×

A magyar mentalitás lenyomata
Spiró György: Kémjelentés
Pataky Adrienn
2011 // 10. 27

Az ember néha szükségét érzi annak, hogy a teljes fikció felől nyisson kicsit a valóság felé – erről beszélt Spiró György az idei Ünnepi Könyvhéten új kötete kapcsán. A Kémjelentés közelebb visz minket a magyar valósághoz, az elmúlt évtizedek egy-egy apró részletét meg­jelenítő harmincegy novella által létrejövő be­nyomás­halmaz korrajzként is megállja a helyét.

Az ember néha szükségét érzi annak, hogy a teljes fikció felől nyisson kicsit a valóság felé – erről beszélt Spiró György az idei Ünnepi Könyvhéten új kötete kapcsán. A Kémjelentés közelebb visz minket a magyar valósághoz, az elmúlt évtizedek egy-egy apró részletét megjelenítő harmincegy novella által létrejövő benyomáshalmaz korrajzként is megállja a helyét.

Spiró György új könyve egy véletlenszerű mintavétel – egy egyedi szűrőn át megjelenő individuális világkép ábrázolása, összességében mégis jól jellemzi a mai magyarok általános közérzetét. Spiró novellái sokszor életrajzi keretet kapnak, ám olvasásukkor az irodalom fikcionalitása kell, hogy legyen a kiindulópontunk. Szem előtt kell tartanunk, hogy a novellák által konstruálódó valóság nem fedi le teljes mértékben a történelmi valóságot, észre kell vennünk, hol van szó fikcióról és hol nem képzeletbeli a világ, amelyben járunk. Egy-egy novella főhőse például éppúgy ’46-os születésű, mint az író, emellett utalnak a történetek konkrét időpontokra, valós helyszínekre, intézményekre, akár autókra (Csepel, Vác, Királyrét, Kozma utcai temető, NSZK, hetvenkilenc augusztusa, orosz fogság, a Sztálin szobor feldarabolása, BMW, Skoda Favorit) – ám ezek funkciója csupán az idő és a tér behatárolása, a történetek hátterének felépítése.

Ugyanilyen háttér Spirónál a zsidó identitás, amit nem kíván kiemelni, ennek ellenére sok szövegben megjelenik, más és más kontextusban (kontextusként?). Van, amikor csak egy menóra, egy bármicvó vagy egy szefárd férfi említése által merül fel a zsidóság, máskor éppen az ismétléssel válik hangsúlyossá. Például amikor több novellában emlegeti Spiró az anya orrműtétjét: „Anyámnak még színésznő korában fitosra operálták a horgas orrát” (A bosszú), „A kisebbik képen színiakadémista anyám néz csábosan és fiatalon még az orrműtétje előtt.” (Két fénykép) Negatívumok sora kerül terítékre, s a haláltáborok nyomasztó valósága mellett a hétköznapi zsidózás egy esete is megjelenik – amely akár ténylegesen megtörténhetett a közelmúltban valamelyik budapesti villamoson: az elbeszélő írót Gyurinak szólítja és lezsidózza egy idegen, amire neki ez a reakciója: „Mély szégyen fog el, bár nem tudom, mit is szégyellek inkább: hogy valaki nyilvánosan lezsidóz engem, vagy hogy egyáltalán zsidózni lehet, vagy hogy a közeg irántam válik ellenségessé egy pillanat alatt, vagy azt röstellem, hogy nem üvöltök rá és nem pofozom fel azonnal.” (Temetői járat) Spiró mindezek ellenére úgy nyilatkozott, nem érzi könyvében kiemelendőnek a zsidóság ábrázolását, csupán annyit kívánt foglalkozni a zsidókkal, amennyit a kontextus éppen megkívánt – novelláit magyarnak tartja, akár Jeruzsálemben, akár éppen Oroszországban játszódnak.

A kötet három nemzedék életét, sikereit, és még inkább megaláztatásait mutatja be. Van köztük néhány oda nem illő novella is, Spiró nyilván nem akarta, hogy könyvét elbeszélésfüzérként vagy regénnyé összeolvasható novellafolyamként aposztrofálják. A kötet maga nem osztható ciklusokra, ám történetei több ponton összefüggnek egymással. Lényeges a választott műfaj – Spiró már a fülszövegben megjegyzi, mennyire nehéz műfaj ez, mégis időnként újra és újra próbálkozik vele. 1974-ben még azt mondta: „úgy találtam, hogy nincs novella-szemem”, ám azóta már többször kipróbálta magát ebben a műfajban, és kialakult benne egy kép, milyennek kell lennie a jó novellának: „legyen igaz is, legyen mese is: essen egybe az olvasó tapasztalataival, de legyen csábítóan különös a formája, a cselekménye pedig – bármennyire rövid is – fordulatos.” (Kémjelentés – Fülszöveg)

A fordulat és a váratlan, ám sokszor kegyetlen csattanó jellemzi ezeket az írásokat; nem árulom el melyik novella utolsó mondata a következő, de nem is lehetne kitalálni, hiszen teljesen megbontja az események addigi harmóniáját: „Kilépett a fénybe, hunyorgott, kinyitotta a kertkaput, visszafordult, hogy kulcsra zárja, úgy kaszálta le a sorozat.” Az erőszak kiváltotta sokkot erősítik a szemléletes, hatáskeltő leírások is: ilyent találunk például a Baba vagy a Nemsokára című novellában. Utóbbi a kötet legrövidebbje, csupán egy oldal, de hatása annál nagyobb. Egy beszélni már nem tudó, agonizáló ember segítségért kiáltó gondolatait írja le a szerző egyes szám első személyben.

Az egyetlen novella, amiben Spiró távolságtartó, egyes szám harmadik személyű narrációt alkalmaz, az Ország. Ebben persze az is közrejátszhat, hogy az írás egy olyan gyilkosságot mutat be, amelyet egy apa követett el a gyereke előtt, félig-meddig önvédelemből: „Talán már tudta, de ha még nem tudta, és egyszer megkérdezi, ő elmondja neki: ez ököljog-ország; aki gyilkol, megmarad.”

Spiró kisprózáiban majdnem mindig két szövegszint különíthető el, azaz az elbeszélt történet és a történet közlésének síkja. A kötetet nyitó novella tökéletes példa erre, erős felütést ad a többinek, és rögtön kérdéseket ébreszt az olvasóban – hiszen az elbeszélő személye eleinte homályos. A Kocsiút éjjel elbeszélője egyes szám első személyben szólal meg, először kisgyermekként pozicionálja magát, ám néhány oldal után egyértelművé válik, hogy az én csakis egy felnőtt lehet, akinek leírása csupán visszatekintés múltbeli énjére, a gyerekkorára.

Ha esetleg pár pillanatra azt hinnénk, hogy nem a magyar valóságban járunk, Spiró György gyorsan visszaránt bennünket egy-egy rövid leírással, mint például az EU-lőre című novellában a Koccintós bor bemutatásával. Felmerül a kérdés: „Miféle ital az, amiből harminc-negyven forint egy liter? Minősíthetetlenül pocsék, halálos pancs lehet, szőlőt sose látott, csak ipari cukrot, és még volt képük nevet adni neki. Koccintós. Ez volt ráírva a műanyag palackra.” És a novella így zárul: „Szégyellni kezdem az anyanyelvemet.” Spiró alanyi elbeszélőként általában egyfajta felsőbbrendű értelmiségi perspektívát választ – találóan. Vannak olyan kulcsmondatai, amelyek valósággal beivódnak az olvasó tudatába, például ez: „Ezeknek fogalmuk sincs arról, hogy ki mindenkit ne olvassanak.” (Temetői járat)

Összességében a Kémjelentés nem vidám könyv, de keserű humora igen élvezetes olvasmánnyá teszi, kiszagolható belőle a magyar mentalitás is. Témái kortalanok, emlékezetesek maradnak, és a novellák elérik céljukat, miszerint: „Legyen megjegyezhető a történet, mint egy-egy pontos verssor, és toluljon fel az olvasó emlékeiből, ha kilátástalan helyzetbe kerül.”

Spiró György: Kémjelentés, Magvető, 2011.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben