×

„Erdő, amiben járok"
Interjú Herbert Aniko vizuális művésszel
Jónás Ágnes
2016 // 02. 05

„Hatunk egymásra, ha akarjuk, ha nem. […] Ugyan­azt a leve­gőt léle­gez­zük és fújjuk ki. […] Ha meg­hal az egyi­künk, akkor miért nem érez­zük még­sem? Mi ez a közöny és érzé­keny­ség, ami ben­nünk munkál ebben az össze­zárt térben?” Herbert Aniko vizu­ális mű­vésszel a február 3-án nyílt Erdő, ami­ben járok névre keresz­telt tárla­táról beszél­gettünk.
„Hatunk egymásra, ha akarjuk, ha nem. Közösen kell élnünk itt, ha akarjuk, ha nem. Ugyanazt a levegőt lélegezzük és fújjuk ki. […] Ha meghal az egyikünk, akkor miért nem érezzük mégsem? Mi ez a közöny és érzékenység, ami bennünk munkál ebben az összezárt térben?” Herbert Aniko vizuális művésszel a február 3-án nyílt Erdő, amiben járok névre keresztelt tárlatáról beszélgettünk.



Kiállításod az Utah államban található erdőről, a Pandóról kapta nevét. Mi ennek az élő organizmusnak a különlegessége?

A Pando valóban egy különleges élő organizmus, egy összefüggő, nyárfákból álló, negyvenhárom hektáron elterülő erdő, koloniális szervezet. Fái hihetetlenül erős szimbiózisban élnek egymással. Ha például egyikük elkezdi hullajtani a lombját, akkor a többi is. Egy hat az Egészre, és az Egész az Egyre.

Az ember azt hinné, a fatéma már lerágott csont. Miért kezdett el téged mégis érdekelni?

Én a faforgács illatában nőttem fel – édesapám ácsmester. Minden munkám társadalmi üzenettel bír, reflektálok a körülöttünk zajló történésekre. Igyekszem olyan szimbólumrendszerrel dolgozni, ami mindenki számára közérthető, itt: ház, fa, kör. Installációnk szüzséje a Pando-jelenséggel operál: minden létező akarva és akaratlanul is kapcsolódik a másikhoz. Mint az ország, amelyben élünk. Hatunk egymásra, ha akarjuk, ha nem. Közösen kell élnünk itt, ha akarjuk, ha nem. Ugyanazt a levegőt lélegezzük és fújjuk ki. Az érdekelt: mi, emberek, miért nem élhetünk úgy, mint a Pando. Ha meghal az egyikünk, akkor miért nem érezzük? Mi ez a közöny és érzékenység, ami bennünk munkál ebben az összezárt térben?

A fa mint anyag végigkíséri az életünket. Gondolj csak bele! Fából készül a bölcsőnk, a koporsónk is. A fák élete éppúgy ciklusokból áll, mint az embereké. Az évszakok váltakozásával ők is megújulnak. Nagyon emberi vonásokat hordoznak, annak ellenére, hogy felépítésükben különböznek tőlünk. Éppúgy a természet része vagyok, mint egy fa. Az élet és halál nagyon közel van egymáshoz. A fa az emberhez hasonlatos. Áll, növekszik, virágzik, termést hoz, és végül meghal. Erre négy-ötszáz éve van, jó esetben.

http://imgur.com/oYHLz0B

Milyen formában köszön vissza e gondolatrendszer a Magyar Műhely Galériában nyílt kiállításodon?

Videót, zenei kompozíciót és papírfákat vegyítek össze az újrahasznosított papírtérben. Egyszerre használom a Pintér Béla Társulat és Szkéné Színház régi szórólapjait és a nemesebb anyagokat, miközben videót is vetítek az elkészült tárgyra. Ez az erdő ezerarcú szeretne lenni. Kiolvasható és hallgatható. Megfogható és elillanó. Mint a levegő körülöttünk. A kiállításomat eredetileg fekete-fehérben álmodtam meg, de a végén megfűszereztem egy kevés rózsaszínnel és pirossal. Utóbbi a vér, az erő, az élet színe – életet adtam hozzá.



Szabó T. Anna: Senki madara, József és testvérei, Pilinszky: Az atombomba története, vadludak – korábban azt mondtad nekem, ezek hatottak rád alkotás közben.

Előszeretettel olvasgatok a műteremben. Hol Szabó Magda talál meg, hol a József és testvérei. Most éppen Bartis Attila A vége című könyve, egyelőre papírtámaszként. A szövegek nem azonnal hatnak rám. Ülepednek. Az alkotófolyamat is így működik. Olyan ez, mint egy mag, ami ha kap esélyt az életre, kikel. A rajzos munkáim közben Krusovszky Dénes és Oravecz Imre köteteit olvasgattam. Mindkettő telis-tele van természetközpontú versekkel. Lesz egy nagyobb munkám is: egy atombomba-támadás után elsők között kihajtott virágokkal lesz tele. A Pando-projektemre nem mellesleg A Föld sója és a Saul fia filmek is hatottak.

A könyveket, filmeket még értem, de hogy jönnek ide az említett vadludak?

Ez a munka az egyensúlyról szól. A vadludak sosem egyedül vagy véletlenszerű alakzatban repülnek, hanem jellegzetes V-alakban, csapatban. Egy lúd sohasem jutna messzire. Amikor egy-egy madár suhint egyet a szárnyával, felhajtóerőt képez, megkönnyítve ezzel az őt követő madár számára a repülést. V-alakban az egész csapat hetvenegy százalékkal hosszabb utat tud megtenni, mintha magányosan haladnának. Ezeknek köszönhető, hogy még a legfiatalabb, a leggyengébb vagy a legöregebb tag is meg tudja tenni az utat. Együtt el tudják érni, amit egyedül sohasem tudnának.



Maradjunk a madaraknál. Egyik alkotásod, az úgynevezett obi fa A Senki madarából született.

Valóban, de a műalkotás nevét időközben megváltoztattam – Komorebi, magyarul A fák levelei között beszűrődő fény címet adtam neki. Egyébként az említett obi japánul övet jelent. Ezen a munkán jellegzetes a fa derekára kötött piros öv.

Nemcsak papírral, sóval is dolgoztál, mi több, sóval keretezted a megfestett képeidet. Milyen jelentéstartalommal bír a só, és hogyan képzeljük el az úgynevezett sós keretezést?

Hőnyomásos eljárásról van szó. Egy jól tapadó, átlátszó, apró lyukakkal ellátott, fóliaszerű réteget képzelj el, amelyet kilencven fokon ragasztunk a képeimre. Az eljárás némileg hasonlít ahhoz, amit a pólómásolóknál látni. A nyomott réteg, illetve az alá még a hőnyomás előtt szórt sódarabkák tökéletesen befedik a képet, és matt felületet biztosítanak. Ha a képeimet üveg vagy plexi alá teszem, szállítom, mozgatom, nem kell attól tartanom, hogy leperegnek. A só a sumóban a kölcsönös tisztelet, az egyenlő esélyek jele. A zsidó szokások szerint az újszülöttek testét sóval dörzsölték be, hogy erősítsék bőrüket, és horzsolás nélkül lehessen őket gondozni. Csak akkor tudsz igazán nyílt és őszinte lenni, ha „megsóztak” érett szeretettel és feltétel nélküli elfogadással.



Tudom rólad, hogy addig nem nyugszol, amíg mindent precízen meg nem tervezel. Nagyon ügyelsz a tálalásra, ráadásul előszeretettel csinálsz show-t a kiállított munkáidból.

Az installáció az egyik ilyen elem, mely – édesapám szerint – leginkább egy szárnyas oltárhoz hasonlatos. Szimbolikus ajándékkal is készültem: vörös szalaggal átkötött fehér kis papírházakat készítettem, benneük egy virággal, amelyet a nézők a tárlat végén magukkal vihetnek emlékbe.

Váczi Eszter pedig különleges dalt írt a megnyitóra, ha jól tudom.

