A tánc ezernyi arca

Az 1970-es években Kenneth MacMillan fél év leforgása alatt, Jules Massenet zenéje és Jean Aurel Manon 70 című filmje által inspirálva készítette el háromfelvonásos táncjátékát. Az 1974-es bemutató megdöbbentette a kritikusokat, elsősorban a cselekmény merészsége miatt. A librettó alapjául szolgáló regény szerzője (A. F. Prévost abbé) ugyan keményen bírálta a 18. századi Franciaország társadalmának viszonyait, de a történet addigi színpadi feldolgozásai nem erre helyezték a hangsúlyt. Puccini népszerű operája is inkább a három főszereplő életének egy-egy kiragadott epizódját mutatja be, a korábbi balettfeldolgozások között pedig olyan is akad, amely a történet drámai karaktere ellenére happy enddel zárult. A skót származású koreográfus azonban züllött prostituáltat kreált a főszereplőből: feldolgozásában Manon megismeri ugyan az igaz szerelmet, de nem tud lemondani érte a luxusról, és képtelen ellenállni a férfiak csábításának. Bukott kurtizánként éri a halál egy New Orleans-i büntetőtelepen, miután a börtön igazgatója is megerőszakolta.



A Royal Balett egykori igazgatója hét jelenetben tárja elénk Manon és Des Grieux lovag hányatott szerelmének történetét. Az előadás során a cselekményvezetés logikai döccenőit és hatásvadász fogásait kiválóan ellensúlyozza a virtuóz és részletgazdag koreográfia. A forgásokkal nehezített emelések, bonyolult lépéskombinációk révén MacMillan megújította a klasszikus balett formanyelvét. A Massanet különböző műveiből összeállított muzsika líraisága és érzelemgazdagsága pedig kiváló lehetőséget teremtett számára, hogy a szólórészek és a pas de deux-k során aprólékosan mutassa be a főszereplők lélektanát, finoman árnyalt jellemrajzát. A zenei alapszövet egészét átszövő melankolikus dallamvilág már Manon és Des Grieux első találkozásakor sejteti a tragikus végkifejletet, ugyanakkor a komor történet filmszerűen pergő drámai jelenetei a humort és az iróniát sem nélkülözik.



A második szereposztásban Nakamura Shoko magával ragadó, szenvedélyes tánccal varázsolta elénk Manon figuráját. Szép, letisztult alakítást nyújtott, könnyedén megoldva a koreográfia bonyolultabb táncmozdulatait is. Des Grieux szerepében Oláh Zoltánt láthattuk, aki ihletetten jelenítette meg az ifjú szerelmes lelki vívódásait. Kekalo Jurij Lescautként szintén hatásosan formálta meg a korhely fiatal férfi alakját: Kozmér Alexandrával (aki Lescaut szeretőjét keltette életre) táncolt részeges kettőse komoly technikai kihívást jelentett a táncosok számára, ám ezen az estén mindketten bravúrosan oldották meg a nehéz feladatot. Apáti Bence ezúttal Monsieur G. M. szerepében volt emlékezetes, míg az utóbbi években koreográfusként is tevékenykedő Venekei Marianna madame-ként lépett színpadra. A tánckar összehangolt produkciója mindenképp kiemelendő, hiszen nagyban hozzájárult a látványos előadás sikeréhez. Nicholas Georgiadis – eredetileg az 1974-es londoni ősbemutató számára tervezett – stilizált rokokó díszletei és jelmezei pedig fokozták a tánc teremtette atmoszférát. A Kesselyák Gergely irányította zenekar finoman árnyalt lírai hangzásvilágot teremtett: a karmester rendkívül hatásosan bánt a tempókkal és a dinamikával, kiemelve ezzel a mű drámai csúcspontjait.



A Magyar Nemzeti Balett Manon-produkciója elhiteti velünk, hogy a zene és a tánc erejére támaszkodva, szavak nélkül is ki lehet fejezni az emberi lélek érzelmi viharainak ezernyi arculatát. Ennél többet pedig nem is kívánhatunk egy balettelőadástól.



További előadások: március 11., 12., 13.