Valódi akusztikus metál

Nehéz egy metálbanda akusztikus lemezéről beszélni. Ugyanilyen nehéz az Ektomorfról kimerítően szólni. Ha pedig a kettő találkozik, akkor végképp kihívásokba ütközik a véleményalkotás. Előbbi azért probléma, mert a legtöbbször azzal a jelenséggel találkozunk, ha egy metálcsapat unplugged/akusztikus lemezt csinál, akkor vagy MTV módra egy élő fellépés erejéig hangszereli át a dolgokat (ami talán a rosszabbik eset), vagy bevonul szépen a stúdióba, mint itt is, és felveszi azokat. Mindezzel nem is lenne baj, ha nem éreznék úgy, hogy egy torzított gitár nélküli felvételen másképp kell viselkedniük. Hogy mire is gondolok: puha, vadságmentes dobmunka, túl domináns akusztikusgitár-hangzás, gyakorta elbújtatott basszus, és persze a legszembetűnőbb: semmi vad ének, semmi üvöltözés, előkerül cserébe a repedtfazék-kornyikálás, ami az előbb felsoroltakkal együtt a felismerhetetlenségig torzítja a torzítatlanságra törekvő anyagot

Az előadó társaság pedig a második, ami megnehezíti a dolgomat. Úgy gondolom, nem tisztem elővezetni a velük kapcsolatos „szaftos” történetet és külföldre távozásuk okait, részleteit, bárki utánanézhet a megfelelő fórumokon. Mondjuk inkább csak azt, hogy egy alapvetően másodvonalas zenekarról van szó, amelynek elvitathatatlan érdeme, hogy magyar származása ellenére külföldön (főként Németországban) futott be és ért el számottevő sikereket. Zenéjüket manapság groove metalnak szokás nevezni, közelebbről azonban főként a Sepultura és a Soulfly ritmusos, törzsi hangzásának leszármazottja.

A The Acoustichoz tehát a fentiekben olvasható, sok irányból terhelt hozzáállással kezdtem neki (remélem, ezt nem ültettem át olvasóimra is), és meg kell mondanom, bár nem ez a legjobb akusztikus lemez, amit el tudok képzelni, mégis meglepően jóra sikeredett! A borító megfelelően igényes és a cím iránt elkötelezett, továbbá viseli magán azokat a jegyeket is, amitől az Ektomorf a „Kelet Sepulturája” névre is érdemes lehet. Szokás szerint keverednek rajta az indiai és dél-amerikai indián jegyek, olyan különleges összhangot kiépítve, ami elvitathatatlan jellemzője minden Ektomorf lemezborítónak.

Három részre lehet felosztani a kiadványon szereplő szerzeményeket: találkozunk régi daloknak (pl.: I know them, Who can I trust) a címhez illő feldolgozásaival, teljesen új tételekkel (pl.: To Smoulder) és két feldolgozással (Lynyrd Skynyrd: Simple Man és Johnny Cash: Folsom Prison Blues). Az összesen tizenkét számot tartalmazó korong megszólalása tökéletes, követve azt a sztenderdet, amit a fiúk külföldi kiadója az elmúlt években felállított. A siker pedig itthon mindenképpen beérett, hiszen még az MR2 Akusztik műsorába is bekerültek, ahonnan az alábbi felvétel is származik:

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=uIOSBWNkOB4[/youtube]

A legfontosabb pozitívum, amit ki szeretnék emelni a dalfolyam kapcsán, hogy azok a tételek, amelyek régebbi számaik ilyetén feldolgozásaként jelennek meg – a korábban említett szokástól eltérően –, az eredeti, harapós vokállal kerültek újra rögzítésre, meghagyván azt a hangulatot és miliőt, amelyben eredetileg keletkeztek. Így talán még izgalmasabbá tud válni egy hasonló kiadvány, ha nem veszíti el önnön identitását egy banda, ha e műfajra vállalkozik, sőt megmutatja, hogy lehet igazán feszített és karcos metálzenét játszani torzított gitár nélkül is! Ennek párja a Be Free, amely nem csak vad éneket tartalmaz, de a dobok is a megfelelő dinamikát és erőteljességet képviselik.

Persze ők is beleestek abba a hibába, hogy „igazi” unplugged dalokat (is) akartak játszani, ahol sajnos Farkas Zotya (frontember, énekes, gitáros, a csapat lelke) torkának képzetlensége és angol kiejtésének gyatrasága is kidomborodik, amitől a „szokásos” dalaik esetében nyilván jótékonyan eltekinthettünk. Ez olykor nemcsak hogy megöli az egyes tételek hangulatát, de sajnos még mosolyra is fakaszthatja a hallgatót.

Új rajongókat kétségtelenül nem fog szerezni a zenekar ezzel a kiadvánnyal – de talán nem is ez volt a cél. Felmerülhet a kérdés, hogy mi végre készült egyáltalán ez az egész. Egyrészt érezhető benne az érettség felé való haladás, hiszen csak a „nagy öreg” zenekarok szoktak hasonló anyagot letenni az asztalra, illetve lehet ez egy ajándék a régi rajongók számára, akik mindig is szerették a rövid akusztikus betéteket-bevezetőket (akár szitáron, akár gitáron) a csapat zenéjében. De lehet csak egy kísérlet, amire Zotyának volt szüksége, hogy kiadjon ezáltal valamit, ami régóta ott lappangott a gondolatai között. Akit nem győzött meg, és a harapós-ugatós régi Ektomorfra vágyik, az is elütheti vele az idejét, hiszen rövidesen érkezik az új „rendes” nagylemez, a Black Flag.

Ektomorf: The Acoustic, AFM, 2012.