Igen, Váczi Eszter és Gátos Iván kifejezetten a Pandóhoz szerzett dalt. Az ő dallamaik csendülnek fel a videó alatt francia és angol nyelven.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=zg5pjEWrW3Q[/embed]

Szerinted hogyan lehet megszerettetni a kortárs művészetet azokkal, akik még kissé gyanakodva néznek egy-egy mai műalkotásra?

A saját példáimon keresztül tudok erre válaszolni. Én a közérthetőségre törekszem és igyekszem nem szofisztikáltan beszélni vagy írni a műveimről. Kerülöm a szakterminust.

Ha vesszük a fáradságot, és elmegyünk megnézni egy kortárs kiállítást, akkor célszerű kérdéseket megfogalmazni magunkban. Mi az, amit látok? Számomra minek tűnik ez, mit jelenthet? És mit jelent nekem? Egy kiállításmegnyitó remek alkalmat kínál arra, hogy beszélgessünk a művésszel. Mit szeretne üzenni a képeivel? Erről nyugodtan meg lehet kérdezni magát az alkotót. Onnantól, hogy kész a munkám, és jobb esetben ki is állítják, már én is csak egy néző leszek a sok közül.



És ha a művész elhajt, mert megsértődik a kérdéseken?

Akad olyan is. Megeshet, hogy azt a választ kapod tőle: erről én nem beszélek, ezt érteni kellene, nem szorul magyarázatra! De hova vezet ez? A néző elkezdi magát hülyének érezni, rossz élményekkel távozik, és az életben nem mer többé kérdéseket feltenni.

Mi a B verzió?

Azt vallom, hogy a művésznek az is feladata, hogy kommunikálja az alkotásait. Beszélhetek arról, hogy mi zajlott le bennem a munkafolyamat közben, és arról is, hogy milyen gondolatok hatottak rám, milyen érzések kerítettek hatalmukba, miközben naphosszat a műteremben dolgoztam. A körülményekről lehet beszélni.

Arról már nincs jogom megnyilatkozni, hogy egy adott munkám számomra konkrétan miről szól, hiszen az az én saját jelentésem. Nem zavarhatom meg vele a nézőt, de mankókat adhatok ahhoz, hogy ő is ráakadjon a saját jelentésére, és megtalálja önnön világát a kiállított darabokban. Ez bátorságot ad, pozitív élményekkel gazdagodva távozik, nyitottá válik a kortárs művészetekre.



Sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha kevésbe komplexebb és törékenyebb munkákat csinálnék”, mondtad nekem nemrégiben. Mi az ára, hogy a nehezebb utad választod?

Olyan néha, mintha egyszerre lennék szobrász, festő, grafikus, videós és térrendező. Vizuális művészként sokkal több átjárásom van a műfajok között. Nem érthetek mindenhez, sokszor segítséget, szakmai konzultációt kell kérjek nálam szakavatottabbaktól. Egy kiállítással járó munka az én esetemben sokkal komplexebb egy festőénél. Van, aki „csak” megfesti a képeit, elviszi vagy elszállíttatja azokat a galériába, kiválasztja a sorrendet, és majdnem kész is a tárlat, jöhetnek a látogatók.

Én folyton ötletelek, vázlatokat készítek, kísérletezek. Ha tízből két kísérlet sikerül, továbbdolgozom, és megtervezem a munkafolyamatot. Nem hagyhatom figyelmen kívül azt sem, hogy az alkotásaimnak passzolniuk kell a kiállítótér adottságaihoz és arányaihoz. Úgy kivitelezni mindezt, hogy még jó is legyen, nem egyszerű feladat, pláne hogy mellette ott a biztos tudat, hogy minden munkát a nulláról kell kezdeni. Azonban én nagyon szeretem ezt a munkát. Kitartó vagyok, és nem ismerek lehetetlent.

Herbert Aniko: Erdő, amiben járok – Pando, egy rezgőnyár lélegzete
Magyar Műhely Galéria, 2016. február 3–26.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben