×

Egyszerű dallamok
Paolo Sorrentino: Ifjúság
Szabó Adrienn
2015 // 12. 23

A nagy szépséggel magasra tette a lécet Paolo Sorren­tino, így nem csoda, hogy Felli­nitől merí­tett ismét inspi­rációt, sőt legfris­sebb opusza újabb hom­mage a Mes­ternek. Míg előző munká­jában az elve­szett szép­séget kutatja, addig ebben a darab­jában az elfe­ledett, meg nem élt ifjú­ságot.
A nagy szépséggel magasra tette a lécet Paolo Sorrentino, így nem csoda, hogy Fellinitől merített ismét inspirációt, sőt legfrissebb opusza újabb hommage a Mesternek. Míg előző munkájában az elveszett szépséget kutatja, addig ebben a darabjában az elfeledett, meg nem élt ifjúságot.



A Sorrentino-univerzumban visszatérő központi motívum a kiüresedett ember, aki kiábrándultságában elveszítette, elfelejtette önmagát. A szerelem következményei főhősének élete külső nyomás hatására zárult be egy szállodai szoba ajtaja mögé, az Ifjúságban a híres zeneszerző és karmester, Fred Ballinger (Michael Caine) viszont önként vállalja a szűműzetést egy svájci luxusszállóba, ahol a közömbös környezetben még inkább kitűnik izoláltsága. Az önkeresés, önelvesztés témája már a kezdet kezdetén felsejlik: megszólal a You’ve Got the Love, és miközben a forgószínpadon álló énekesnő arcát látjuk, a kamera pedig folyamatosan forog körbe, a háttérben táncoló tömegből nem tudjuk kivenni szereplőinket. Mindez az előtér és háttér hierarchiájának illúzióját is leleplezi: a későbbiekben is szinte ugyanolyan jelentőséggel bírnak a háttér képi motívumai, mint az előtérben a főszereplőkkel történő események.



Ballinger belső konfliktusának elindítója a királynő megbízottja, aki felkéri, hogy egy ünnepi ceremónián vezényelje el művét, az Egyszerű dallamokat. A zeneszerző visszautasítja a felkérést, mert a monarchiát ugyanolyan sebezhetőnek véli, mint saját magát: „Csak kiiktatnak egy embert, és azon nyomban az egész világ a feje tetejére áll.” A karmester lelki vándorlásához sokan asszisztálnak. Az alapproblémát hangsúlyozza és bonyolítja az alkotói válságát megélő rendező jóbarát, Mick, a kamester lánya, Leda felbukkanása, vagy a hegedülni tanuló kisfiú kísértően visszatérő játéka, aki – hogy, hogy nem – éppen az Egyszerű dallamokon csiszolja tudását. A film elbeszélésmódja – már csak a sok szereplő miatt is – epizodikus, látszólag lazán összekapcsolt füzéren vezet keresztül, követve Ballingert, aki végül döntő cselekedetre késztető lelkiállapotba sodródik.



Fellini Zenekari próbában még a zenészek lázadoztak a zene és a karmester ellen, Sorrentinónál a karmester művész már magától vonul vissza és süllyed el az önsajnálatában. A film önmagában is értékelhető, de elsősorban mégis Fellini-variánsként, -parafrázisként vagy épp -paródiaként működik. Fred és Mick a Nyolc és fél szereplőihez hasonlóan egy meghatározott emberi viselkedés példái – konkrét társadalmi és történelmi szituációktól mentesen. Sorrentino Fellinihez hasonlóan a commedia dell’arte hagyományvonalát viszi tovább az állandó szerepek megjelenítésével, az arckifejezés, a viselkedés, a ruházat (nem véletlen a sötét, vastag keretes szemüveg) rögzítésével. A film egyik tézise, hogy lehet akármilyen tiszta vagy épp erkölcstelen is a vágy, nem számít, mert az tart minket életben. Sorrentino Fellini filmjeihez csatlakozva a karneváli, köztes, káosz uralta világról kíván szólni, ahol még működik a tradicionális fantázia, amit nem mételyezett meg a tömegkultúra. A régmúlt viszonyainak és a gyerekkornak a felemlegetésére azért is van szükségük az Ifjúság szereplőinek, hogy a rájuk erőltetett civilizációs elfojtásoktól ha kis időre is, de meg tudjanak szabadulni. Sorrentino életművét átszövi az utolsó előtti pillanatban érkező tenni vágyás motívuma, a félelem, hogy nem marad semmi értékelendő a halál után. Ezt az aggodalmat a Helyben vagyunk Cheyenne-je (Sean Penn) foglalja össze a legplasztikusabban: „Észrevétlenül jutunk el onnan, hogy azt mondjuk, én így fogok élni, oda, hogy így alakult.”



A korábbi Sorrentino-munkákhoz hasonlóan ez a film is nagyvászonra kívánkozó vizuális bravúr, amelyben a direktor rendkívüli érzékkel váltogatja a hangnemeket: élvezet és fájdalom, melankólia és szürrealizmus keveredik. Ahol a klasszikus kultúra és műveltség képviselői elbuknak (Mick, a rendező olyan sorsra jut, mint Marcello barátja Az édes életben), csak a csoda segíthet. Az apátiából való kitörésre és a múlttal történő szembenézésre akkor van lehetőség, ha a környezet és az emberi lélek szoros kötelékéből valamiféle kapcsolat visszaépül, és ez elvezet a szorongás felszámolásához – állítja Sorrentino. Az édes életben Marcello nem hallotta meg a fiatal lány szavait. Itt a maestro ugyan visszatalál a hivatásához, de aki eddig megértette, vagy nem képes, vagy már nem tudja meghallani. Minden színész remekel a filmben, még a mellékszerepekben is olyan kiválóságok tűnnek fel, mint Jane Fonda vagy az önmagát alakító Maradona.



Az olasz direktor két éve A nagy szépséggel négy díjjal tarolt az Európai Filmdíjátadón, idén az öt díjra jelölt Ifjúság három elismeréssel távozott Berlinből: a Ballingert alakító Michael Caine-t most díjazták először Európában, a Legjobb Film díja mellett pedig a legjobb rendezőnek járó elismerést is Sorrentino kapta – teljesen megérdemelten.




Pont: 9/10



Ifjúság (La giovinezza/Youth)


Színes, feliratos, olasz-svájci-angol-francia filmdráma, 118 perc, 2015


Rendező és forgatókönyvíró: Paolo Sorrentino


Operatőr: Luca Bigazzi


Zene: David Lang


Szereplők: Michael Caine (Fred Ballinger), Harvey Keitel (Mick Boyle), Rachel Weisz (Leda Ballinger), Paul Dano (Jimmy Tree), Jane Fonda (Brenda Morel), Alex Macqueen (A Királynő megbízottja), Ed Stoppard (Julian)


Bemutató: 2015. december 24. (Forgalmazó: Mozinet)



Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben