×

Melk
Kun Árpád
2015 // 01. 16

„Gyanútlan ujjaim egyre idege­sebben futkostak a csupasz bőrön. Nem találták a mell­tartó kosa­rát, hogy kicsa­tolják és félre­hajtsák. Ami önma­gában még nem lett volna baj, de nem találták azt a kerek mellet sem, amit az imént a pólón át még mintha kitapo­gattak volna.” Ezúttal Kun Árpád írt a Kedvenc hely rovatba.
A panziós lelkiismeretesen elmutogatta az eléje tett magyar autós térképen, hogyan találunk vissza az autópályára, mi mégis elkeveredtünk a mellékutakon, ahol a délelőtti tölgyerdő fanyar kigőzölgései beáramlottak a lehúzott ablakon át, mígnem az egyik kereszteződésben úgy állt az út szélén egy fémoszlop, mintha a fatörzsek közül lépett volna elő, a lombkorona helyett azonban egy közlekedési tábla volt rajta, ami alapján már nem vétettük el az irányt. Csak az utolsó körforgalomban választottunk rossz elágazást, de már közben rájöttünk a tévedésre, és ötven méter után sikerült megállnunk. Gyorsan meggyőztük magunkat, hogy felesleges lenne elpazarolni az időt azzal, hogy felmenve az autópályára száguldunk az ellentétes irányba a következő lehajtóig. A körforgalom kihalt volt, a töltés takarásában zúgott csak a láthatatlan forgalom. Orsi szemtanúk nélkül visszatolathatott. Másodszorra már jó felé kanyarodtunk ki. Az autópályán negyedórába telt, amíg elmúlt a szívdobogásunk a hajmeresztő tolatás miatt, és megnyugodtunk.



Rozi gőgicsélése közben fokozatosan átalakult, valahol a Sankt Pölten Nyugat-tábla körül elégedetlen nyögdécseléssé vált. Rutinosan hátracsavartam a jobb kezem, és felkínáltam neki az ujjaimat, hogy játsszon velük, amitől valóban csend lett.

– Tulajdonképpen hány órakor evett utoljára a kislány? – kérdeztem Orsitól, mivel úgy voltak kettőnk között kiosztva a szerepek, hogy én voltam a pontosidő-felelős.

– Pontosidő-felelős – mormoltam csodálkozva. – Tá-ti-ti, tá-ti-ti-tá, két versláb, daktilus és choriambus – magyaráztam félhangosan Orsinak.

– Hogyan?

– Időmértékben beszélek.

– Ja, az más.

– Egyébként meg azt kérdeztem, hogy mikor szoptattál.

– Hú, most hirtelen egybefolyik – ráncolta a homlokát Orsi, arra összpontosítva, hogy visszakormányozzon a külső sávba egy kamion elé, amit negyedórányi követés után végül megelőztünk, hogy ne szívjuk tovább a füstjét, ámde előzés közben egyszer csak előbukkant mögöttünk a semmiből egy magyar rendszámú BMW terepjáró, és pillanatok alatt néhány centire volt a kis Suzukink hátsó lökhárítójától, hogy leszorítson minket.

– Rohadt gyilkosok! – kiabáltam a honfitársaink után, amikor a BMW elhúzott mellettünk. Szabad balkezemmel az öklömet ráztam, amit aztán gyorsan az ölembe ejtettem, amikor bevillant Orsi egyik állandó meséje arról, hogyan vezetett az apja gyerekkorában. Eszerint, ha az apja úgy ítélte meg, hogy egy másik autós szabálytalankodott velük, például túl hirtelen sorolt át a másik sávból füstokádó Wartburgjuk elé, akkor nem elégedett meg azzal, hogy rádudált arra a másikra, hanem több kilométeres kitartással, őrjöngve üldözte addig, amíg meg tudta előzni, és alpári káromkodások közepette végre rázhatta feléje az öklét, miközben a gyerekek elsüllyedtek a hátsó ülésen szégyenükben.

Ölembe ejtett balkezemmel felváltottam a jobbot, és a ballal folytattam tovább az ujj-játékot Rozikának, miközben hajlítgattam a jobbot, hogy kiálljon a karomból a zsibbadás. A csecsemő ennek ellenére egyre elégedetlenebbül nyöszörgött.

A legközelebbi autóspihenő, ahol ki tudtunk hajtani az autópályáról, Melknél volt. Amikor a benzinkút nagy fémkasztnija mögé bekanyarodtunk, olyan furcsa, mesterkélt monumentalitással szökkentek elő az apátsági épület barokk kupolái és ablaksorai a közeli dombon, mintha egy szabadtéri opera díszletei közé hajtottunk volna be, egyenesen a színpad közepére. Talán emiatt szállt meg a kisördög, hogy játsszak, ha nem is baritont, basszust, de bohócot legalább. Miután a kis Suzuki megállt, kipattantam az ülésről, először kicsatoltam Boldizsárt, másodszor Rozit vettem fel a karomra, majd letelepedtem velük a közeli padra. Miután keresztbe tettem a lábam, és felhúztam a térdem, a térdhajlatom mélyedésébe biztonsággal elhelyeztem a csecsemőt. Szabadon maradt két kezemmel a két mellemhez nyúltam, és figyelmesen megtapogattam őket. Orsinak azt a jellegzetes mozdulatsorát utánoztam, amivel meg szokta állapítani, hogy melyik melle van tele, abból a célból, hogy tudja, melyikből kell szoptatnia. Miközben látszólag befelé, az ujjaim hegyén keletkező érzetekre összpontosítottam, a szemem sarkából láttam a mellettem ülő Boldizsárt, aki elvarázsolt fél mosollyal figyelte színészkedő apját, magam előtt pedig a csecsemő Rozit, aki hajszálnyi megrökönyödéssel, de egyelőre kivárásos alapon vizsgált, hogy mi fog ebből még kisülni. Orsi a mellei súlyának megbecsülése után az egyiket elkezdte kibontani. Én is így folytattam. Felgyűrtem jobb mellemen a pólómat. A közönségem - Boldizsár, Rozi és a közben odaérkező Orsi – láthatta előbukkanni satnya férfi mellemet, de én nem, mert én Rozira pillantottam.

– Mindjárt kapod a tejecskét apától – ígértem neki biztató mosollyal.

Gyanútlan ujjaim egyre idegesebben futkostak a csupasz bőrön. Nem találták a melltartó kosarát, hogy kicsatolják és félrehajtsák. Ami önmagában még nem lett volna baj, de nem találták azt a kerek mellet sem, amit az imént a pólón át még mintha kitapogattak volna. Megszakítottam a bensőséges szemkontaktust Rozival, és lenéztem a mellemre. Ott nem súlyos domborulatot láttam lilásbarna udvarú, húsos bimbóval, hanem csak egy halványpiros, apró kitüremkedést néhány hosszú szőrszállal.

– Hol a mellem?  – kérdeztem őszintén elámulva, miközben kikerekedő szemekkel pislantottam egypárat, ahogy a cirkuszi bohócok teszik, hogy megszabaduljanak egy kellemetlen látványtól, de a következő pillanatban már megdöbbentem.

– Nincs meg a mellem, elvesztettem – jajdultam fel, kétségbeesetten kitapintva a nagy hiányt a mellkasomon.

Boldizsár hasát fogta a kacagástól, Rozi, aki az előbb már tátogott, hogy bekapja a bimbót, dühös sírásban tört ki.

– Csúnya dolog, hogy így szadizod a kislányt – húzta össze Orsi a szemöldökét.

– Gyere, kicsim – vette át Rozit hozzánk ülve. Rögtön betette a szájába a megfelelő mellet, amire Rozi elhallgatott, és már szopott is.

– Néha tényleg reménykedem, hogy valami csoda folytán kinő – magyaráztam nagy ártatlanul.

– Nem nő ki soha – oktatott ki Boldizsár kíméletlenül, mégis végtelen megértéssel az apai együgyűség iránt. – Neked fü-fütyid van, apu.

– Érzek én itt valami büdöset – váltott témát Orsi, és látványosan elhúzta az orrát.

– Jé, csak nem valamelyikünk bekakilt? – kérdeztem gyanakodva.

– Ne-em én vo-voltam – hárított azonnal Boldizsár dadogva.

– Na, lássuk csak – hajoltam le hozzá hirtelen, megszagolva a fenekét, mielőtt elfordíthatta volna.

– Fantasztikus! Megint – állapítottam meg elképedve.

– Csak nem? – kérdezte izgatott várakozással Orsi.

– De igen – bólintottam ragyogó arccal. – Ez az indiai útifű tényleg tud valamit.

– Nem tud – ellenkezett azon nyomban Boldizsár.

– Azért egy pelenkacserét megér – fogtam meg a gyerek kezét, és finoman húzni kezdtem a vécé felé.

– Készítettem pelust és popsitörlőt a kesztyűtartóba – kiáltott utánunk Orsi sugárzó arccal.

.


Részlet a Megint visszavárunk című regényből

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben