×

Van bőr a képünk helyén
Helmut Krausser: Bőrpofa
Kovács Anna Dóra
2012 // 01. 22

Van-e abban valami rossz, ha szeret­jük a horror­filme­ket? Nincs. Nor­mális dolog minden meg­taka­rításun­kat egy lánc­fűrészre köl­teni? Nem. Bajunk van vele? Nem, nincs. Beteg az az ember, aki disznó­vért vesz a hentes­nél, hogy aztán magára kenje? Igen, eléggé. Elítél­jük? Nem. Levág­hatjuk a szék lábát? Igen, de billegni fog. Levág­hatjuk attól? Persze.
Minden szörnyűség egy levágott széklábbal kezdődik. Aztán az a néhány másodperc, ami alatt a láncfűrész áthatol a farostokon, átbillent minket egy másik világba, ahol mindent szabad. Krausser művében darabokra szedi a modern társadalom minden betegségét, és a filozófiai boncolást két színész segítségével egy apró lakásban végzi el, ahol mi, nézők asszisztálunk a beavatkozásnál. Az első meglepetés akkor érkezik, amikor szike helyett láncfűrész kerül a kezünkbe.

A jól vasalt ingre gyorsan felkerül a fehér kötény, majd jöhet a kamrából a befőttesüveg, benne a disznóvér. Kellemes állaga van, kiválóan felvihető a műanyag köpenyre, a maradék pedig könnyen eloszlatható az egyéb ruhaneműkön. Kicsit hangos a zene, ez a drámai hegedűszóló azért már mégiscsak sok. Barátnő még sehol, jöhet a szokásos délutáni móka. A szekrény felső polca rejti a régóta áhított, és a múlt héten megvásárolt láncfűrészt. Bekapcs, jujj, kikapcs. Bekapcs, szék lába, bársonyos zúgás, szomszéd átdübörög, kikapcs. Jöhet a rövid láncfűrész-keringő, ahogy a texasi csinálta a filmben is. Aztán megjön a barátnő, sikít, nyughatatlan lila arccal remeg. Én vagyok, ne félj, én vagyok, ne félj, csak én! A szomszéd rendőrt hív, a rendőrök elmennek a láncfűrész miatt. Látod, ha van egy láncfűrészed, mindent szabad. A lány lassan megnyugszik, lehet beszélgetni: ne idd meg a söröm, veszek magamnak, adj pénzt, nincs pénz, hol van, láncfűrészt vettem. Sírás, üvöltés: elhagylak, nem engedem, rendőrök a hangosbemondón, hozzatok sört, hoznak, ugye hogy jó, ha van láncfűrész?

Nevetünk. Csöndben nevetünk. Rossz érzés.

Van-e abban valami rossz, ha szeretjük a horrorfilmeket? Nincs. Normális dolog minden megtakarításunkat egy láncfűrészre költeni? Nem. Bajunk van vele? Nem, nincs. Beteg az az ember, aki disznóvért vesz a hentesnél, hogy aztán magára kenje? Igen, eléggé. Elítéljük? Nem. Levághatjuk a szék lábát? Igen, de billegni fog. Levághatjuk attól? Persze.

Helmut Krasser ezen egyszerű kérdések elé állít bennünket, és észre sem vesszük, hogy röpke másfél óra alatt részesei leszünk annak a világnak, amin eleinte kényeskedve mosolyogtunk. Persze a néző mindig ártatlan, és ebből a tisztaságból ítél meg mindent, amit maga előtt lát. Aztán időnként meglepődik, amikor tükörrel találja szemben magát, fehér köpenyben, véresen. Méregeti az öltözetét, végighúzza az ujját a száradt disznóvéren, és egyre mélyebbről kezd reklamálni a láncfűrésze után. Közben időnként felhúzza a cserzett marhabőr maszkot, hogy egészen szörnyen fessen. „El kéne menni a végsőkig” – mondja a színpadon Mészáros Béla, és mondjuk vele együtt mi is a véres köpenyeinkben. Hogy lehet, hogy még nincs itt a rendőrség, még nem tartóztattak le, miért vagyunk még mindig ebben a nevetséges hacukában, és miért érezzük egyre kényelmesebbnek? Miért nem pattanunk fel a nézőtéren, és kiabáljuk a színpad felé, hogy „de hát ez lehetetlen kérem, ez ostobaság! Ez az ember hülye!”Valahogy nem tesszük. Éppen annyi levegőt kapunk a darabtól, amennyi elég másfél órára, amennyivel nyugodtan tudunk lélegezni. Közben valahol legbelül mélységesen fel vagyunk háborodva az egyik percben, nevetünk nagyot a következőben, és kezdünk el rettegni a harmadikban.

Egy délután történését látjuk a modern paneldzsungelben, amely a naivak számára maga a garzon-paradicsom, csak aztán feltűnik a színen Ádám a láncfűrésszel, és Éva, aki nem érti az egészet, de még mindig nem mer mondani semmit a kígyós történet miatt. Zavarban vannak ők saját maguktól, aztán egymástól, és ugyanezért haragszanak is először magukra, aztán egymásra.

Krausser zseniálisan mutatja meg, hogy a mai emberi társadalom hogyan próbál kényszeresen rendet tenni ott, ahol nem lehet, mert már mindent visszavonhatatlanul összegubancolt.  Látjuk azt a mechanizmust, ahogy a feltétlen elfogadás jegyében ostobává leszünk az ostobák kedvéért, kegyetlenek leszünk, hogy együtt érezhessünk a gonoszsággal, és mindezek közben megpróbálunk jók lenni, amik nem lehetünk, mert már csak eljátszani tudjuk minden szerepünket, így a szeretetet is.

Dömötör András két kiváló fiatal tehetség, Borbély Alexandra és Mészáros Béla kezébe adta azt a tükröt, amellyel a darab során egyre többször kell szembenéznünk. Mindketten nagyszerű játékkal és élethű indulatokkal töltik meg azt a néhány négyzetmétert, amely ebben a darabban maga a világ közepe. A gesztusok és érzelmek özönébe időnként vegyül egy kis ripacskodás, de ez pontosan annyi, amennyi a mi életünkben is van. Nagy sajnálatunkra. Mert igen, mi is ilyenek vagyunk.

A másfél óra játékidő utolsó perceiben már érezzük, hogy kezd fogyni az a bizonyos levegő, amelyet a Bőrpofa elején bevihettünk magunkkal a saját életünkből felcímkézett üvegekben: „normális”, „emberi”, „humoros”, „jó”. Aztán ezek az üvegcsék kiürülnek, és kezdi őket megtölteni a disznóvérszag, ami a láncfűrész benzingőzével keveredik. Elfáradtunk. Leülünk a padlóra, és nézzük, ami előttünk van: a szék lábát

Helmut Krausser: Bőrpofa – A VRRRRRÜMM láncfűrésszel, rend. Dömötör András, Budapest, Katona József Színház, 2012. január 5.

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben