© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Zaccos fekete leves
A Svoid To Never Return című lemezéről
A mai magyar black metal élet ugyanazon folyamatokon megy át, mint a külföldi: az öreg zenekarok vagy feltámadnak, vagy végleg elbuknak, a fiatalok között pedig az unalmas és eredeti csapatok állandó versenye zajlik az életben maradásért. A miskolci Svoid debütálása e küzdelem sűrűjébe csöppent bele, egyelőre K.O. nélkül.
Saterion, a Svoid központi figurája a magyar black metal életben járatosak számára nem ismeretlen, hiszen megfordult többek között a Bornholmban is. Saját zenekarát 2009-ben hívta életre, 2011-es EP-je (Ars Kha) után pedig 2013-ban jelent meg jelen kritika tárgya, a To Never Return. A black metal harmadik hullámának nevezhető okkult irányzatba sorolható a csapat és az album is, amelynek külföldi underground körökben rengeteg hasonló és egyre sikeresebb párját találhatjuk meg, mint például az Acherontas Görögországból, a Dødsengel Norvégiából, vagy a Blaze of Perdition Lengyelországból.
Bár az anyag szerzői kiadásban öltött testet, kivételesen igényesnek mondható. Bornholmos régi zenésztársa, Sallai Péter kiváló borítót készített a lemezhez, melyen a kötelezően misztikus, szinte kalligrafikus logo mellett hasonló minőségű képpel találkozunk. Volt lehetőségem Pétert néhány szó erejéig megkérdezni a borító koncepciójáról, de annak bonyolultsága miatt nem vállalkoznék most rekonstruálására. Elégedjünk meg annyival, hogy egyfajta okkultista kozmológiával találkozunk, amely összesíti a világot működtető tikos erőket. Ez a felütés bizonyossá teszi a kételkedők számára is a zenekar és az album koncepcióját is, melynek intrója, az Opus Gnosis ritmusos, sámáni dobütemeivel megadja a zene irányát is.
A felvezetés és a nyitó Eleven Alpha kifejezetten erős kezdést biztosít az albumnak, amely második szembetűnő jellemzője a már említett kiváló borító mellett a remek hangzás. Hiába beszélünk underground black metalról, a nekro hangzás már nem biztosítja a megfelelő lehetőségeket, de ettől függetlenül is mutatja a tendenciát: ma már egy debütáló lemezhez is van esély jó minőségű stúdiótechnikát szerezni. Ez azonban nem old meg mindent, sajnos az említett erős kezdést erősen hullámzó folytatás követ. Saterion hangja nem tartozik a legjobb és legrétegzettebb black hangok közé, ezért néhány szám után elég fárasztóvá válik hallgatni. A legnagyobb hatást az átvezető számok, mint például a magyar nyelvű suttogással tarkított Genii Locorum vagy a Chaosathanas váltják ki.
Az album egyik csúcspontjának az Antania című tétel nevezhető, ami lassabb tempójával ráerősít a misztikus hangulatra. E dal kapcsán érdemes kiemelni, hogy a basszusgitár hangzása remekül előtérbe van helyezve: nem a szokásos black megoldást alkalmazzák, eltüntetve a háttérben a bőgőt, hanem önállóan kerül elő minden számban, szinte élő hangulatot keltve a felvétel során. A zárás szintén kiválónak mondható, a Towards the Horned Father lassú kivezetése megfelelően lekerekíti az albumot.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=4BB5sDGc3wA[/youtube]
Az erős kezdés, csúcspont és zárás között elterülő idő azonban erősen kétséges minőséget mutat. Átvezetőkkel és az intróval együtt összesen 11 track került fel a CD-re, 41 percben, ami ebből a fajta zenéből megint csak soknak számít. A remek, bár nyers hangzás ilyen mennyiségben való befogadása unalomba fulladhat, amit elősegít a gyengébb minőségű számok sorozata is. Hiába a remek hangszerkezelés és az igazi black hangulat, Saterion orgánuma és az olyan számok, mint a Queen of Those Below vagy a Reborn in Flames, esetleg a Noxulifer (hiába őrületesen jók a képzettársítások a címekben) megölik az érdeklődést.
A Svoid bemutatkozó lemeze olyan, mint egy zaccos kávé. Az első korty még talán jól esik, de a továbbiakban csak tisztességből issza meg az ember, és örül, amikor a végére ér. Ez egy nagyon jó, igazi, a szó pozitív értelmében vett true debüt lehetett volna, de a dalok tetemes része erősen lehúzza várakozásainkat. Világos, hogy rengeteg mondanivalóval rendelkezik a zenekar, amit szeretne minél nagyobb mennyiségben átadni, de ez már a befogadhatóság rovására megy. Hiába vagyok nagy tisztelője a fentebb említett, hasonló külföldi zenekaroknak, és újra meg újra előveszem To Never Returnt, végül mindig oda jutok, hogy a Svoid világa egyelőre inkább elfáraszt, mint elmerít a titkok mélységében.
Pontszám: 6/10
Facebook: https://www.facebook.com/?q=#/svoid218?ref=ts&fref=ts
Bár az anyag szerzői kiadásban öltött testet, kivételesen igényesnek mondható. Bornholmos régi zenésztársa, Sallai Péter kiváló borítót készített a lemezhez, melyen a kötelezően misztikus, szinte kalligrafikus logo mellett hasonló minőségű képpel találkozunk. Volt lehetőségem Pétert néhány szó erejéig megkérdezni a borító koncepciójáról, de annak bonyolultsága miatt nem vállalkoznék most rekonstruálására. Elégedjünk meg annyival, hogy egyfajta okkultista kozmológiával találkozunk, amely összesíti a világot működtető tikos erőket. Ez a felütés bizonyossá teszi a kételkedők számára is a zenekar és az album koncepcióját is, melynek intrója, az Opus Gnosis ritmusos, sámáni dobütemeivel megadja a zene irányát is.
A felvezetés és a nyitó Eleven Alpha kifejezetten erős kezdést biztosít az albumnak, amely második szembetűnő jellemzője a már említett kiváló borító mellett a remek hangzás. Hiába beszélünk underground black metalról, a nekro hangzás már nem biztosítja a megfelelő lehetőségeket, de ettől függetlenül is mutatja a tendenciát: ma már egy debütáló lemezhez is van esély jó minőségű stúdiótechnikát szerezni. Ez azonban nem old meg mindent, sajnos az említett erős kezdést erősen hullámzó folytatás követ. Saterion hangja nem tartozik a legjobb és legrétegzettebb black hangok közé, ezért néhány szám után elég fárasztóvá válik hallgatni. A legnagyobb hatást az átvezető számok, mint például a magyar nyelvű suttogással tarkított Genii Locorum vagy a Chaosathanas váltják ki.
Az album egyik csúcspontjának az Antania című tétel nevezhető, ami lassabb tempójával ráerősít a misztikus hangulatra. E dal kapcsán érdemes kiemelni, hogy a basszusgitár hangzása remekül előtérbe van helyezve: nem a szokásos black megoldást alkalmazzák, eltüntetve a háttérben a bőgőt, hanem önállóan kerül elő minden számban, szinte élő hangulatot keltve a felvétel során. A zárás szintén kiválónak mondható, a Towards the Horned Father lassú kivezetése megfelelően lekerekíti az albumot.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=4BB5sDGc3wA[/youtube]
Az erős kezdés, csúcspont és zárás között elterülő idő azonban erősen kétséges minőséget mutat. Átvezetőkkel és az intróval együtt összesen 11 track került fel a CD-re, 41 percben, ami ebből a fajta zenéből megint csak soknak számít. A remek, bár nyers hangzás ilyen mennyiségben való befogadása unalomba fulladhat, amit elősegít a gyengébb minőségű számok sorozata is. Hiába a remek hangszerkezelés és az igazi black hangulat, Saterion orgánuma és az olyan számok, mint a Queen of Those Below vagy a Reborn in Flames, esetleg a Noxulifer (hiába őrületesen jók a képzettársítások a címekben) megölik az érdeklődést.
A Svoid bemutatkozó lemeze olyan, mint egy zaccos kávé. Az első korty még talán jól esik, de a továbbiakban csak tisztességből issza meg az ember, és örül, amikor a végére ér. Ez egy nagyon jó, igazi, a szó pozitív értelmében vett true debüt lehetett volna, de a dalok tetemes része erősen lehúzza várakozásainkat. Világos, hogy rengeteg mondanivalóval rendelkezik a zenekar, amit szeretne minél nagyobb mennyiségben átadni, de ez már a befogadhatóság rovására megy. Hiába vagyok nagy tisztelője a fentebb említett, hasonló külföldi zenekaroknak, és újra meg újra előveszem To Never Returnt, végül mindig oda jutok, hogy a Svoid világa egyelőre inkább elfáraszt, mint elmerít a titkok mélységében.
Pontszám: 6/10
Facebook: https://www.facebook.com/?q=#/svoid218?ref=ts&fref=ts
