×

Idő
novella
Kiss Nóra Titanilla
2015 // 02. 09

„Minden részlet közül a leg­rosszabb az a szem alatti seb volt, a for­radás, amely igazán sosem gyó­gyult be. Ott éktelen­kedett az arcán, akár egy repe­dés a száraz talaj­ban, és a férfi ahány­szor a nőre nézett, csak a repe­dést látta, és félt, hogy az egy­szer meg­nyílik, kiszé­le­sedik, és elnyeli őt örökre. Gyűlölte a sebet, de a törté­netét még jobban.”
Az idős férfi hosszú ideje haldoklott. Érezte, hogy itt a vége, és ahogy a feleségét nézte, amint az ágya mellett szorgoskodik, hogy jobbá tegye az ő utolsó pillanatait, azt kívánta, bárcsak megállna az idő. Soha semmit nem kívánt még ilyen erősen, mintha ebbe az egy kívánságba helyezte volna minden maradék erejét.

És az idő megállt.

A nő mozdulatlanságba merevedett. Egyik kezében teáscsésze, a másikban kiskanál. A férfi sem mozdult. Nyaka megkövült, arca jobb fele a párnához tapadt.

Nem mozdult a függöny sem, melyet egész nap lengetett a szél. Nem mozdult a levegő, nem csiripeltek a madarak, az óramutatók egy helyben topogtak, és a férfi szeméből csak azért nem csordult ki a könny örömében, hogy a kívánsága teljesült, mert nem mozdultak a könnyek sem.

Állt minden. Állt az idő.

A férfi tágra nyílt szemmel nézte a feleségét, azt, amit ebben a pózban láthatott belőle: egy kis részt a vállakból, a nyakat és az arcot teljesen, ahogy felé fordul, mosoly ül rajta, vagy mégsem. És ahogy a férfi mozdulatlanságában a nő mozdulatlanságát nézte, látta, hogy az arcán ott van az egész életük: a szemében, a bal szeme alatti sebben, a szája fáradt görbületében, az öreg bőrben, a ráncokban, a legapróbb vonásokban. És a hajában, a tarkójára tekeredő apró, szürke kontyban. Korán őszülni kezdett.

Minden részlet közül a legrosszabb az a szem alatti seb volt, a forradás, amely igazán sosem gyógyult be. Ott éktelenkedett az arcán, akár egy repedés a száraz talajban, és a férfi ahányszor a nőre nézett, csak a repedést látta, és félt, hogy az egyszer megnyílik, kiszélesedik, és elnyeli őt örökre. Gyűlölte a sebet, de a történetét még jobban.

A sebet nem sokkal azután szerezte, hogy az első gyerekük járni kezdett. Életrevaló kisfiú volt, egy pillanatra sem lehetett magára hagyni, vagy akár elfordulni tőle. Folyton szaladgált, alig lehetett vele lépést tartani, és mindig a nő rohant utána. A férfi alig volt otthon. Később a többi gyerekkel is ugyanígy volt. Szaladtak ők is, a ház is, a nő meg csak loholt mindenki után. A férfi után is.

Egyik délelőtt a kisfiú kiszökött az udvarra.

A nő a konyhában volt, sütött-főzött. A gyerek közben a szoknyája szélét rángatta, húzta, majdnem letépte az anyjáról. Hiába szólt rá, nem akarta abbahagyni. Annál jobban tépte, minél dühösebb volt az anyja, és csak nevetett, fülig ért a szája. Így ment ez nap mint a nap, és a nő már nem is figyelte, hogy a gyerek éppen melyik testrészén vagy a ruhájának melyik szegletén lóg. Olyan természetes volt, hogy csimpaszkodik belé, mintha a fia egy plusz kar vagy láb lenne.

Elmélyülten keverte a tésztát, a fakanál vörös nyomott hagyott a tenyerén, és a férjére gondolt, arra, hogy hol van, mit csinál éppen. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy nem látta majdnem egész hétvégéken át. Sokat gondolt arra az előző évi esetre is, mikor a férje egy hétig nem jött haza. Nem hagyott levelet, nem üzent senkivel, szőrén-szálán eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, ő pedig eközben napról napra jobban aggódott. A legrosszabbra számított, hogy a férje súlyosan megsérült az erdőben, ahová magányos sétái sokszor viszik, vagy talán már halott is, valahol egy gödörben fekszik, és soha nem találják meg, vagy csak akkor, mikor a hús már lemállott a csontokról, és nem ismeri fel más, csak ő, abból, ahogy fekszik, még holtában is úgy, mintha csak aludna, egyenes háttal, karjai összefonva a mellén, arccal az égnek.

Aztán kiderült az igazság.

Még most is gyakran elsírta magát, ha arra a másik nőre gondolt. A szomszéd faluban lakott, olyan közel, hogy át lehetett sétálni egy kis poros összekötő úton. Azelőtt meg sem fordult a fejében, hogy a férje nem az erdőbe jár a természetet csodálni, hanem valaki máshoz, aki talán szebb nála, és nincs gyereke, aki elvenné minden energiáját és idejét, hogy aztán már ne maradjon belőle semmi a férje számára. Egyszer látta is a nőt, valamivel azután, hogy kiderült a titok. Volt egy rokona a faluban, őt látogatta meg. Azt is látta, ahogy a férjével egy futó pillantást váltanak, mintha idegenek lennének, akik véletlenül néztek a másikra, ahogy elhaladtak egymás mellett az utcán, ahol nem abban a reményben sétálgattak (a feltűnés elkerülése végett valaki mással), hogy hátha egyszer egymásba botlanak. A nő közben pedig csak arra gondolt, mi járt a fejében, mikor a férje eltűnt, és arra, hogy bárcsak a legrosszabb gondolata valóra vált volna. Végül megbocsátott a nőnek, a férjének is. Csak magának nem, amiért megbocsátott nekik.

Az ajtó csapódása ébresztette fel a merengésből, és a rémület, hogy a gyerek nincs sehol. Nem nézett körül a konyhában, azonnal tudta, hogy nem ott kell keresnie. Az udvarra rohant, nem számított a tészta, nem számított semmi, csak az, hogy a gyereknek ne essen baja. A lépcső tetején megállt, de sehol nem látta. Végignézett az udvaron, de semmi. Eltűnt, mintha sosem lett volna. Bezzeg az a sok szerszám és szemét, amit a férje hagyott szanaszét még előző nap. Hiába kérte, szinte már könyörgött neki, hogy pakoljon el maga után, sosem teljesítette a kérését. Egyetlen kérését sem. Mindent ott hagyott, ahol dolgozott vele. És a nő mindig elpakolt utána, annyira féltette a gyereket.

Mindig, kivéve ezt a reggelt, mikor a szokásosnál később ébredt, a gyerek sírására. Még ki sem nyitotta a szemét, tudta, hogy a férje már rég nincs otthon. Kiugrott az ágyból, benézett a szekrénybe, a férfi legszebb öltönye nem volt benne. Az üres helyet bámulta, ahol az öltönynek kellene lógnia. Nem mozdult, talán levegőt sem vett. Mintha lelassult volna az élet, mintha csak egy gondolatra lenne idő: megint kezdődik.

A gyerek valahol a közelben felsírt. A nő kapkodva indult meg lefelé a lépcsőn, hangosan szólongatta a gyereket. Nem látott a rémülettől, a lába elé nem nézett, és a lépcső legalsó fokán megcsúszott. Arccal előre zuhant rá félig a járda betonjára, félig a kemény, kiszáradt földre. Már rég nem nőtt fű az udvarukban.

A földbe vájta a körmeit, majdnem felordított a fájdalomtól. Szeretett volna ott helyben meghalni, hogy többé semmi dolga ne legyen, ne kelljen gondolnia semmire sem. Elnyúlt, és csak feküdt, behunyta a szemét, nem érzett mást, csak az arca bal felének heves lüktetését.

Apró ujjak túrtak a hajába, a nyakán meleg levegő csúszkált. Kinyitotta a szemét, ismerős szempár nézett vissza rá. Erőt vett magán, négykézlábra emelkedett, igyekezett úgy mozogni, hogy ne lökje fel a mellette totyogó gyereket. Felegyenesedett, megszédült, de aztán megtalálta az egyensúlyát. Egyetlen pontra bámult, egy vértócsára a beton peremén. Az ő vére volt. Az arcához kapott, a bőre ragadt. A kapu nyikordulására kapta el a tekintetét. Szótlanul néztek egymásra a férjével. A férfi egy lépést tett felé, a nő hátrálni kezdett. Felvette a gyereket, és visszament a házba. A férfi lassan követte őket, leszegett fejjel. A vértócsához érve megállt, képtelen volt levenni róla a szemét. Magában hálát mondott, amiért a nő nem szólt hozzá. Szavak nélkül is jól értette, elég volt ránéznie, az arcán ott volt az egész életük.

Az idős férfi tágra nyílt szemmel nézte a feleségét: egy kis részt a vállakból, a nyakat és az arcot, ahogy felé fordul, mosoly ül rajta, vagy mégsem. Azt kívánta, bárcsak megmozdulna az idő, bárcsak elindulna újra.

És az idő megmozdult.

A nő kevergetni kezdte a teát, megkóstolta, még egy kockacukrot dobott a csészébe, és keverte tovább. A szél feltámadt, megtáncoltatta a függönyt. A levegő nehéz lett, a madarak hangosan énekeltek, az óramutatók vészesen kalapáltak. De a férfi csak a nőt nézte, s közben lassan, repedezve kinyílt a szája. Hallotta magát, amint azt mondja, köszönöm, de a nő nem hallotta, nem is nézett rá, annyi ereje pedig már nem volt, hogy megérintse, hogy figyeljen rá.

A nő az ablakhoz lépett, a függönyt igazgatta. A férfi szeméből kicsordult a könny, nem örömében, amiért teljesült a kívánsága, hanem bánatában, hogy utoljára látja a feleségét. Levegőért kapkodott, érezte, hogy egyre fogy, miközben rohan minden. Rohan az idő.


Kiss Nóra Titanilla 1986-ban született Szigetváron. A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 2011-ben, filmelmélet és filmtörténet–magyar szakon. 2013 óta jelennek meg novellái. Az íráson kívül jógával és csillagászattal foglalkozik.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben