×

Több élet
A disznóólakról
Bencsik Orsolya
2014 // 12. 12

„Hogy minden egyes lény végzete a bol­dog­ság, erre ott, az üres ólak­ban döb­ben­tem rá, október utolsó napja volt, a szétnyit­ható ágyra feküd­tem, az apám mellé. Anyám szá­mára ekkor még nem vált vilá­gossá, a lánya végleg haza­tért” – Bartók Imre és Kru­sovszky Dénes után most Bencsik Orsolya írását olvas­hatják a Kedvenc hely rovat­ban.
T. O.-nak és A. R.-nak

Egészségem megrendült. Így hazautaztam Szerbiába. Anyám örült a legjobban, előtte ritkán látott, hiányoztam neki. A család többi tagja is lelkesnek tűnt, a tata boldogan konstatálta, még mindig szőke vagyok, a nővérem reggelenként körbepuszilt, egyedül apám arcán láttam, tudja, megértem a pusztulásra. Nem akartam bemenni a lányszobába, pedig anyám a jövetelemre tisztességesen kitakarította, „Három napig mást se csinált, csak szellőztetett, porszívózott, felmosott, törölgetett”, ezt apám mondta. Anyám arcán ekkor láttam, jön a rémület. Nem léptem át a ház küszöbét sem, rögtön a hátsó udvar felé vettem az irányt. Az ólak már régóta üresen álltak, igaz, apám kivitte a szétnyitható ágyat, melyben, a mama halála óta, napjainak jelentős részét töltötte. Úgy gondoltam, minden egyes élőlényhez több élet tartozik. Apám nem tudta, mit tesz: voltaképp sertés volt. A lánya meg eljött, hogy a másik legyen. 2014. október 31-ét írtunk.



Az ólakat még a tata építtette, akkorára, hogy legalább kilenc állat kényelmesen elférjen bennük. A falakról mállott le a vakolat, a mama tapasztotta, festette anno, tőle tanulta a család női ága, hogyan kell megfelelő állagúra összekeverni a lószart, a sarat és a vizet, hogyan kell a masszával betömni a réseket, a tata disznóölő késével elsimítani, egyengetni a felületet. A disznókat is a mama etette, a fémvályúk még most is ott álltak, anyám egy ideig gondosan súrolta, később ez apám feladata lett. Ő döntött így, noha a cselekvés nem azonos az élettel, csak egyik módja annak, hogy elkótyavetyéljünk némi erőt. Apám a munkában mindig kimerült, „Ilyen típus”, ezt anyám mondta. Hogy minden egyes lény végzete a boldogság, erre ott, az üres ólakban döbbentem rá, október utolsó napja volt, a szétnyitható ágyra feküdtem, az apám mellé. Anyám számára ekkor még nem vált világossá, a lánya végleg hazatért.

Beteget gondozni nem könnyű feladat, főleg, ha felkészületlenül éri a családot, anyámék mégis kitettek magukért. Jó érzés volt kiszolgáltatottnak lenni. Napközben apámmal osztoztam az ágyon, hallgattuk a rádiót, ő kanalazta belém a vizes korpát, ő mosta át a testem, törölgetett nedves, majd száraz rongyikával (a mama bugyijából, a tata csíkos pizsamanadrágjából), ő rakta alám az ágytálat. 60 kiló hús, bőr, zsír és vér voltam. A tata azt mondta, „Milyen szép az életed!”, nem beszéltünk erről, de kimondatlanul is tudtuk, éjszakánként sem vagyok egyedül, bejön a holdvilág. Nem volt hideg, pedig nem volt kályha, és az ajtó is örökké tárva-nyitva állt. A mama dunnája alatt feküdtem, anyám reggelenként felverte a párnám, ilyenkor a nővérem, az áldott jó lélek, fogta a fejem. A családom azt hazudta, feszt csörög a telefon, engem keresnek, Magyarországról és Szerbiából is, rokonok, barátok és ismerősök, a volt szeretőim, kollégák, írótársak, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Csak az ólak korábbi lakóival tudtam foglalkozni, a huszonvalahány évnyi gondos munka, nevelés eredményeivel, társaimmal a boldog pusztulásban. A korpának köszönhetően súlyom nem apadt és a beleim is jól működtek. Szerencsére legyek sem voltak, mert a legyeket nem szeretem. Apám sokat nevetett, a tata csak mosolygott, a nővérem kacagva jött körbepuszilni, egyedül anyám arcán láttam, jön a rémület. Ilyenkor mindig arra gondoltam, a családom tagjai közül anyám az, aki legkevésbé tudja élvezni az életet, pedig, ezt Anna barátnőm is megmondta, egyedül az élvezet az, ami számít.

A nővérem azt tervezte, ha kitavaszodik, betapasztja, majd bemeszeli a falakat. A tatának meg az az ötlete támadt, hogy mielőbb férjhez kellene adni engem, mert a család már régen volt lagziban. Ezzel én is egyetértettem, megérdemlik, hogy mulassanak egy nagyot. Azt mindig is tudtuk, hogy nehéz lesz mellém valakit találni, de hála apámnak, február végére csak sikerült nyélbe ütni a dolgot. A vőlegény vagy 200 kilót nyomott, de jóképű volt, anyám azt mondta, „Egy igazi George Clooney”. Jött, és amint meglátott, szájon csókolt. A nővérem, az áldott jó lélek azon idegeskedett, mi lesz, ha rájön, egy sertés lesz az arája, de én, az ólak meleg biztonságában, mondtam neki, „Minden egyes élőlényhez több élet tartozik”.



2015. március 21-re, a tavasz első napjára tűzték ki anyámék az esküvőt. A nővérem választotta ki a ruhát, passzolt az ólak törtfehér falához. Apám beszélte le a pappal, a templom helyett nálunk, az én kis otthonomban köttessék meg a frigy. Várakozóak, lelkesek és boldogok voltak. A vőlegény nemkülönben, noha közöltem vele, az ólakból én már el nem mozdulok.

Amikor utoljára találkoztam a holdvilággal, már férjes asszony voltam. Anyámék fertőtlenítették utánam a disznóólakat és kidobták a szétnyitható ágyat, noha apám utóbbit sajnálta, de végül gyorsan belátta, ezek után napjai jelentős részét a házban, vagy a kertben virágzó minirózsái között kell töltenie. A tata azt mondta, „Kár, hogy nem született unoka”, a nővérem meg azt, „Tartsunk újra disznót”, özvegy férjem idővel újranősült, anyámon meg végleg úrrá lett a rémület.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben