×

A szenvedés kiáltványa
Béki István: Magatartás
Molnár Illés
2015 // 12. 15

Béki István életműve a szenve­dést állítja a közép­pontba. A szen­vedő test képe persze más­ként jelenik meg egy perfor­mansz­ban, és másként a versek­ben. A perfor­man­szok során saját tes­tének tűrő­képes­ségét teszi próbára. A Maga­tartás versei hason­lókép­pen bánnak a szöve­gekben elbe­szélt testtel: elkülö­nítik a világ­tól, majd a világ szen­vedé­seivel töltik meg azt.
Béki István életműve, legyen az performansz vagy költészet, a szenvedést állítja a középpontba. A szenvedő test képe persze másként jelenik meg a maga erőteljes fizikai jelenlétében egy performanszban, és másként a versekben. Ugyanakkor a kettőt láthatóan nem akarja egymástól elzárni, legalábbis a könyv borítóján látható performanszfotó és feLugossy László hátsó borítón olvasható szövege a szerző szövegeit és performanszművészetét egymással párbeszédben álló szegmensekként gondolja el. A performanszok során – a műfaj legerősebb hagyományait követve – Béki saját testének határait, tűrőképességét teszi próbára, az esetek többségében brutális, megrázó módon.

A Magatartás versei hasonlóképpen bánnak a szövegekben elbeszélt testtel: elkülönítik a világtól, majd a világ szenvedéseivel töltik meg azt.



Mindennek különös kontextust ad, hogy a szerző saját költészetére a „népi szürrealizmus” címkét használja. A szerző önmeghatározásait persze mindig gyanúval kell kezelnünk, és tekinthetnénk egyszerű iróniának is, ha azonban a két jelzőt a versekben megjelenő identitásra nézve próbáljuk beazonosítani, rájöhetünk, hogy a közösségi tapasztalatot és a tudat belső működését leképező formák, az archaikus és modern kifejezésmód egymásnak feszülő, párhuzamos jelenléte igenis feltűnik a kötetben. A címkét (amellyel többek között Nagy László és Sinka István költészetét szokták illetni) ugyanakkor a kortárs líra fősodrától való elhatárolódásként is olvashatjuk, hiszen Béki költészete – bár középpontjában a test áll – radikálisan eltér attól a beszédmódtól, ami a mai költészetet jellemzi. A versekben hangsúlyosan megkreált, elbeszélt test ugyanis nem szűnik meg személyként létezni, integritása folyamatos határhelyezeteknek van kitéve, de nem válik dehumanizált, dekontstruált testté, ellenkezőleg: a versek tétje, súlya éppen ennek az énnek a színrevitele, amelyet kegyetlen ásással, fúrással-faragással tálal az olvasó elé.

Formailag a versek ritmikus, olykor ütemhangsúlyos szabadversek, amelyek a hangsúlyos-, legtöbbször a zárósorokban rímelnek is. Nem is annyira a népköltészetet, mint az annál is archaikusabb regölő-, ráolvasóénekeket idézik: az archaikus kultúrának azt a mélyrétegét, amelyet Kiss Anna verseiben is megtalálunk: „Húsomat varjúraj csipkedte, / ereimet gyíkok húzták a föld alá gyökérnek, / csontjaim fa ágai lettek” (Teríték).

Rögtön a kötet első versében egy aprólékosan kidolgozott verbális önábrázolás jelenik meg: az elbeszélt identitás nemcsak képszerűen (fehér ruhában, dohányozva) tűnik fel, de életrajzi adatainak is birtokába jutunk: „Ezerkilencszázhatvannyolcban; / a forradalmak évében született” (Jelentés). A vers címe egyszerre vet föl művészetelméleti kérdést – hogyan tehető jellé, elbeszélhető-e az individuum, illetve mi az, ami elbeszélhető belőle –, és utal a titkosszolgálati jelentésekre is: a rendszerbe nem illeszkedők után kutató, azt a hatalom kódrendszerén át értelmező hatalmi tekintetre és az általa áldozati szerepbe zárt szubjektumra.

A fehér ruhában ivó és dohányzó alak leírása egyszerre idézi föl a művész beavatottként történő, archetipikus ábrázolását (az ókeresztények öltöztek fehérben a keresztelőre) és az önpusztító modern művész sztereotip kellékeit. Mindkettő a társadalmon kívüli létet invokálja – a művész egyedüllétre ítéltetett, messianisztikus alakja mások szenvedését hordozza: „ha a kapun kilép, / bár torkolattüzet nem lát, / s dörrenést sem hall, / mellén az ing átvérzik, / az eső elered” (Jelentés).

Ez a viszonylag ismerős, későromantikus-koramodern szubjektum válik egyre erősebb képekben egyre radikálisabban az agresszió tárgyává (és olykor egyben alanyává is): „Van: ki szálkát varr ütőér falába, / van: kit kerék sebez a halálba, / én hűvös pengével / hasítanám fültől fülig a nyakam. // Íme, tálalom arcomat.” – előlegezi meg a Teríték című versben a kötetet záró, Második jelentés című záróverset, ahol ez a seb, egyfajta testi empátiaemlékként vérezni kezd mások szenvedése láttán: „Mondják, ha az utca kövén / éhes öreget / vagy hontalan gyermeket lát, / nyakán a heg: bevérzik” (Második jelentés).

Az „Íme, tálalom arcomat” sor József Attila Íme, hát megleltem hazámat című versét is megidézi, de annak szinte reciprokaként, egyben pedig végzetes radikalizálásaként jön létre,

elég csak a következő két szakaszt egymás mellé tennünk: „Mióta éltem, forgószélben / próbáltam állni helyemen.” (J. A.) és „Húsomat varjúraj csipkedte, / ereimet gyíkok húzták a föld alá gyökérnek, / csontjaim fa ágai lettek.” József Attila versében még küzdelem folyik az integritásért, az egyben maradásért, Béki szövegében már ez a szétszóratás lesz a szubjektum lényege. Ez a szétszórt identitás kínálja magát a nyak fültől fülig hasításával, ami – éppen a megfogalmazás groteszksége révén – egy szájpótlékot idéz föl bennünk (lásd: fülig érő száj).

Ez a sebszáj pedig valami olyasmit mond a feltálalás mozzanatában, amire az eredeti nem képes. A közlés képtelen kényszere és a seb képe több versben is találkozik: legközelebb talán a Könyörgő című vers visz ennek a megértéséhez: „Tenyeremben az életvonal / mint vérző seb feszül, / seb feszül. [...] Szárnytalan vergődnek / — nyers hús, nyers nyelv — / az élezett szavak.” (Könyörgő, 49.) A szavak élezettsége és szárnytalansága egyszerre mutatja a nyelv tehetetlenségét és veszélyességét, a nyelv nyers húsa pedig mintha azt sugallná: a kifejezés tehetetlen vergődése a nyelv húsát is egyre megsebzi. „Legyek kegyetlen, / miképp a hegyezetlen ceruzával / rajzoló gyermek. //Ó, irgalom anyja, ne hagyj el. // Égbe hajítom a tollam, / legyen madár belőle, / madár belőle. // Ó, irgalom anyja, ne hagyj el” (Könyörgő).

Az ábrázolás megfelelő eszközök híján maga is megsebez, akár egy tompa ceruza hegye. Az élet és az azt ábrázoló alkotás ebben a rituális felfogásban egymásba fordul, a madár által elhullajtott (író)tollból így lesz újra madár. Az írás tehát nem csak beszámoló a test kínjairól, hanem maga is tett, maga is kín, maga is performansz.

Béki István: Magatartás, Műút, 2015.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben