×

Regényhősök szorításában
Nagypál István: A fiúkról
Hegedűs Linda
2014 // 04. 04

Újabb kontextusba helyezni korábbi tör­téne­teket, pár­beszéd­re hívni már meg­terem­tett regény­alako­kat, és vers­nyelvbe sűrí­teni az epi­kus for­mákat: nagy lehe­tősé­gekkel kecseg­tető vállal­kozás. E cél olvas­ható ki Nagypál István első, A fiúkról című verses­köte­téből, mely három német fejlő­dés­regény főhő­sét és törté­netét idézi meg, s az őket meg­szólító lírai én szó­lama mentén fűzi kötet­be.
A fiúkról által megidézett Herman Hesse Demian: Emil Sinclair ifjúságának története, Siegfried Lenz Arne hagyatéka és Musil Törless iskolaévei című regényei a fejlődésregény műfajának 20. századi állomásait képviselik. A klasszikus nevelődési regény jellemzői szerint a főhős(ök) felnőtté válásának folyamatáról és körülményeiről tudósít. A regények tétje az önazonosság megtalálása, miközben hőseik elutasítják környezetüket, és saját belső világukból próbálják megteremteni önmagukat. A három regény központi kérdése tehát a határátlépés, ami minden esetben a duális világot képviselő szereplők kapcsolatán keresztül valósul meg: Emilnek Demianhoz, Hansnak Arnéhoz, Törlessnek iskolatársaihoz fűződő kapcsolata saját személyiségük megalkotásának feltételét jelentik. Ezt az ambivalens, egymás húsába maró, ugyanakkor építő, de minden esetben egymást feltételező kapcsolatot teszi tárgyává A fiúkról című kötet.

Az intertextuális utalások sorát még távolról ugyan, de már A fiúkról kötetcím és a borítóképen látható gyermeki alak is elindítja, majd a három regényhőst idéző cikluscímek jelölik ki egyértelműen. A fiúkról lírai beszélője mintha Emil, Hans és Törless iskolatársának szerepébe bújva szólítaná meg Demiant, Arnét és Törlesst, s végig mozgásban is tartja a megszólító és  megszólított nézőpontját: e két pozíció szólama biztosítja a versek dinamikáját, s egységük alkotja meg A fiúkról kötet lírai hangját. Az említett három regény a Nagypál István kötetében kirajzolódó cselekmény előtörténetét képezi, így kikerülhetetlen, hogy az egyes ciklusokat a regényekre való reflektáltságukon keresztül értelmezzük, együttes ismeretük vezethet el A fiúkról mélyebb jelentésrétegének felfejtéséhez.

A verseskötet legterjedelmesebb és legkidolgozottabb ciklusa az első, a Demian című, melyben a regényszereplőket megszólító lírai én továbbírja, míg az Arne és a Törless szakaszban inkább csak újraalkotja a regényekben megteremtett viszonyrendszereket. A ciklus 19, egy-egy életképet rögzítő versből áll, s tematikailag három szakaszra bontható. Az első nyolc költemény Demian alakját a gyerekkor és a halál képeinek egymásba játszásán keresztül mutatja be. Hol forrónadrágban nyalókát szopogatva, színes golyókkal játszva találkozunk vele – ilyenkor ő „nem más, csak egy kisfiú” –, hol viszont csak „eljátssza, hogy gyerek,”, „szerepel”, közben öregesen vigyorog, és beteszi műfogát. Ábrázolása összecseng a Hesse regényében bemutatott Demian alakjával: „Sem férfiasnak, sem gyerekesnek, sem öregnek, sem fiatalnak, hanem valahogy ezerévesnek tűnt, vagy inkább időtlennek.” (Hermann Hesse, Demian: Emil Sinclair ifjúságának története, Tericum, Budapest, 1994, 59.) A Fekete tej című vers már az Emil szerepébe bújt lírai én és Demian „fájdalommal és jóleső borzongással” jellemzett kapcsolatát jeleníti meg: „furcsán / néz, figyelem, nem tudom, / mit akar, újrakezdi, menjek / el, aztán simogat, simogatni / próbál, nézem, aztán pofán / vágom, figyelem, húsomba tép, karmol, csapdos, fél / megkérdezi, szeretem-e őt / megkérdezem, szeretsz-e”. A versek vészjósló világát a többnyire rövid, tömör, közlő mondatok alkotják meg, és olyan szimbólumok teszik hangsúlyossá, mint a fekete szív, parizerszínű ég, márvány, porcelán, jégtábla, tükör, tükörkoporsó, üvegfal, tükörfal vagy a kés. E költői képek atmoszférateremtő képessége vitathatatlan, ugyanakkor nem biztos, hogy elég kifejezőek ahhoz, hogy környezetükből kiragadva is megtartsák többletjelentésüket. A ciklus egészét átszövő, előrevetített halál képe a 3 című versben válik egyértelművé, s a ciklus harmadik szakasza már Demian halálának elképzelt körülményeit, elvesztésének fájdalmát, a Demiannal együtt pusztulni vágyó lírai én tragikumát és tehetetlenségét érzékelteti meg: „téged utánoztalak, a kádat teleengedtem / vízzel és lenyomtam a fejemet, még lejjebb, lássad / helyetted megtennék mindent, szeretleket nem mondtam, de már nem is mondhatom” (Jaj, kád, jaj, törülköző).

A kötet második ciklusában a lírai beszélő a regénybeli Hans szerepkörébe bújva a saját sorsa tragikumát beteljesítő Arne alakját idézi meg, miközben saját felelősségének súlyával küzd: „Úgy éreztem, talán elöntött a düh, / amiért nem végeztem jól a munkám” – írja a A játék szerkezete című versben. Az Arnét bemutató, leíró részek szinte teljesen hiányoznak a ciklusból, melynek okát talán abban kereshetjük, hogy a mólón ücsörgő, apját váró, lányos csípőjű Arnét a kötet nem szakítja ki eredeti, regénybeli közegéből. A ciklus motívumrendszerét a regényt is átszövő tenger és hajókikötő világa alkotja meg, habár a látószöget a regényénél szélesebbre nyitva halászok, kofák és matrózok lesznek az újraalkotott világ szereplői: ők válnak a lírai én bűntudattal átszőtt gyászának közvetítőivé.

„S mint a szerelmesek egymással, úgy mentem én át önmagammal poklon” – indul a kötet harmadik szakasza, és bár a regénybeli idézet Törlesstől származik, ezúttal sem ő, hanem a róla való beszéd válik a versek tárgyává. A ciklus a kötet legérettebb darabjának tekinthető, a Musil-regényből átemelt katonaiskola rideg kerete ugyanis tökéletes ellenpontként szolgál Törless és iskolatársa intim viszonyának. Az utalásrendszer és a tematika jól sikerült egységének eredményeként versről versre rajzolódik ki előttünk az ösztönösség motívuma mentén szerveződő kapcsolat mélysége, s vele együtt a kétségek közt vergődő, megértést, valamint testi és lelki beteljesülést remélő lírai én szólama.

Nagypál István jó érzékkel választotta ki e három regényt, melyekben más-más módon, de egy szorosan összetartozó, egymást feltételező kapcsolatrendszer érhető tetten. A három regényszereplő nézőpontjába helyezkedő lírai én szólama az egyes ciklusokban tematizálódó elvesztés fájdalmán, a bűntudattal való küzdelmen és a meg nem értettségen keresztül voltaképpen háromféle kapcsolati formát mutat fel, amiért – mint már fentebb említettem – elengedhetetlen a három megidézett regény ismerete a kötetkompozíció felfejtésében.

Ezért támadhat az az érzésünk, mintha A fiúkról kötet szerzője egy már meglévő keretbe helyezné saját költői világát, egyelőre nyitva hagyva a kérdést, eléggé kiforrott-e ahhoz, hogy ezen intertextuális keret nélkül is önálló, értelmezhető egészet alkosson.

Nagypál István: A fiúkról, JAK–Prae.hu, Budapest, 2012.

Pontszám: 8/10

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben