×

A robotszív örökké dobog
Neill Blomkamp: Chappie
Szabó Ádám
2015 // 03. 09

A dél-afrikai sztár­ren­dező, Neill Blom­kamp robot sci-fijé­ben bizarr han­gulati egy­veleg jön létre a science fiction, az akció­mozi, a társa­dalmi sza­tíra és a csa­ládi mati­nék/gye­rek­filmek kötél­táncá­val, de a humor és a heroi­kus-drámai pál­for­dulá­sok inkább ki­oltják, mint se­gítik egy­mást.
Úgy tűnik, a hat éve gyorsan piedesztálra emelt dél-afrikai sztárrendező nem tud kilépni első mozija/meglepetéssikere, a District 9 árnyékából. Blomkamp robot sci-fije a nagy elődhöz hasonlóan indul: dokumentarista snittek, híradófelvételek sorjáznak, a rendező ismét társadalomkritikai köntösbe öltözteti választott zsánerét. De a Chappie nem áll meg itt: az elnyomó korporatív társaságok bírálatán túl címszereplője (valamint az őt körülvevő figurák), egy gyerekcipőben járó droid személyes vívódására is hangsúlyt fektet.



Mintha csak a District 9 szellemi folytatása készült volna el. Ezúttal Blomkamp nem egy fiktív, távoli jövőbe helyezett Elysium-i disztópáival riogatja a nagyérdeműt, hanem visszatér piszkos dél-afrikai gyökereihez. Túlzás lenne az állítani, hogy az első filmjét forgatta újra, ám a sztori fő váza rendkívül ismerősnek tűnhet. Csakúgy, mint a District 9, a Chappie is sajátosan definiált felnövéstörténet. Míg 2009-ben Wikus, a csetlő-botló bürokrata úgy mutálódott az általa korábban űzött, kitoloncolt kvázi-apartheidizált féllénnyé, hogy nyomában lihegett a gonosz üzleti halálosztag, közben pedig mocsokban, vérben gázolva lett kétbalkezes nyámnyilából küzdő, felnőtt, harcos férfi, addig Chappie mini robotzsaruként új anyura, papára, barátokra tesz szert. Útja tipikus Joseph Campbell-i hősodüsszeia, melynek során a hátrahagyott, idegenek által humánussá programozott vasember pozitív értékek − szeretet, család, otthon, gyengék oltalmazása, öntudatra ébredés − rögzítésével lesz hőssé. Blomkamp két síkon futtatja a mesét, a vállalatkritika összecseng a fémtestbe zárt szellem kiszabadulásával. Nagyjából ugyanez az összefüggés a film fő problémája is. Blomkamp képtelen hátat fordítani a konyhafilozófiának, zavaróan coehlói tételmondatoknak, amikor Chappie felnövése, gyerekkutyából felnőtt robottá válása izgatja („Tudod, Chappie, az számít, mi van belül” – neveli főalakunkat a johannesburgi gettóbanda melegszívű zsiványbabája), és az Elysiumból hozott „szociális gyerekbetegségek” szintjén reked, amikor a főszereplőkre vadászó Vodacom-mamutcég nagyon rossz és kevésbé gonosz alkalmazottait polárisan szembeállítja a jólelkű Chappie-famíliával. A film világképe bántón leegyszerűsítő: ugyan a főrobot és a galád üzlettársak között táncol egy idealista fejlesztőmérnök, de ő is felszínes karakter, míg a droid emberré válását nemes lelkű nevelőszülők kontra dörgedelmes vállalati kommandósok összetűzésébe ágyazza a rendező. Ront a helyzeten, hogy Blomkamp a drámai pillanatok élét ügyetlen, szépérzék nélkül elővezetett, megrendítőnek szánt lassításokkal vagy épp affektáló példaképalakokkal csorbítja, noha valószínűleg nem egészen ez volt a készítői szándék.



Chappie befogadói csaknem karikatúrává redukált sztereotípiák (önző, de végül aranyszívűként cselekvő bűnöző, jó kedélyű buflák, punk édesanya), ahogy a Hugh Jackman által játszott főgonosz is az Avatarból ismert ezredes típusfigurájának távoli hasonmása, pusztán arcjátékával. Bizarr hangulati egyveleg jön így létre a science fiction, az akciómozi, a társadalmi szatíra, illetőleg a családi matinék/gyerekfilmek kötéltáncával, ám Blomkamp sajnos nem olyan ügyes, hogy hangnemváltásait precízen időzítse: a humor és a heroikus-drámai pálfordulások inkább kioltják, mint segítik egymást. (E hibára a katasztrofális szinkron is ráerősít, élén Stefanovics Angéla leírhatatlanul irritáló hangjátékával.) Ugyan akár könnyfacsaró, szívhez szóló is lehetne az, amikor Chappie szocializációja során „az igazi világ” őt bántalmazó, verő, felgyújtó huligánjaival ütközik, az említett affektálások, netán a fődroid szájából hangzó „Miért ilyenek az emberek?” panaszkodás fájón ügyetlen, és sajnos ezek a megoldások sokadrangú Robotzsaru- (a főszereplők ellen hadba vonuló katonarobot egy az egyben a Verhoeven-mozi ED-209-ének lekoppintása), Rövidzárlat- (Johnny-5 szerepében Dél-Afrika mókarobotja) utánlövéssé degradálják Blomkamp munkáját.



Míg Cronenbergnél gyászos véget ért az ember-gép ergonómia (Videodrome, A légy), a Chappie-ből ezredjére is kiderül, hogy humánszféra és fémtest szimbiózisban élhetnek, nincs differencia hús és titánium, hovatovább élő, illetve halott szövet között, körülbelül A holnap határa vezértételéhez hasonlóan. Gejl, darabokra szakadó robot-fejlődésregény ez: bármit jelentsen is test vagy roncs, élet vagy halál, Blomkamp szerint tudatunk USB-re menthető adat, ami lelki kapcsokat hoz létre a fizikai pusztulás dacára – idézve Spielberg gyengébb idealista fantasztikumait.

Blomkamp óriási üzenete így érne célt. Didaktikusan, Tank Girl-esztétikájú feliratokkal, a Die Antwoord rave rapjével és egy gigantikus apa-anya-gyerekbarát-összeborulással.



Pont: 4/10

Chappie
Színes, szinkronizált amerikai sci-fi, 2015, 110 perc
Rendező: Neill Blomkamp
Forgatókönyvíró: Neill Blomkamp, Terri Tatchell
Operatőr: Trent Opaloch
Szereplők: Sharlto Copley (Chappie), Dev Patel (Deon), Hugh Jackman (Vincent), Yo-Landi Visser (Yolandi), Sigourney Weaver (Michelle Bradley)
Bemutató: 2015. március 5. (Forgalmazó: InterCom)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben