• A szobahasonlat

    Lenny Abrahamson: A szoba

    2016.02.03 — Szerző: Rédai Gergely

    A szoba című film­ben annyi­szor hangzik el a „valódi–nem valódi, igazi–nem igazi” dilem­mája, hogy ha másért nem is, ezért biz­tosan fel­me­rül a néző­ben a kérdés: meg­tör­tént mindez? A mozi­ban nem talál­ko­zunk az „igaz tör­té­ne­ten ala­pul” szlo­gen­nel, de erre nincs is szük­sé­günk ahhoz, hogy tud­juk, a (rém)tör­ténet, ha nem is szó sze­rinti érte­lem­ben valós, de iga­zabb, mint akár egy tanú­val­lo­más.

  • Legjobb erre a filmre úgy beülni, hogy semmit nem tud róla az ember, mert a narratíva olyan jó érzékkel porciózott fokozatossággal épül, hogy a néző is hasonló tudattágulást élhet át, mint a karakterek. Eleinte nem tudjuk, mit keres anya és fia a valószínűtlen, zárt térben, aztán lassan kiviláglik: a gyereknek sejtelme sincs róla, hogy a négy falon túl is létezik világ. Ekkor még azt is hihetnék, hogy egy beteges nő zárkózott el fiával a külvilágtól, de nemsokára kiderül, a szoba mindkettejük számára börtön: egy középkorú férfi tartja őket lakat alatt, aki elsősorban szexuális vágyai kielégítésére használja a fiatal anyát. A részleteket csak akkor tudjuk meg, amikor pár nappal ötödik szülinapja után Jack, a kisfiú beavatást nyer az a nagybetűs igazságba, azaz hogy hét éve rabolták el anyját az utcáról, ő pedig már itt született.



    Ezután speciális suspense helyzet áll elő, a feszültséget innentől nem a nézői ismerethiány és kíváncsiság, hanem a fiú nemtudása tartja fenn. Együtt izgulunk és szorongunk Jackkel, ahogy morzsánként próbálja megemészteni az új valóságot, mint Platón barlanghasonlatában a leláncolt rab, akihez visszatér társa a külvilágból, hogy meggyőzze, csak árnyékokat lát. Hiszi is meg nem is, mondjuk, nevetni éppen nincs sok kedve a dolgon. A szobán belüli események önmagukban elegendők lennének egy egész estés filmhez, de az akciófeszültségekkel teli kiszabadulás után még csak a mozi felénél járunk. És bár sejthető, mit kell átélnie még a szélsőséges helyzetből szabaduló párosnak, csak az utolsó képkocka után lesz világos, mennyi mindenből maradtunk volna ki, ha nem vág bele a rendező merészen a külvilági folytatásba. A városban nemcsak a „barlangból” kiszabadult rab világra való rácsodálkozását követhetjük nyomon, de a traumatizált nő reintegrálódási kísérleteit és kudarcait, illetve környezetének megküzdési nehézségeit is (a nagyapa rá sem bír nézni az erőszaktevőtől született gyermekre) – mindez őszinte életközeliséggel, hatásvadászattól mentes, hiteles alakításokkal tárul elénk, ami garantáltan nem hagyja érintetlenül a nézőt.

    Magában az alaptörténetben olyan instant drámaiság rejlik, hogy azt gondolnánk, akárhogy végződik is a film, bizonyosan sokkos állapotban jövünk ki a teremből. De a több nézőpontú fókusz és főleg a gyerek perspektívájának előtérbe helyezése révén az alkotás legalább annyira újjászületés-történet, a szeretet és a családi összetartozás erejét megjelenítő dráma, mint fogságtörténet és a poszttraumás krízis autentikus ábrázolása.



    Az anyát alakító Brie Larsonnak is joggal drukkolhatunk az Oscarért, akárcsak Lenny Abrahamsonnak, aki a legjobb rendezés, legjobb adaptáció és legjobb film katergórában is szoborra aspirál. A film alapjául szolgáló könyvet egyébként Emma Donoghue jegyzi, ő írta a forgatókönyvet is. Az írónőnek állítólag a 2008-ban napvilágra került Fritz-ügy (az osztrák Josef Fritzl huszonnégy évig tartotta fogva és rendszeresen megerőszakolta saját lányát) adta az inspirációt, de sem a regény, sem a film nem idézi meg konkrétan a szörnyű eseményt. Az operatőr Danny Cohen is dicséretet érdemel: a kameraperspektíva remekül adja vissza a fiú szemszögét, és a film első felében a rengeteg közeli képből összevágott belső felvétel amellett, hogy megőrzi a klausztrofób élményt, a valóságosnál tágasabbnak is láttatja a szoba világát.

    Minden szerkesztésbeli bravúr és hiteles színészi mozzanat mellett Lenny Abrahamson munkája messze túlmutat a technikai megalkotottságán. Ha csak a formai megoldásaira figyelnénk, úgy járnánk, mint Platón barlanglakója, aki az árnyékok sorrendjét és egymásba játszását elemezi ahelyett, hogy az árnyékot vető tárgyakról gondolkodna. A film igazi ereje abban áll, hogy giccsmentesen, hitelesen, több nézőpontból tár elénk egy filozófiai töltetű eseménysort, valóságszeletet, miközben elfeledteti velünk, hogy mi is csak falra vetített képeket látunk.



    Pontszám: 9/10

    A szoba (Room)

    Színes, feliratos, ír-kanadai filmdráma, 118 perc, 2015
    Rendező: Lenny Abrahamson
    Író és forgatókönyvíró: Emma Donoghue
    Operatőr: Danny Cohen
    Szereplő(k): Brie Larson (Ma) , Jacob Tremblay (Jack),
    Sean Bridgers (öreg Nick), Sandy McMaster (veterán), Matt Gordon (Doug)
    Bemutató dátuma: 2016. január 28. (Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)

  • További cikkek