A remake mint motívum

Lúzer, kockafejű Schmidt (Jonah Hill) és izomagyú, menő Jenko (Channing Tatum) nem igazán voltak jóban a gimi alatt, de a rendőrakadémián eltöltött közös évek összekovácsolták őket. A diploma után azonban a várt nagy akciók és szuper autós üldözések helyett egy dögunalmas parkban kell járőrözniük – biciklin. Ketten együtt viszont annyira ügyetlenek, hogy még itt is képesek elbaltázni egy melót, így a legcikibb feladatot bízzák rájuk: vissza kell menniük a gimibe, és gimnazistának álcázva kell lefülelniük egy drogbandát.

Mivel milliónyi film és TV-sorozat dolgozta már fel a rendőrpáros (buddy cop) témáját, így A kopasz osztagnak van honnan merítenie, és ezt biztos kézzel meg is teszi. Azzal ráadásul, hogy a rendőröket a gimibe küldi vissza, megkapja az ehhez a témához járó összes klisét is, így a filmben felrobbanó kamiontól kezdve a dühös fekete bőrű rendőrkapitányon át az érettségi bálig megtalálható itt minden. Vígjátékról lévén szó, ezek a klisék persze mind kifordítva jelennek meg, de ennél a film még tovább megy, és az újrahasznosítást mint motívumot tudatosan központi jelentőségre emeli, direkt módon elismerve, hogy a filmben gyakorlatilag semmi sem eredeti.

A film címe és a történet alapja is az azonos címen, az alkotók a ’80-as évek végén futó sorozatból emelték át, a cselekmény fennmaradó részét pedig a már említett műfaji építőelemek alkotják. Maga a történet fősodra is az újraélésről szól: visszamenni a suliba, és újra megküzdeni a tinédzserkori félelmekkel és előítéletekkel. Szépen illik az újrahasznosítás vonalába a küldetés főhadiszállása is, ami egy templomból lett átalakítva, illetve Johnny Depp, a sorozat eredeti főszereplőjének cameoja is. Joggal lehet olyan érzésünk, hogy nem is egy önálló filmet nézünk, hanem olyan jelenetek gyűjteményét, amiket valahol már mind láttunk.

A tíz év elteltével megváltozott gimis helyzet izgalmas súrlódási pontokat kínál, amit a film csak részben használ ki. Bár említés szintjén megjelenik, hogy mennyire ódivatú felhívni valakit telefonon a facebook világában, a rengeteg egyéb különbséget nem részletezik, és inkább a cselekmény egy hangsúlyos pillanatába próbálják sűríteni: annyit változott a világ tíz év alatt, hogy ma már Schmidt lenne a menő srác a suliban és Jenko a lúzer. Ez azonban nemcsak hogy hiteltelen, de itt indul el egy folyamat, ami megbontja a két karakter egyenrangúságát.

A buddy cop filmek általában hasonlóan indulnak: valamilyen, látszólag feloldhatatlan ellentét feszül a két férfi között (zöldfülű vs. veterán, csajozógép vs. aktakukac, tisztességes vs. korrupt), és semmi kedvük együtt dolgozni, gyakran akaratuk ellenére osztják be őket a közös munkára. Ez az ellentét lehet mind humor-, mind konfliktusforrás, és a történet lezárására is remek lehetőségeket kínál. Természetesen A kopasz osztag is ezen a vonalon szeretne haladni, de túlságosan felületesen követi a műfajt. A Schmidt és Jenko között feszülő kezdeti ellentét ugyanis nem személyiségükből fakad, hanem egyszerűen érdeklődési körükből (matek vs. tesi), és messze nincs benne annyi lehetőség, mint egy jobban kidolgozott, mélyebb ellentétben. Ráadásul egy tízmásodperces snitt alatt ezen az ellentéten túl is lendülnek, onnantól kezdve a legjobb haverok. A közös jelenetek jól működnek, mindketten rendkívül szerencsétlenek, ám szerencsétlenségükön kívül nincs más, ami összekösse őket, és ez pont az ellentét hiányából fakad. Ami összekovácsolhatta volna őket ugyanis, az az ellentétek valamilyen formában való feloldása, de ez hiányzik a képletből. Enélkül nem is igazán érezzük a kapcsot köztük, amit tovább erősít az is, hogy miután a gimibe kerülnek, a film minden lehetőséget Schmidt kezébe ad, teljesen háttérbe szorítva ezzel Jenkót. Schmidt haverkodik össze a menő arcokkal, Schmidt oldalán van egy komplett szerelmi szál, Schmidt bizonyíthat a színjátszó órán, míg Jenko, aki érthetetlen okokból hirtelen lúzernek számít, kénytelen a kémia faktos vesztesekkel közösködni.

Az ebből az egyenetlenségből fakadó problémák legkoncentráltabban a film végén jelentkeznek: a sikeres akció után Schmidt a lány szerelmét is elnyeri, és míg ő learatja a babérokat, Jenko a háttérben vár. Schmidt tehát nem csak diákkori félelmeit dolgozta fel sikeresen (végre ő lett a menő srác, sikerült elhívnia egy lányt a bálba), a végén még egy vonzó lánnyal is gazdagodott. Jenko karaktere viszont mintha hátrébb lépett volna a film alatt: magabiztos önképe megtépázva, sem csajozni, sem okosodnia nem sikerült. Így a két karakter között fennálló egyenrangúság a film végére totálisan felborul, sokkal inkább érezzük Schmidt történetének a filmet, mint a Schmidt–Jenko rendőrpáros sztorijának.

A 21 Jump Street – A kopasz osztag nem próbál többnek tűnni, mint ami, és ez hatalmas előnye. Nyíltan felvállalja, hogy minden lépése koppintás, képes önmagát is kifigurázni, és így szórakoztató maradni. Ha kicsit egyenletesebbre írják meg a két karaktert, biztosan nagyobbat üthetett volna, de egy uncsi délutánon a haverokkal így is remek választás.

21 Jump Street – A kopasz osztag (21 Jump Street)
Rendezte: Chris Miller, Phil Lord
Színes, magyarul beszélő, amerikai akció-vígjáték, 2012.