×

„Megremegteti a gyomrokat”
Interjú Premecz Mátyással
Soós Tamás
2016 // 02. 06

Hogyan csábít el egy jazz-zon­go­ristát a Ham­mond-orgona? Mibe rokkan bele a ham­mon­dosok háta, és miért nem tud­nak soha hátra­dőlni? Pre­mecz Má­tyással, a Ham­mond szak­értő­jével, a Kéknyúl zene­kar orgo­nistá­jával beszél­gettünk.
Hogyan csábít el egy jazz-zongoristát a Hammond-orgona? Mibe rokkan bele a hammondosok háta, és miért nem tudnak soha hátradőlni? Premecz Mátyással, a Hammond szakértőjével, a Kéknyúl zenekar orgonistájával beszélgettünk.



Az új Kéknyúl-lemezen, a Crowded Universe-en mintha hátraléptél volna egyet. A Hammond már csak egy hangszer a többi közül, és a „Hammond Band” is eltűnt zenekar nevéből.

Ez egy természetes folyamat volt. Az új dalok már nem annyira orgonaközpontúak, én azzal áltatom magam, hogy az ének és a dallam viszi őket. Régebben a dalok jelentős része orgonán született, most viszont az határozta meg a dalszerzést, éppen melyik hangszerhez tudtam leülni. Kicsit ráuntam, hogy mindenhol Hammond szóljon, ezért a hammondos durvulásokat kiszerveztem a triónkba. A Kéknyúl így egy kicsit popos, kicsit soulos zenekar lehet, amelyben mindenki egyformán érvényesülhet.

Pszichedelikus, elszállós hangulatok is felbukkannak az új lemezen. Simán el tudom képzelni, hogy a hatvanas évek Los Angelesében a Fading Daysre vagy a Crowded Universe-re andalogtak volna az emberek.

A Crowded Universe és főként az a teljesen elszállós lezárás új vonulat a zenénkben. Ezek a kvázi-pszichedelikus dolgaink eltérnek a verze-refrén-verze-refrén típusú klasszikus dalszerkezetektől, amiket az előző lemezen használtunk. Leginkább folyamzeneként tudnám jellemezni, amelyben újra és újra ismétlődik egy sor, de mindig máshogy, mert mást pakolunk rá. Improvizatív játék ez, ami nem szólal még kétszer ugyanúgy.

Ez a soulos, funkos bulizene, amit játszotok, nem számít kissé senkiföldjének Magyarországon?

De, annak számít, viszont az emberek nem azért jönnek Kéknyúl-koncertre, hogy funk- vagy soulzenét hallgassanak, mert nem játszunk funk- vagy soulzenét, még ha vannak is kicsit funkos, kicsit soulos dalaink. És nem is azért jönnek, hogy Hammond-orgonázást hallgassanak. A Hammond azért került bele a zenekar nevébe, mert azt hittem, hívószó lehet a hozzám hasonló fanatikusok számára. Keserű tapasztalat volt rájönni, hogy ezek a fanatikusok csak egy nagyon szűk réteget jelentenek. A közönségünk egyébként lassan, de legalább stabilan fejlődik. Aki kíváncsi ránk, az az évek során kialakult egyéni karakterünkre kíváncsi, nem a zsánersémákra. Ezt a műfajt nehéz autentikusan játszani úgy, hogy ne másolj valakit. El lehet játszani egy James Brown- vagy egy Stevie Wonder-számot, de az sosem lesz olyan jó, mint az eredeti, ezért saját műsort és karaktert kell kialakítani a zenekaroknak. Ebben nekünk óriási segítség Andy, az énekesünk, aki kívülről-belülről ismeri az amerikai soul-funk vonalat. Ez az óriási lexikális tudás elsőre lehet, hogy nem érződik a zenekaron, de nagy előnyt jelent az apró stílusbeli döntésekben.



A Hammond azok számára lehet hívószó, akik a hatvanas-hetvenes évek rockzenéjét szeretik a Deep Purple-től az Emerson, Lake & Palmerig, de az ő ízlésükhöz valószínűleg nem passzol a Kéknyúl zenéje.

Amikor elkezdtem a Kéknyúlt, nem tudtam, hogy a magyar közönség szemében a hammondozás a rockzenével egyenlő. Pedig a hammondos irodalom nagy része sokkal korábbi, és egészen a negyvenes évekre visszanyúlik. Pár kivételtől – Jon Lordtól, Keith Emersontól – eltekintve a Hammondnak én nem a rockos korszakát kedvelem, hanem az ötvenes-hatvanas évek jazzorgonista attitűdjét, amikor az egész zenekart az orgonista fogta össze, és nem volt külön basszushangszer – kezdve Jimmy Smithtől egészen a nagy kedvencem, Lonnie Smith minimalista, funkos, kicsit boogaloos lemezeiig.

Eredetileg is az ötvenes évek jazzorgonálása vonzott a Hammondhoz?

Eredetileg egy ELP-lemez fertőzött meg, amit tizenhat éves koromban kaptam másolt kazettán. Kellett hozzá három-négy év, míg rájöttem, mit hallok a lemezen. Azt hittem, egy korabeli szintetizátor, de nem volt borító sem, amin ki tudtam volna keresni a hangszer nevét. Aztán 2005-ben itt koncertezett Joey DeFrancesco, és ott vált egyértelművé, hogy engem a jazzhammondozás érdekel.

Mi fogott meg a Hammondban?

Zongoristaként végeztem a jazztanszakon, és az volt az érzésem, hogy ezen a hangszeren virtuózan, rengeteg hangot lefogva kell játszani ahhoz, hogy kitűnj. Szemben például egy szaxofonossal, akinek ehhez elég egy hang, amit aztán a megszólaltatása után is tud vezérelni, halkítani, szőrösíteni. Úgy éreztem, a zongoránál limitál, hogy a hanggal a leütése után már nem lehet játszani, a Hammond-orgona viszont épp ezt teszi lehetővé. Élővé válik a hang, és nem szólal meg kétszer ugyanúgy, mert az is befolyásolja, ahogy az elektromos kontaktok záródnak és visszaverődnek, vagy ahogy a Leslie-erősítő forog. A Hammond tud szofisztikáltan és varacskosan is szólni, ha bekapcsolom a Leslie-t, az fokozza a drámát, ha rátenyerelek, az megremegteti a gyomrokat. Az elektromos gitárhoz tudnám hasonlítani, ami az utóbbi húsz évben elképesztő fejlődésen ment keresztül. Nem az effektek, hanem a játéktechnika terén. Elég például John Scofieldre gondolni, aki egyik nagy kedvencem és fontos zenei hatásom. Ő ha lefog egy hangot, utána játszik vele, nyújtja, rángatja. Rengeteg lehetőség van még a megszólaltatott hangban, amit a zongora nem tud kihasználni.

Miben változtatta meg a Hammond a zongorához való viszonyodat?

Akár Hammondon, akár szintetizátoron kezdesz el játszani, az visszahat a zongorajátékodra is – én úgy érzem, jótékonyan. A zongorának lomha a mechanikája, és ennek hatására egyenletesebben játszol, mert akkora a billentyűk ellenállása, hogy attól kiegyenlítődik a játékod. Ez bizonyos fokig segít, de egy szintnél megrekedsz. A könnyebb billentésű szintetizátorok és Hammond-orgonák viszont megtanítanak arra, hogy odafigyelj a pontos ritmizálásra, és egyenletes, staccato-szerű hangokat játssz ahelyett, hogy a mechanikára hagynád a kiegyenlítést. És ez visszahat a zongorázásra is.



Már tíz éve hammondozol: hova tudsz még fejlődni?

Magyarországon nincs olyan ember, akitől hammondozni lehetne tanulni, mert negyven éve játszik gospeleket a sarki templomban Hammondon, és a kisujjában van a hangszer teljes hagyománya. Én videók alapján tanultam meg hammondozni, úgyhogy most szeretnék kimenni Amerikába, keríteni egy tanárt, és átrágni vele az alapokat. Eljött az a pillanat, amikor már külső segítség kell ahhoz, hogy továbbfejlesszem a tudásomat.

Milyen Hammondod van?

Nyolc különböző orgonából van összerakva, de az alapja egy 1953-ban, Chicagóban gyártott Hammond B2-es. A chicagói volt az eredeti Hammond-gyár, ezért az amerikai hangszereknek a mai napig nagyobb a becsülete, bár az európaiak is jól szólnak. Tehát a billentyűzetek és a hanggenerátor, ami a Hammond lelke, Chicagóból való, de mivel elég romos állapotban volt, amikor megvettem, a többi részét innen-onnan kellett kiegészíteni. Végül egy C3-as dobozba raktam az orgonát. A legtöbb betűjel csak bútorzatbeli eltérést takar, nagyjából ugyanazt az orgonát adták el mindenhova, csak máshogy nézett ki.

Hogyan tudod szállítani ezt a 150 kilogrammos hangszert?

Busszal. Van két-három segédünk, akik pakolják a hangszereinket. Eleinte persze, amikor tíz-húszezer forintokért játszottunk, muszáj volt nekünk vinni a Hammondot. A dobosunk, Márk volt a másik áldozat mellettem. A harmadik emeletről, lift nélkül cipeltük a hangszert minden héten. Lett is tőle némi állóképességünk, de mindkettőnk háta belerokkant, úgyhogy azóta nem mi hurcoljuk a Hammondot.

Te is szentségtörésnek tartod, ha digitális hangszeren reprodukálják a Hammond hangját?

Ez mindig erőforrás kérdése. A Kéknyúlban viszem magammal az orgonát, mert én vagyok a főnök, de a többi zenekarban csak akkor tudom, ha nagy koncert van, és befér a buszba. Ha nem fér be, akkor a Nord Electrón játszom, aminek a Hammond-hangját is szeretem. Persze ég és föld a két hangszer. Lehet, hogy a hangja hasonló, és egy megkevert számban én sem mondanám meg, hogy klón szól, vagy igazi orgona, de a játékfelület és a játékélmény nagyon más. A Hammondon nem gombokat és menüket nyomkodsz, hanem mindennek van külön drawbarja, hangszínből is kétszer annyi van, és a lábpedálnak is fontos a szerepe, amivel a hang erősségét lehet szabályozni. Ettől teljesen más lesz az élmény, amit koncerten, játék közben átél az ember.



Az Ozone Mama új lemezén játszottál két számban. A tradicionális, rockos hammondozás mennyire érdekel téged?

Most már kevéssé. A gimnáziumban a Klub Radics Béla volt az első zenekarunk, amivel Radicsot, Deep Purple-t meg Hendrixeket játszottunk, de aztán ez félbe maradt. A billentyűs rockzene egyébként is fura határterület, mert az autentikus rock gitárközpontú, és ott a gitár mellett kevés fér el a billentyűből, csak üres kvinteket lehet görgetni. A billentyűközpontú rock and rollhoz pedig nagyon jól kell játszani, ami folyamatos gyakorlást igényel, és sok macerát jelent. Ez nekem nem éri meg, mert a rock kifejezéstára számomra túl szűk, nagyon kötik a műfaji szabályok. De néha szívesen játszom. Igyekszem mindenevő lenni.

És a blues?

Én a mai napig azt fejtegetem, hogyan lehet jól játszani a bluest. A jazztanszéken általános volt a hiedelem, hogy a blues gagyi, és túl kéne lépni rajta. De közben senki nem tudott bluest játszani – honnan is tudott volna, mikor a blues olyan, mint a magyar népdal: ha nem találkozol vele kölyökként, akkor soha nem lesz hiteles. Én gimiben két évig intenzíven harmonikáztam, volt egy lila kottásfüzetem, amibe rengeteg Ferenczi György- és George Musslewhite-szólót írtam le. A szólókat aztán meg is tanultam, és ez adott nekem egy jó alapot. A blues ott van minden zenémben. Néha rám is szólnak, hogy ne játsszak már mindenhova blueshangokat.

Jelenleg hány zenekarban játszol?

Próbálom a minimumon tartani a zenekaraim számát. A Kéknyúllal és az abból kinőtt Badics–Premecz–Csókás Trióval is sokat játszunk, főleg klubokban Pesten és környékén. Van egy másik, kifejezetten jazzes Hammond-trió Gyárfás Istvánnal és Jeszenszky Gyurival, amivel Gyárfi számai mellett jazzsztenderdeket játszunk. Emellett Sena szólózenekarában és a Fábián Juli & Zoohackerben is zenélek, és a Kéknyúl mellett ezzel a két zenekarral is sokat járunk fesztiválokra.

Hány zenekarod volt maximum?

Amikor a jazztanszakra jártam, hét-nyolc is. De ha valaki ilyen sok együttesben játszik, az annak a jele, hogy ezek a zenekarok nem sikeresek. Ha van egy jól menő zenekarod, ami csinál nyolcvan-kilencven bulit egy évben, akkor nem fér bele, hogy mellette hat másikban játsszál. Csak ezt a buliszámot nehéz összehozni Magyarországon, főleg ilyen rétegműfajokban.

A megélhetés diktálja, vagy a kreativitásod, hogy ennyi zenekarban és ennyi műfajban kipróbáltad magad?

Mindkettő. De a mostani zenekaraim műfajilag nem nagyon térnek el egymástól. Régebben vágytam arra, hogy sokféle stílusban zenéljek. Egy időben játszottam dixielandet, rockzenét, szalonjazzt és fesztiválos popot is, de mindegyiknek a jazz volt a kötőszövete. Sokáig a megélhetés miatt játszottam ennyi zenekarban, de ezt mostanra elengedtem. Már nem csak zenélésből élek, és ez jótékony hatással van a kreativitásomra is. Sok zenekar, amiben játszottam, vagy feloszlott, vagy kikerültem belőlük. Általában azért, mert elvesztettem a lelkesedésem, és ezt a többiek vették észre, nem én.

A Qualitonsból is így kerültél ki?

Igen. Kijött az első lemez, a Panoramic Tymes, amit a mai napig az egyik legkiemelkedőbb lemezemnek tartok, de mivel instrumentális anyag volt, a marketingje pedig nulla, szinte senkihez nem jutott el. Egy album általában megdobja a zenekar életét, de mi vákuumba csöppentünk utána. Nem történt semmi, és én kezdtem besokallni attól, hogy rossz pénzeket keresünk, és nulláról kezdhetjük a következő lemezt. A többiek pedig megsértődtek kicsit, hogy a Kéknyúllal megcsináltam a saját konkurenciánkat, de muszáj volt, mert úgy éreztem, a Qualitons pályája nem tart sehova. Nem volt háborús az elválásunk, a Kéknyúllal is játszottunk Qualitons-számokat, de szükségem volt rá, hogy a többiek leültessenek és szembesítsenek a helyzettel, hogy már elvesztettem a lelkesedésem.

A Kéknyúllal ott tartotok most, ahol szerinted kéne?

Lehetnénk sokkal híresebbek, de kezdek rájönni arra, hogy soha nem fog eljönni az az érzés, hogy beindult a zenekar, és hátra lehet dőlni. Ez a pillanat ugyanis nem létezik. Ha eljön száz ember a bulidra, akkor várod, hogy mikor jön el kétszáz, és ha eljön ezer, akkor azt várod, mikor lesz kétezer. Az elvárások együtt nőnek a zenekarral, de nekem bőven elég, hogy előre haladunk, és nem hátra. Ez már nem kidobott pénz, hanem szponzorált hobbi, egy-egy jó koncert után normális gázsit tudok osztani a srácoknak, nem négyezer forintosat.

Az interjú előtt azt mondtad, dolgoztok már az új lemezen, és felpörgetitek kicsit az eseményeket a zenekar körül.

Először egy dallal és a hozzá tartozó videóval fogunk kijönni, az új album pedig jövő májusra várható. De előtte még összehozunk egy lemezt a trióval. Most az az elsődleges.

Hammondosok Éjszakája



„A Badics–Premecz–Csókás Trió legközelebb az Ellátóházban játszik február 10-én. Különleges fellépésünk lesz a Hammondosok Éjszakáján, február 18-án a Muzikumban, ahol Vas Bence Organism Triójával játszunk. Feláll egymással szemben a két trió – két orgona, két gitár, két dob –, és párbajozunk. Válaszolgatunk egymás dalaira, és kihasználjuk a két orgona extra hangzását is. Van tehát Hammond-élet a Kéknyúlon túl is.”

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben