×

Cápák
részlet a Holtverseny című regényből
Totth Benedek
2014 // 12. 17

„Egyszer álmom­ban vissza­jött hoz­zánk, hogy el­mondja, mi tör­tént. Nem akarta, hogy más­tól tudjuk meg. Leült a nap­pali­ban, be­nyomta a tévét, és arról magya­rázott, hogy nem azért halt meg, mert meg­állt, hanem azért állt meg, mert meg­halt” – részlet Totth Bene­dek Holt­ver­seny című regé­nyé­ből, amely egy hó­napja jelent meg a Magve­tőnél.
„Egyszer álmomban visszajött hozzánk, hogy elmondja, mi történt. Nem akarta, hogy mástól tudjuk meg. Leült a nappaliban, benyomta a tévét, és arról magyarázott, hogy nem azért halt meg, mert megállt, hanem azért állt meg, mert meghalt” – részlet Totth Benedek Holtverseny című regényéből, mely egy hónapja jelent meg a Magvetőnél.

Totth Benedek

holtverseny


(részlet)

Cápák


Negyed hat van. Plusz-mínusz egy-két perc. Óra nélkül is tudom, mennyi az idő. Minden hajnalban ugyanakkor ébredek. Nemsokára bejön anyám, hogy felébresszen, nem tudja, hogy már fenn vagyok. Nem sokat tud rólam. A fejemre húzom a takarót, nem akarok felkelni. Álmomban egy bálnavadász hajón melóztam. Bálnákat mészároltunk néhány haverommal meg egy idősebb, halk szavú, szakállas amerikai fickóval. Megszigonyoztuk azokat a rohadt nagy állatokat, lefűrészeltük az uszonyukat, aztán visszadobtuk őket a vízbe, mi meg csurom véresen álltunk a fedélzeten, és néztük, ahogy nagyokat pislogva lesüllyednek a tengerfenékre. Nem értették, miért csináljuk velük. Az egyik be is szólt, hogy ezt most minek kellett, uszony nélkül nem tud úszni és nem tud feljönni levegőért. A bálnák emlősállatok. Megfulladnak az iszapban. Bár lehet, hogy az iszapban minden emlős megfullad. Annyira valószerű volt az egész, hogy azon kezdek agyalni, mi van, ha nem is álmodtam ezt a bálnás dolgot, hanem a Spektrumon vagy az Animal Planeten láttam. Abban sem vagyok biztos, hogy bálnák voltak. Tele a kábel természettudományos csatornával. Most a cápás cuccok pörögnek nagyon. Legalábbis amíg ki nem irtják mindet. Mármint a cápákat. A múltkor egy öblös hangú narrátor arról magyarázott, hogy a cápa porcos hal, és mivel nincsen kopoltyúja, csak úszás közben kap levegőt, ezért folyamatosan mozognia kell. Ha megáll, megdöglik. Ha egy cápának levágják az uszonyát, akkor elkezd süllyedni, aztán amikor leér a tengerfenékre, megfullad. A cápákról mindig az apám jut eszembe. Ő sem áll meg soha. Legalábbis, amíg itthon lakott, folyton mozgott. Fogalmam sincs, mostanában mit csinálhat, de az tuti, hogy nem áll. Egyszer álmomban visszajött hozzánk, hogy elmondja, mi történt. Nem akarta, hogy mástól tudjuk meg. Leült a nappaliban, benyomta a tévét, és arról magyarázott, hogy nem azért halt meg, mert megállt, hanem azért állt meg, mert meghalt. Nem értettem egész pontosan, de nem akartam rákérdezni. Aztán cápafeje lett, rám nézett, és azt mondta, „Ússzál tovább, fiam, ha beledöglesz is!” Összesen nem dumáltunk ennyit, amíg együtt laktunk. Kinyitom a szemem, sötét van, mint a Mariana-árokban. Kikászálódom az ágyból, a talpam a padlószőnyeghez ér, a papucsom után tapogatózom, de nem találom, aztán eszembe jut, hogy este cipőben jöttem be, és a papucs kint van az előszobában. Fél hatkor mindig hideg van, júliusban is meg januárban is, csak januárban szarabb, mert akkor később sem lesz meleg. Gatyát húzok meg pólót, felveszem a kitaposott cipőmet, és felkapcsolom a lámpát. Az asztalhoz megyek, kipakolok néhány könyvet a táskámból, bepakolok néhány másikat. Hét óránk lesz, fél háromig a suliban fogok rohadni. Kimegyek vécére, a konyhában ég a villany, furcsa szag csapja meg az orromat, mintha valami odakozmált volna. Lehet, hogy anyám megint felgyújtotta magát. Egyszer már sikerült neki. Az ágyban bagózott. Benézek a konyhába, ott ül az asztalnál, nem gyulladt fel. Kiveszem a füstölgő cigit az ujjai közül, de mielőtt bele tudnék szívni, felnéz. Olyan arcot vág, mintha kísértetet látna.

– Kérsz reggelit? – kérdezi, és a cigisdoboz után nyúl. Előhúz egy újabb szálat, a gyufával babrál, aztán rágyújt.

– Nem – mondom. Edzés előtt sosem kajálok. Edzés előtt csak a Bója tud kajálni, mindenki más belerókázna a vízbe. – Sietek.

Anyám mélyet slukkol a cigiből, lenn tartja a füstöt.

– Majd főzök valami ebédet. – Kifújja a füstöt.

– Befizettem a menzát – kamuzom, a kajapénzen mindig füvet veszek. Iszom egy pohár narancslét, leteszem az üres poharat az asztalra, a megyei hírlap mellé. Tizenhat oldal az egész, viccrovattal, halálozási rovattal meg apróhirdetésekkel együtt. A Kék híreknél van nyitva, egy Balaton-parti zsebtolvaj bandáról írnak, egy kocsmai késelésről valami faluban, meg egy szombat esti gázolásról. Nem arról, nem a mi gázolásunkról, mármint nem a Kacsáéról. Anyám észreveszi, hogy az újságot bámulom.

– Mindig nézz körül, mielőtt átmész az úton – mondja halál komolyan.

– Oké – vágom rá, és erőlködnöm kell, nehogy arcba röhögjem.

Visszamegyek a szobámba a táskámért, aztán lelépek.

.

Tíz perc múlva már a parkon vágok át. Valaki megint beleszart a pásztorlánykás szökőkútba a színház mögött. Ahogy közelebb érek, látom, hogy a szobor arcpakolást is kapott. Sokat gondolkodtam rajta, hogyan csinálják, és arra jutottam, hogy vagy beleszarnak a tenyerükbe, és felkenik, vagy homokozólapátot hordanak maguknál, és azzal dolgoznak. A park túlsó végén Bója egy pad támláján gubbaszt, mint egy felborzolt tollú, mogorva dögkeselyű. A lába az ülőkén.

– Kapkodd már magad, baszki! – morogja köszönés helyett. Nem azért sürget, mert fél, hogy elkésünk. Nagy ívben leszarja, hogy mikor érünk oda – fele annyi edzéssel is kétszer olyan jó, mint a csapat háromnegyede –, csak ilyenkor, hajnalban utál várni. Kezelünk, aztán leugrik az apró kavicsra, és elindul a vasút felé. Hajnali üzemmódban van, megy előre, mint a tank. Csendben lépkedünk egymás mellett. A lámpák sárgán villognak, nem nézünk körül, csak átmegyünk az úton. Nincsen forgalom, az lenne a csoda, ha elütnének. A megállóban egy csuklós busz dekkol. Két beesett arcú lúzer mászik fel az első ajtónál. A húskombinátba mennek, melózni.

– Olvastad az újságot? – kérdezem.

– Nem szoktam olvasni – mondja Bója.

– Megint elgázoltak valakit – folytatom.

Bója kussol. Leszarja. Nincs kedve beszélgetni. Teszek még egy kísérletet.

– Az öregről is írtak, akit lezúztunk.

– Nem mi zúztuk le – vágja rá Bója. Ezek szerint hallotta, amit mondtam.

– Mindegy, ott voltunk.

– Kurvára nem mindegy, bazmeg – vág a szavamba. – Kacsa zúzta le a tatát.

Lakik a házunkban egy latintanár, vagyis egy munkanélküli, aki régen latint tanított. Egyszer összefutottunk a szemétledobónál, és a csávó megkérdezte, miért van szar kedvem. Fingom sincs, hogy miért, de nem küldtem el a picsába, hanem megmondtam neki, hogy meg fognak húzni matekból, mert az egyik haverom nem hagyta, hogy puskázzak róla, mire a fickó elkezdett magyarázni latinul, hogy inánusztisz amcsi aparent. Vagy valami ilyesmit. Először azt hittem, elkapta valami amcsi hátulról, néztem is rá hülyén, hogy ezt most minek meséli nekem, ráadásul latinul, de aztán elárulta, hogy ez egy szállóige, és megkérdezte, érdekel-e a jelentése. Mondtam neki, hogy bekaphatja, és otthagytam a szemétledobónál. Másnap anyám egy cetlit talált a postaládánkban, az volt rajta, hogy „In angustiis amici apparent – Petronius”. Rákerestem a neten. Ha ez a római arc nem kamuzott, akkor Kacsa elég nagy szarban van.

.

Totth Benedek 1977-ben született Kaposváron. Műfordító, kiadói szerkesztő. Többek között Cormac McCarthy, Chuck Palahniuk, Hunter S. Thompson és Aldous Huxley regényeit fordította. Feleségével és két fiával Budaörsön él. Első kötete, a Holtverseny című regény a Magvetőnél jelent meg 2014 őszén.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben