajolt. Valami rémisztő hang szakadt fel belőle, és az italomat a takarómra löttyintette. Úgy nézett ki a félhomályban, mint egy vérfolt. Megpróbált felemelni, mint kisbaba koromban, de éreztem, hogy túl nehéz vagyok neki. Közben elhaló hangon ismételgette a nevemet, meg hívta apát, de ő már rég nem lakott otthon, csak ez az ijedtségtől nem jutott eszébe.

Nem fájt semmim, nem is értettem anya viselkedését, kimentem hát pisilni. Akkor láttam, hogy az egész testem olyan színű, mint egyszer a lábam volt, amikor elestem a rollerrel, és a combomat megzúztam. Szegény anyu, ez tényleg nem szép. Mentő érkezett, kórházba vitt.

Anya alig szólt hozzám azon a napon. Azt hittem, haragszik rám, bár sokszor megsimogatott, és olyankor mindig mosolygott is, de én láttam rajta, hogy nincs hozzá kedve. Bocsánatot kértem, mire ő úgy elkezdett sírni, mint amikor apa elköltözött tőlünk. Tudtam, hogy el kell tüntetnem magamról ezt a színt.

Ahogy kiment telefonálni, kivettem a táskájából azt a krémet, amit az arcára szokott kenni, amikor valamit el akar fedni. Hamar visszajött, és tudtam, ha észrevenné, hogy elvettem, még jobban haragudna. Gyorsan bedugtam a tégelyt a matrac mellé. Már korábban felfedeztem, hogy az ágy sarkánál van egy kis zug, ráhúztam a lepedőt.

Különböző vizsgálatokra kellett mennünk, többször vettek vért is. Egyszer sem sírtam. Az egyik vizsgálat után nem a korábbi szobánkba mentünk vissza. Anya elment a holminkért. A krém ottmaradt. Az ágy áthúzásakor egy fiatal nővérke találta meg, aki nagyon megörült neki, mindig is szeretett volna egy ilyet, de túl drága volt.

Egyszer, amikor anya azt hitte, hogy alszom, és az ágyam szélén ülve beszélt valakivel, azt mondta a telefonba: nagyon makacs. Szégyelltem magam. Gyorsan el akartam aludni, hogy addig se legyek rossz.

Már három napja a kórházban voltunk. Apu és anyu együtt voltak bent velem. Apu hozott egy csomag gumicukrot, és az egészet kiöntötte egy tálba. Azt mondta, ehetek, amennyi jól esik. Ezen összevesztek anyuval, ő nem akarta megengedni. Egyet ettem. Pirosat. Nagyon finom volt.

Ott ültünk hármasban a kis asztal körül, középen a cukros tányér, és anyáék azt mondták, nagyon okos nagylány vagyok, biztosan meg fogom érteni, amit mondani akarnak. Valahogy így kezdődött akkor is, mikor apu otthagyott minket. Nem akartam beszélgetni. A gumimacikkal akartam bábozni. Sokáig tartott. Azt mondták, mostantól sokat leszek kórházban, de ne aggódjak, nincs nagy baj.

Tévedtek.



Lipták Ildikó 1972-ben született Gödöllőn egy nyolcgyerekes család legkisebbjeként. Három kamaszfiú anyukája. A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ alapító tagja, színész-drámatanár, pedagógia szakos bölcsész és tanár. További novellái az ÚjNautilus oldalán olvashatók.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben