×

Tapinthatóan érinthetetlenek
Eric Toledano, Olivier Nakache: Életrevalók
Rédai Gergely
2012 // 01. 22

Az alapszituáció a klasszi­kus helyzet- és jellem­komikum­ból adódik. Két telje­sen más társa­dalmi környe­zetből érkező, eltérő habi­tusú férfi viszo­nya rajzo­lódik ki a vász­non, de szeren­csére ennél sokkal többet is kapunk.
A magyar fordítók a címadásnál gyakran merészen elvonatkoztatnak az eredeti verziótól (több-kevesebb sikerrel), mint ahogy az itt is történt, de ez esetben nem kell fognunk a fejünket. Az életrevalók kifejezés kevésbé elvont, de ugyanannyira találó, mint az eredeti cím: az Érinthetetlenek (Intouchables). Az, hogy a két, egymásnak látszólag ellentmondó megjelölés tökéletesen passzol a műre, mutatja annak gazdagságát.

Az alapszituáció a klasszikus helyzet- és jellemkomikumból adódik. Két teljesen más társadalmi környezetből érkező, eltérő habitusú férfi viszonya rajzolódik ki a vásznon, de szerencsére ennél sokkal többet is kapunk. Driss, a börtönt megjárt fiatal bevándorló, aki a lakótelepen füvezget barátaival, funkyzenét hallgat, és nehezen viseli a zsúfolt otthoni légkört mostohacsaládjával, találkozik a gazdag, művelt arisztokratával, Philippe-el, aki azonban nyaktól lefelé teljesen lebénult.

Egy egyszerre izgalmas és megnevettető képsor harangozza be, és egyben sűríti magába az egész filmet, keretként is szolgálva a történet magjához – minthogy a jelenet a mű vége felé megismétlődik és folytatódik. Driss-t és Phillippe-t már mint összeszokott párost látjuk száguldozni az éjszakai utakon, mígnem a rendőrök útját állják az életveszélyes szlalomnak. Hőseink a mozgássérült ember mesterien színlelt rosszullétére hivatkozva ússzák meg a büntetést. A rendezők így nem hagynak kétséget afelől, hogy a cselekmény a két ember sorsának összeszövődéséhez és barátságához vezet. Innentől tehát nem is a végkifejleten izgulunk, hanem a megvalósulás hogyanja köti le a figyelmünket, a két ember kapcsolata, apró rezdülései, a dialógusok remekül célba találó humora.

Philippe ápolói állást hirdet, és a rengeteg – szociális tanulmányait vagy épp empátiakészségét hangoztató – jelentkező közül épp azt a srácot választja ki, aki csak azért jelent meg a válogatáson, hogy elutasítása után segélyhez folyamodhasson. A két ellentétes világ ütköztetése persze a humor végtelen forrását szolgáltatja, de a szituáció esetünkben ennél kényesebb. Egy végletekig őszinte, ösztönös reakcióit nem palástoló figura döntögeti sorra a kispolgári kötelező szánalom és álhumánusság tabuit lebénult gondozottjával szemben. Driss nem a nyomorékot látja Philippe-ben, hanem az embert. Nem óvatoskodik, és nemhogy nem játssza meg magát, de folyamatosan viccelődik a kerekesszékbe kényszerült ember állapotából fakadó nehézségeken. És épp ez az, amire munkaadójának – aki rövid időn belül barátjává válik – szüksége van. Így válnak ők ketten érinthetetlenné a társadalom számára. Fittyet hánynak a barátok óvatosságra intő tanácsaira, az egészségtelen élvezetek tilalmára, és még a rend őreit is könnyeden kijátsszák, ha arra kerül a sor.

Elcsattannak néha olyan túlzó kifejezések is, amin esetleg az érzékenyebb néző megbotránkozhat (például a „ha nincs láb, nincs csoki” tréfa), melyeken már Philippe sem tud őszintén nevetni, ezek azonban csak még természetesebbé és hitelesebbé teszik az összképet. A magam részéről legalábbis nehezebben tudnám elhinni, hogy a mondvacsinált gondozó laza humorával mindig kivétel nélkül eltalálja a még pimasz, de nem sértő élcelődés keskeny célmezőjét, ami az átlag néző tűrőképességén belül mozog.

A film minden szempontból profi munka. Pontosan elhelyezett, jó arányérzékkel adagolt poénok és megfelelően kidolgozott mellékszálak futtatása jellemző a műre. Egyetlen rövid résznél azonban fájdalmasan húztam el a számat: a film közepe felé, amikor Driss és Philippe két merőben ellentétes világa már számtalan humoros etapban színre került, a házigazda születésnapi buliját megelevenítő jelenetben sajnos giccsbe fordul a szembeállítás. A hosszú és unalmas komolyzenei futamok után Driss felteszi kedvenc, érzelemdús és pörgős funkyzenéjét, amire kis nógatás után az egész sznob vendégsereg gátlásait levetkőzve táncba kezd. A hatás kedvéért még az eredetileg diegetikus (a film belső világában felhangzó) zene is stúdiózenévé magasodik. Ezért a jelenetért igazán kár volt – noha a film egészét, annak zsenialitását tekintve megbocsátható a rendezésnek.

A rendezés és a forgatókönyv (amit persze valós esemény inspirált) mellett elengedhetetlen a színészek dicsérete is. François Cluzet (Philippe) és Omar Sy (Driss) remeklése ugyanis nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy ennyire élővé, átélhetővé és tapinthatóvá, életközelivé váljon a történet. Kínos túljátszásnak vagy épp elnagyoltságnak nyoma sincs a karakterekben, melyek valóban megelevenednek a vásznon.

A műfaji megjelölések közt találkozhatunk a vígjátékkal és a vígdrámával is. Egyiket se vetném el, de az utóbbi kétségkívül jobban visszaadja azt a finom interferenciát, amit a nagyon is valós szenvedés ábrázolása és a külvilág számára érinthetetlen páros laza, életrevaló humora közt végigrezeg a filmen.

Csak remélni tudom, hogy nálunk is olyan gyorsan kerül a nézettségi listák tetejére az Életrevalók, mint otthonában, Franciaországban.

Életrevalók (Intouchables)
rendezte.: Eric Toledano, Olivier Nakache
színes, feliratos, francia vígjáték, 2011.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben