×

Valójában mennyire idegen?
Maxim Gorkij: Kispolgárok
Tóth Kata
2012 // 02. 07

A fal kidől, az addig össze­függő lejtő darabjai eltávo­lodnak egy­más­tól mintegy szige­teket alkotva, és a lakók, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy lép­kednek, mozog­nak tovább. Az ő rendjük azonban nem a miénk, mi mások vagyunk, ez csak egy törté­net, melynek fő­szerep­lői kicsi­nyesek, tehetet­lenek, csak panasz­kodnak, nem jutnak egyről a kettőre, szánal­masak... Kispolgárok.
Naponta többször találkozhatunk városszerte a budapesti Katona József Színház egyik előadásának plakátjával. Kellemes látvány, szép, egyszerű, mégis különleges. Manapság újra divatosak ezek a „klasszikus” csészék. Volt időszak, amikor silány porcelánból készült, mókás, mindenféle felirattal ellátott, állatos, színes bögrék árasztották el a piacot. Biztos vagyok benne, hogy minden háztartásban található még egy-egy darab, de valljuk be, a „gagyi” ideje lejárt.

A Kispolgárok című előadást 2012. január 20-án mutatták be a Katona József Színházban. A kezdés előtt hosszú percekig néztem a díszletet, amelyről elsőre a tákolmány szó jutott eszembe. Egy ferde, falábakon álló emelvény, amely egyszerre lehet asztal és padló, azon egy kalyiba, de csak az ajtaja és a mellette felvezető lépcső funkcionál. A lécek nincsenek elvágva, a falak nem párhuzamosak, az emelvényről többfelé vezetnek lefelé lépcsők a színpad szintjére. A ferde padlón a pad is ferde. És ez egyetlen leülésnél sem okoz gondot a ház lakóinak és állandó vendégeinek, csupán az egyszer megjelenő orvos csúszik meg rajta. Nekik ez a normális, ezt szokták meg, sőt minden bizonnyal ők alakították ki, így élnek. Ezt a tényt bizonyítja az is, amikor a második felvonásban egy „kisebb tragédia” bekövetkeztével az építmény egy pillanat alatt szinte teljesen szétesik. A fal kidől, az addig összefüggő lejtő darabjai eltávolodnak egymástól mintegy szigeteket alkotva, és a lakók, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy lépkednek, mozognak tovább. Az ő rendjük azonban nem a miénk, mi mások vagyunk, ez csak egy történet, melynek főszereplői kicsinyesek, tehetetlenek, csak panaszkodnak, nem jutnak egyről a kettőre, szánalmasak... Kispolgárok.

Lássuk, valójában mennyire idegen tőlünk ez az egész. Az ötvennyolc éves családfő, Besszemjonov (Bezerédi Zoltán) az egész életét végigdolgozta, hogy megadjon mindent a családjának, taníttassa két gyermekét. S ezért nem vár mást cserébe, csak hogy tiszteljék, de ne a maguk módján, hanem teljes lényükkel, életük minden pillanatában az ő elképzelése szerint. Ennek az igényének rendszeresen hangot is ad, napjában több alkalommal, menetrend szerint beiktatott hangos családi cirkuszok alkalmával. Lánya, Tatjana (Fullajtár Andrea), a tanítókisasszony, a harmincéves vénlány már kívülről fújja apja litániáját, testvére, a szerencsétlen Petya (Kocsis Gergely) pedig folyvást rendbe készül tenni az életét, ám ez meg is marad a tervek szintjén. Az anya, Akulina Ivanovna (Szirtes Ági) két tűz között ég, csitítana leginkább, de sokszor ő az, akitől a lángok még magasabbra csapnak.
Ennek a családnak a mottója az élni akarás. Nagyon szeretnének már végre élni, s erre készülnek állandóan: hogy amikor majd élni kezdenek, akkor…

Mindeközben a nevelt fiú, Nyil (Ötvös András) és szerelme, Polja (Pálmai Anna), Polja apja, Percsihin (Bán János) és az egyik albérlő, Jelena Nyikolájevna (Rezes Judit) a tökéletes ellenpólusa a fent említett felfogásnak. Ők azok, akik nem tervezik, hanem élik az életet, ki így, ki úgy, de mind lelkesen. A két tábor között pedig ott van a globális cinizmus megtestesítője, a másik albérlő, Tyetyerev (Máté Gábor), aki se ide, se oda, erre is, arra is tendál, de mindenekelőtt vodkázik.

Élethelyzet. Olyan, amelyet remekül fest fel egy ügyes kéz, kifogástalan ecsettel, a legjobb minőségű festékek használatával, színesen és tisztán. Zsámbéki Gábor rengeteg üzenetet adott át nekünk száztíz évvel ezelőttről (ekkor írta ugyanis Gorkij a darabot, s benne mégis minden olyan elképesztően mai). Tette ezt példás színészei segítségével. Bezerédi játéka bemutatja a családapa problémakörét, de indulata, reszketve üvöltése nem engedi, hogy meg is értsük nézőpontját. Vádolható és okolható, dühítő figurát hoz, érzelmeket vált ki, s így nyűgöz le. Szirtes Ági kiváló az idegösszeomlás szélén álló anya szerepében, Fullajtár Andrea Tatjanaként pedig egyszerre kemény és gyengéd, önálló és gyámoltalan, kétségbeejtően közeli és ismerős. Az előadás legnagyobb meglepetése azonban Pálmai Anna (Polja). A pályakezdő színésznő csodálatra méltó, nagy tapasztalatról árulkodó, magabiztos, méltóságteljes játéka egész egyszerűen összeegyeztethetetlen fiatal korával. Nem okoz csalódást Máté Gábor és Bán János sem, hiába, a nagy nevek minőséget, magas színvonalat biztosítanak az amúgy is megkérdőjelezhetetlen előadásnak. És meg kell még említenem a könnyelmű nőcskét alakító Rezes Juditot, aki sugárzik a színpadon, hangja csak úgy zeng, mosolya és lénye pedig beragyogja a színházat. Ötvös András alakítása kiváltja azt a kettős érzést a nézőben, hogy bár életszemlélete szimpatikus, pozitív, valami miatt mégsem tudjuk egyértelműen jó embernek titulálni.

Végezetül nem maradt más, minthogy megállapítsam és közhírré tegyem: ezt az előadást meg kell nézni! Szeretni kell, tisztelni kell, fejet kell hajtani az alkotók előtt, és nagyon kell örülni, hogy lehet ilyen színházat nézni. Ilyen fájdalmasan és szórakoztatóan szépet. Mert a tea íze is más, ha szép csészéből isszuk.

Maxim Gorkij: Kispolgárok
Rendezte Zsámbéki Gábor, szereplők: Bezerédi Zoltán, Szirtes Ági, Kocsis Gergely, Fullajtár Andrea, Ötvös András, Bán János, Pálmai Anna, Rezes Judit, Máté Gábor, Kovács Lehel, Kiss Eszter, Tóth Anita, Lengyel Ferenc, Czakó Klára.
Budapest, Katona József Színház, 2012. január 20.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben