×

A női lélek kálváriája
A Jenufa a Magyar Állami Operaházban
Péter Zoltán
2014 // 04. 01

A Magyar Állami Opera­ház hat év után ismét műsorra tűzte a nagy cseh opera­kompo­nista, Leoš Janáček Jenufa című ope­ráját. A konzer­vatí­vabb ízlésű magyar közön­ség ezúttal sem muta­tott nagy érdek­lődést a darab iránt, ám mind­ezek elle­nére a Jenufa egy igazán katar­tikus törté­net egy fiatal nő bol­dog­ság­kere­sé­séről.
Leoš Janácek a 20. század egyik legnagyobb és a külföldi operaházak által – a modern szerzők közül – az egyik legtöbbet játszott operakomponistája. A konzervatívabb ízlésű budapesti közönség azonban nem preferálta Janácek muzsikáját sem a rendszerváltás előtti évtizedekben, sem a  Jenufa 2004-es felújítása alkalmából. A produkció mindössze négy évadon át ment az Operaházban, félházas előadásokkal. Nem lehetünk tehát eléggé hálásak a Magyar Állami Operaháznak, amiért ennek ellenére újból műsorra tűzte a darabot.

Vidnyánszky Attila rendezésének elvontsága kiválóan érzékeltette egy zárt közösség világának nyomasztó sivárságát. A rendező pszichológiai realizmusa a csupasz színpadképek és a megvilágítás segítségével elrugaszkodott a konzervatív operarendezések hiperrealizmusától, de nem élt a rendezői színház eszközeivel sem. Nem állt szándékában új kontextusba helyezni a darabot, de azt sem tartotta fontosnak, hogy illúziókeltő módon jelenítse meg a történetet. Vidnyánszky elsődleges szándéka, hogy hitelesen ábrázolja a szereplők közötti viszonyokat, kapcsolatokat, valamint hogy a zenedrámai szituációkat plasztikus megjelenítse meg. Ennek érdekében nagy gondot fordított az énekesek színészi játékának életszerűségére, valamint a jelenetek hatásos színpadi beállítására. Talán csak a kórus tagjai lógtak ki a koncepcióból, ők jobbára csak statikus szemlélői az eseményeknek, s nem vesznek részt aktívan a történésekben.

Az átgondolt rendezés mellett a zene életre hívása sajnos felemásra sikerült. A tíz évvel ezelőtti premier énekesei közül csak Kiss B. Attilát láthatunk viszont Stevaként az előadásban, aki intonációs pontatlanságok és „gikszerközeli” hangok tömkelegével énekelt, bár a felsőbb regiszterekben olykor elvékonyuló és megcsukló hangja talán ebben az operában kevésbé zavaró, mint a romantikus darabokban. Bándi János Laca figuráját értően tolmácsolta, olyan deklamálással, amely olykor inkább a prózához, mint az énekléshez közelített. Ennél a szerepnél ez kevésbé stílusidegen, a magasabb regiszterekben azonban sokszor erőlködőnek hatott énektechnikája. Temesi Mária határozott szerepformálással és kellő hangerővel hozta a Sekrestyésné ellenszenves figuráját. Jenufa lírai szólamához Rálik Szilvia inkább drámai színezetű szopránja nem volt ideális párosítás. Hangja olykor bántóan érdesnek hallatszott, a lágyabb és gyengédebb részek megszólaltatása pedig nem sikerült kellő hajlékonysággal.

Héja Domonkos vezényletével sajnos a zenekar sem tudta megteremteni az énekesek számára a megfelelő zenedramaturgiai hátteret: a lírai részletekből a bensőségesség, a drámai fordulatoknál pedig a hatásos fokozás hiányzott. A zenekari kíséret sokszínűségének kiaknázása nem sikerült, Héja interpretációját jobbára a feszült és zaklatott hangzásvilág uralta.

Az előadás minden hibája ellenére is fontos pontja az idei évadnak, ugyanis  nem lehet nem értékelni a Magyar Állami Operaház elhatározását a repertoár megújítását illetően. Ennek részeként kerülhetett újból színpadra a két férfi között őrlődő Jenufa tragikus története is, amely döbbenetes erővel jeleníti meg az emberi indulatok viharában egy fiatal, boldogságát kereső nő érzelmi kálváriáját.

Következő előadások:

Magyar Állami Operaház, 2014. április 2. (SZE), 4. (CS) 19.00

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben